Lapok Pápa Történetéből, 2001
2001 / 1. szám - Adatok a két világháború közti pápai huszárok életéből
sorrendjében. Ott megtörtént a ló leszárítása, mivel többnyire megizzadtak, a csutakolás. kefélés, vakarás. A kefe és vakaró a ló közelében volt elhelyezve, a csutakoláshoz a megfelelő szalmacsomót az istállóban található alomból a huszár formálta meg, gyúrta össze. A lovakkal a gondozás alatt nem volt probléma, nemcsak tűrték, de láthatóan jó érzéssel fogadták a velük való foglalkozást. De természetesen ahogy az emberek közt akadnak türelmesebbek és idegesebbek, a lovak sem voltak egyformák. Minden huszárnak meg kellett ismernie saját paripáját, hogy bánni tudjon vele/ Étterem a laktanyában nem volt, az étkezésre is a ló ápolása közben került sor igen sajátságos módon. Azt azonban meg kellett hagyni, hogy az ellátás kifogástalan, bőséges, igen tápláló volt, a bevonuló újoncok jelentős súlygyarapodással tértek haza a katonai szolgálat után otthonaikba: „Abban az időben az étkezés is az istállóban volt. Az úgy történt, hogy egy nagy tálcát, azt „tóblf-nak nevezték, két ember elvitte a konyhára. Akkor 25-30 ember volt egy szakaszban. Annak a csajkája ebbe éppen belefért. Mikor a konyhából visszahozták az istállóba, mindenki megfogta a maga csajkáját, aztán vitte a lova végébe, leült a streifára vagy a körömrugóra, és ott gyorsan elfogyasztotta az ebédet. A levesét megette, aztán a másik fogásért megint mentek. Amíg a második ételt meghozták, addig is a ló mellett kellett lenni vagy azt csutakolni. Evés után a csajkát csak hideg vízzel lehetett kimosni, de annak mindig ragyogó tisztának kellett lenni. A huszároknál abban az időben a ló volt az első „személy”. Azt kellett a huszárnak állandóan ápolni. Ebéd után a két soros, aki elhozta az ebédet, elmosta a csajkáját, összerakták, aztán betették a nyergesbe. Az egy félreeső helyen volt.”6 ' Lásd 4. Kiss Károly szakaszvezető " Lásd 2. Bertalan Gyula tiszthelyettes A délután programja még változatosabb volt. Kimenőre csak vasárnap nyílt lehetőség. A hétköznap este adódó szabadidő nagyobb részét a ruházat, bakancs, csizma és egyéb felszerelés rendben tartása emésztette fel: „Délután gyalogkiképzés volt, minden alkalommal. Ebédtől fél háromig lóápolás, a gyalogkiképzés ekkor kezdődött. Délelőtt a huszár csizmában volt, abban lovagolt. A délutáni kiképzés bakancsban történt. A gyalogkiképzés négy óra. fél ötig tartott, utána elméleti kiképzés volt kb. egy óra hosszat. Az esti zabolás fél hatkor kezdődött. A zabolás alatt a huszárnak a ló fejénél kellett lennie, nehogy kiszórja a kagylóból a zabot, ha kapkodja ide-oda a fejét. Minden ember két lóra viselt gondot a zabolásnál. Ilyenkor olyan csend volt az istállóban, mint a templomban. Mikor a zabot megették, jött a széna, azt odadobták a lovak elé. Ekkor került sor a vacsorára. Utána volt a parancskiadás. Ezután a körlet tisztántartásával foglalkoztak. Ha jött egy-egy kocsi széna vagy szalma, azt elrakták. Természetesen közben itatásra is sor került. Amikor lent minden munka elfogyott, mindenki bemehetett a szobába. Ott a katona a maga ura lett. Akkor volt ideje levelet írni, egymással beszélgetni, de a szerelvénytisztogatás is arra az időre esett. A csizmapucolás, a „rigázás" elsőrendű feladat volt. A csizmának mindig ragyognia kellett, viasszal rigáztuk tükörfényesre. Nem volt kis munka a ló szerelésének tisztántartása sem. Ezt a munkát az istállóban vagy a nyergesben végezték. A lószerszám fémrészeit különösen nagy gonddal kellett súrolni. Minden reggel fényesre tisztított szerelékkel kellett kivonulni.”7 Vajon milyen volt a gondoskodás a katonákról, ruházattal, felszereléssel való ellátás? Erről egyik régi Nádasdy huszár így nyilatkozott: 267 7 Lásd 2. Bertalan Gyula tiszthelyettes
