Körösvidék, 1922 (3. évfolyam) április-június • 75-146. szám

1922-05-18 / 112. szám

2 Kör ős vidék Békéscsaba, 1922. május 18 soha semmi bizonyítékát nem adták eddigi életükben annak, hogy tettek­kel is készek mindenkit túllicitálva fitogtatott hazafiságukról tanúságot tenni. Felháborodva fordulok el azok­tól, akik mostlegyáváznak hadviselt és ma is szorgalmasan dolgozó polgá­rokat, holott az országrengető viha­rok idején biztos fedezékekből lesték a villámszóró fellegek elvonulását. Minden szavam ezeknek szólt és figyelmeztetem őket, tartózkodjanak attól, hogy engem próbáljanak irre­dentizmusra tanítani! Magam is Erdélyé vagyok. Piskin születtem. Az ópiskii hídnál játszadoztam, Nagy­szebenben nőttem fel s a volt gyula­fehérvári 50-esek, majd a 62-ös halálfejes marosvásárhelyiek ezredé­ben mint gyalogos husz hónapot töltöttem tűzvonalban, amig az álta­lam támadott szabadalmazott irre­dentistáknak nem volt sürgős annak a nagy hazafiságnak a bebizonyítása, amit ma teletorokkal kürtölnek. Ve­lük szemben — mig tisztelettel adó­zom minden olyan menekültnek, akit letörhetetlen magyar lelke miatt tett földönfutóvá az önkényuralom s aki őszinte hazafiságához következetesen itt is komoly munkával akarja az ország talpraállását szolgálni — fenntartom utolsó betűig minden állításomat és megnyugtatom őket: ha arra kerül a sor, hogy elrablott magyar földeinket fegyverrel vegyük vissza, ismét én veszem elő ekrazit­füstös, vérfoltos hatvankettős mun­déromat s ott leszek a szuronyok közt, a pergőtüzekben, a szeges­drótos sáncokon, mint voltam nem egyszer — ők pedig ismét hallgatni fognak. Békéscsaba, 1922. május 17. Migend Dezső. „Hiszek egy Istenben, hiszek eg; bazában, Hiszek egy isteni örök Hiszek Magyarország Ausztria rántotta be Magyarországot a háborúba Egy francia lap elítéli Ausztriának Magyeroszággal szemben tanúsított magatartását Páris, május 17. Az osztrák-magyar határmegálla­pitó bizottság március végén a nem­zetek szövetségéhez intézett iratában bizonyos határkiigazitást javasolt Ma­gyarország javára. Ez a határkiiga­zitás 25—30 községre terjed ki, kö­rülbelül 30,000 főnyi lakossággal. A kérdés a nagykövetek tanácsán a nemzetek szövetségének tanácsa elé került, amely valószínűleg a 20-án folyó ülésszakon fog vele foglal­kozni. A Courrier de Henve a követke­zőket írja erről az ügyről: „A nemzetek szövetségének taná­csa, amelynek most nyilt meg az ülésszaka, Genfben foglalkozni r,fog az osztrákok és magyarok között fennálló helyzettel. Azok a nehézsé­gek, amelyek a két ország köpött adódtak, távolról sincsennek még elsimítva. Ausztria, amely késznek nyilatkozott a velencei egyezményből folyó kötelezettségét teljesíteni, most visszautasítja annak végrehajtását. Ausztria nem számol annak a helyzetnek súlyosságával, hogy ö volt az a tényező, amely Magyar­országot háborúba rántotta. Ausztria elvesztette a játszmát és ennek el­lenére régi szövetségesének terüle­téből igen jelentékeny részt kapott. Az ellenséges magatartás Magyar­országgal szemben nem látszik he­lyénvalónak. " A lap megirja tovább, hogy a Népszövetség Nyugatmagyarország kérdésének ügyében Ausztria és Magyarország közötti vitás kérdé­seket véglegesen elintézi. Cseh bandák fosztogatják a felvidék vasútállomásait Brünn, május 17. Az utóbbi időben a kassai vasúti vonal állomásait fegyveres bandák megtámadták. A belügyminiszter elhatározta, hogy az egész vasúti vonalon jelentékenyen szaporítani fogja a közbiztonsági szolgálat személyzetét. Daleis miniszteri tanácsos és Nobloch János ezredes Kassára utaztak Müller Vencel őrnaggyal, a felvidék csendőrparancsnokával, majd meg­tekintették a fenyegetett terület összes vasúti állomásait. A vizsgálat után elhatározták, hogy az egész útvonal vasúti állomásain délután 5 órától reggelig 2—4 emberből álló rendőrosztagok fognak szolgálatot teljesíteni. Alapos a remény, hogy az állomások ellen intézett támadókat a jövőben lehetetlenné teszik. Ujabb tuszszállitmány inául el Oroszországból Budapest, május 17. Az MTI il­letékes helyen arról értesült, hogy a turkesztáni túszok május 15-én Moszkvába érkeztek. Ezeket a 60 krasznojarski tuszszal együtt cserélik ki. A túszok hazaszállítására Rigába irányított magyar kórházvonat május 12-én indult el Budapestről. Mi van ma ? 1922. május 18., csütörtök R. kath.: Venánc vt. Prot.: Erik. Napkelte 4 óra 22 perckor nyugta 19 óra 31 perckor. (7 31) Holdkelte — óra 35 perckor (éjjel), nyugta 11 óra 6 perckor (d. e.) Este 8 órakor színházi előadás. GONDOLATOK Hu-hu . . . : Én nem tudom, hogy van az, de valahányszor meg­történik, — pedig elég gyakran tör­ténik meg — hogy a helyi sajtó egyik, vagy valamennyi képviselője nekiront a Körösvidéknek, ilyenkor mindig különös tanyai kép jut az eszembe. Különösen érzem ezt ak­kor, ha a keresztény társadalom egy része sértődik meg valamelyik közleményünk miatt s e sérelmet a liberális lapok igyekeznek óriási hólyaggá fújni — ellenünk. Leg­többször — hiszen ez jellemzi faji­ságukat — üzleti útra terelik az ügyet s nem tudnak megszabadulni attól, hogy az üzletet belekombi­nálják a támadásukba. Ilyenkor mo­solyogva gondolok acsarkodásukra s nem tudok szabadulni attól a gon­dolattól, hogy odaát semmi sem fáj annyira, mint az, hogy a Körös­vidék üzlet is, amely konkurál, na­gyon konkurál. Aztán látom a ta­nyai képet: A szép hatalmas ma­gyar komondor halad előre, körül­fogják holmi korcs tacskók s egyéb apró „kollegái." Ugatnak rá, meg is tépdesik szép fehér szőrét, de a komondor csak halad tovább mél­tóságosan, legfeljebb ha néha mor­dul egyet. Fehér holló számba megy az, ami Tiszabő községben történt va­sárnap. Tiszabő község az abád­szalóki választó kerülethez tartozik, ennek a kerületnek pedig Gömbös Gyula a képviselőjelöltje. Tiszabő községben az történt, hogy a prog­rammbeszéd kőrútjában odaérkező Gömbös Gyulát Neuman Vilmos ta­nító a zsidóság nevében biztosította a tiszabői zsidóság egységes támo­gatásáról és szeretetéről. A fehér holló is ritka, az ilyen zsidó tanító és falusi zsidóság is ritka. Mi azt hisszük, hogy ez a zsidó tanító nem annyira zsidó, mint inkább a jelen­legi állami és társadalmi rendbe be­leilleszkedő, komolyan, zsidó elfo­gultság nélkül gondolkozó magyar állampolgár. Apponyi-utcák II. Irta: Fábry Károly (21) Halál, halál! te nagy mysterium! mért vagy te oly irtóztató és félelmetes? Hisz azt mondja a szentírás: „Rosszul töltötte napjait, ki rettegi a halált Szokjuk meg azt a gondolatot, hogy a halál nem egyéb, mint az emberi élet egy alakjának változata, mert úgyis hiába gyötörjük magunkat a halálnak rémes gondolatától — utoljára mégis csak meg kell halni és szépen mondja Schakespeare : „A gyáva többször hal meg sír előtt, a bátor egyszer érzi a halált. Minden csudák közt, melyeket tudok, legrendkivülibbnek találom azt, hogy a haláltól ember félni tud, holott a kényszerű vég, a halál eljő, — ha jönni kell!" Eljő! eljő! kikerülhetetlenül és a halálban csak az a jó, hogy nem tudjuk, mikor jön! És a szép életnek és minden nagyravágyásnak legjobb esetben egy szép gyászbeszéd és egy pár koszorú a — vége! De a szegény kolerásoknak még ez sem jutott! Még kikísérő, sirató asszony, gyermek sem. * * Hanem most már hagyjuk itt e sötét gondola­tokat s térjünk vissza a sétakertben hagyott víg­kedvű diákjainkhoz, mit csinálnak a temetőben? Ilyen a sors! Az unokák, kiknek apái árván maradtak volt a dühöngő epemirigy következtében, a nagyszülők sirdombjain vig lármával, hangos kacagással, gondtalanul szórakoznak és kergetőznek, vereksze­nek és harcolnak, mert nem tudják, hogy szerető apáik ménnyit sirtak és szenvedtek azért, mert szülőiket idő előtt elnyelték azok a nagy dombok — legtöbbször egyszerre, pár nap alatt —• s ők egyszerre, árván maradtak. Persze — a 60-as évek diákjai — amely időről beszélek most nektek, aprók voltak, hisz akkor nem volt Csabán csak algymnázium 4 osztállyal, 4 tanárral. Az is sok nehézséggel született meg. Egy tanár tanított minden tárgyra egy osztályt. Tisztelendő Rimler Károly az I-ső osztályt, ennek évközben Nagyváradra lelkésszé választása után Velki János ev. káplán vette át az I-ső osztályt, a 2-ikat Styaszni Sámuel volt honvédtanár, kit ha rossz időjáráskor kinzott a függetlenségi harc­ban lábába kapott lőseb, ő is megkínozta az egész osztályt, a 3-ik classist Lippert János oktatta. Nagytudományu bölcs, egy élő lexikon, de gyenge ember volt, a diákok hamar és sokszor vissza­éltek jóságával. A 4-ik osztályt Mokry Sámuel vezette, csak­hamar otthagyta, s elment Gerendásra gazdálkodni és olyan jó gazdának bizonyult, hogy a megyei gazdasági egylet titkárjává választotta s mint prak­tikus, jó gazda, meg is gazdagodott s habár volt családja, mégis 100,000 K-át hagyományozott a Csabán felépítendő egyetemre. Abban az időben nagy összeg volt! Nagy gondolat! Egy egyszerű tanár, aki egy osztályt tanított egymaga, végső óráiban arról ábrándozik, hogy az az egytagú kis iskola idővel egyetemmé nőjjön fel. És ami az ő elenyészése idején mások előtt elérhetetlennek látszott, ma már nem is látszik egészen annak. Ha Csaba vezetői nagylelküleg és bölcs előre­látással tudtak és merték volna, hogy a meg­szállott területről elmenekült valamely magasabb fakultást vagy a Pozsonyból elmenekült lutheránus theologiát Csabára telepítsék, ugy már is lehetne egy legfelsőbb iskolánk és ki tudja? ha most nem is, de talán évtizedek múlva . . . egyete­münk is. Mokry Sámuel mindenesetre úttörő, alapító — lelke magasan szárnyaló, a város iránti szeretete megbecsülendő — és igy neve minden csabai által kegyelettel megőrzendő! Ezért a város is hálás emlékül „Mokry Sámuel" névvel keresztelt el egy utcát. Mokry Sámuel után jött csak Horváth János, az algymnázium igazi megteremtője, de azután is csak ugymaradt, hogy egy-egy tanár tanított min­dent egy-egy osztályban. Valóságos polyhisztornak kellett lenni egy tanárnak, hogy vallást, történel­met, fizikát, matematikát, botanikát, latint, magyart, németet stb. taníthasson. És mégis mintha jobban lett volna ugy! Az a tanár nem mérte ki óraszámra a tantár­gyat, az oktatást, hanem a gyermekek szükséglete és haladása szerint osztotta be. A gyerek egységes felügyelet és vezetés alatt állott, a tanár ur ismerte minden tanítványának nemcsak szorgalmát, tehetségét, képességét, de behatóan lelkét is. Az a tanár nemcsak szakszerűen és szárazon tanított, de nevelt is és sokszor a lélekhez szóló nevelés előbbre és többre viszi a gyermeket, mint minden száraz tudomány s a tudomány megked­veltetése és megszerettetése örökös vezérfonálként vonult át életén, mélyen megmarad lelkében s előbbre ösztökéli a tudomány müvelésére. A nevelésnek csak elméletben vannak általános szabályai, a gyakorlatban minden egyes esetben alkalmazkodni kell az egyéniséghez. A gyermekkorban beszedett tudomány legtöbb­ször elröpül, de a nevelés, különösen a családi erkölcsös, jó és nemes nevelés elkíséri az embert gyermekkorától a sírig. Jól és szépen mondja Eötvös: Ki a gyermek képzelőtehetségére hat, az egész valójának irányt ad. (Folytatása következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom