Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1929 (29. évfolyam, 1-104. szám)
1929-12-25 / 103. szám
december 25 Kiskunhalas Helyi Értesítője 9 oldal DIJNOKOK Irta: Pozsonyi Vajda Ernő — A miniszter ur csak háromtagú | küldöttséget hajlandó fogadni. Tessék \ három tagot kijelölni. A dijnokok nagygyűlésén mondotta ezeket a Szavakat az elnök. A dijnokoki- inak t. i. panaszuk volt. Igen nagy dolog az ő szemükben, ha valójában csak pár filléres differenciákról volt is szó, ami miatt megröviditve érezték magukat és azért akartak a miniszterük elé jutni. Először monstre-deputációt terveztek, amelyben résztvettek volna az ország minden részéből összesereglett kiküldöttek, a miniszter ur azonban — miként az elnök bejelentette. — nem volt hajlandó tömegfelvonulással terrorizáltatni megát és csak háromtagú deputációt enged maga elé. Az elnök szavaira azonnal felhangzottak a közbekiáltások: — Menjen az e'nök! — A főtitkár! És még mindenféle neveket kiáltoztak. Az elnök azonban újra megszólalt: — Jó, megyek én, a főtitkár ur, harmadiknak pedig indítványozom Hajnal Karola kollégánk kiküldését. — Helyes! Helyes! — kiáltották — legyen egy nő is a küldöttségben. A tagjainknak a fele úgyis nő. Az e'nök azonban nem ez okból indítványozta egy dijnoknőnek, Hajnal Karolának a küldetését. Az igazi okot nem magyarázhatta meg a tömeg előtt, ő azért tartotta jó ötletnek éppen ennek a dijnoknőnek a kiválasztását, mert tudta, hogy Hajnal Karola és a miniszter ur valamikor régen — együtt dijno- koskodtak. A miniszter ur, m/lnt kis jogász, egészen alant kezdte és most, ha; találkozni fog egykori pályatársnőjével, talán csak megindul a szive, vissza gondol dijnoki múltjára, a dijnokok szegényes helyzetére és méltányos lesz a különben is jogos kívánság elintézésekor. Hajnal Karola ott ült a terem szélén s amikor a nevét kiáltották, először szerényen tiltakozni akart, de éppen a szerénysége miatt nem sikerült ez neki és igy jutott be harmadiknak a miniszterihez menesztendő küldöttségbe... Néhány nap mu’va megjött a telefonértesítés a titkári irodából, hogy a miniszter ur ekkor és ekkor hajlandó fogadni a dijnokok küldöttségét. A meghatározott időben pontosan meg is jelentek: az elnök, a főtitkár és Hajnal Karola kartárs a minisztériiumb an, ahol a zöldlibériás sáolga bekalauzolta őket a fogadóterem előszobájába. Itt monoklis, gamásnis titkár fogadta őket, meglehetős nyeglén és azt mondta: — Csak várjanak. Várakozó pedig volt már éppen elég a szobában. A dijnok-deputáció is elhelyezkedett a kissé kopott ripsz-üléseken és csendesen beszélgettek maguk között. — Kiváncsi vagyok, fog-e emlékezni nagysádra a miniszter ur — mondta az elnök, aki sokat várt attól az ötletétől, hogy a miniszter egykori hivataltársaö- jét hozta el magával. Hajnal Karola csendesen felelte: — Nem valószínű. Több, mint húsz éve annak. Hol van ő azóta! — Hiszen éppen ez az! Majd emlékeztetjük. — Az Istenért, csak azt ne — tiltakozott ez ellen a terv elten. — Hiszen a megbízatást is csak abban a reményben vállaltam, hogy a miniszter ur úgy sem ismer már meg. — No, de miért? Hiszen maguk annak idején nagyon jóba voltak. Emlékszem, helyettes főnök voltam ott a kiadóban... Az ilyen ifjúkori emlékeket kamatoztatni kell. És itt közérdekről van szó. Hajnal Karola nem akart ellenkezni. Szerény volt, rosszul is esett neki erről a témáról beszélni és még mindig erősen bízott abban, hogy egykori udvarlója most, fent a hata’om csúcsán, nem fog ráismerni és ha rá is ismerne, nem árulja el magát. Csak neki volna ez kellemesen. Mert valamikor régen bizony nagyon is szoros volt köztük, ö akkor még fiatal, szép leány volt, szemében a tavasz ragyogása, a termete gyönyörű és hajának bóditó az illata. Ettől bódult meg | a fiatal, sápadt jogászgyerek is, aki közvetlen mellette dolgozott délelőttönként, amig este a szigorlataira készült. Ez a sápadt fiú volt az udvarlója huszonkét év előtt, az első és az utolsó. Hajnal Karola szegény, de urileány volt, aki bigott a férfi szavában, hitt az ideálokban és csak egyszer csalódhatott, ez örökre megölte a lelkében a hitet. Most, huszonkét év után már csak a sudár alakja volt meg, — a vén leányok nem híznak el, mert folyton álmodoznak, — az arcának a tavaszi ragyogása természetesen letűnt már. A nagy, szép szemek alatt jött voít a sötét karika és a szépség nyo1- mai igazán csak arravalók voltak, hogy bánatosan emlékeztessenek az elveszett, elszaladt, meddőén maradt fiatalságra. Az a jogászgyerek, aki most ott a duplabőrbetétes ajtó mögött dönt az ország és egyesek sorsáról, csak addig hordta neki a virágot, addig tartott ki mellette, amig az utolsó vizsgáját le nem tette. Igaz, hogy minden vizsgája esemény volt, a fiúnak nagy jövőt jósoltak, de amikor már kész ember volt, amikor igen előkelő családok invitálták, nagyon hamar fordított hátat Karo'ának. Pedig egy délutánon, ott bent a poroS- fa’u hivatalban, amikor kettőjükre esett az inspekció, megesküdtek mind a ketten, hogy várnak egymásra. Akkor, az első csók napján... milyen nagy boldogság volt az! Húsz éve annak. A csők még mindig ott izzik a leány ajkán, nem Ízlelt azóta más csókot... Egy ígéret, amit nem váltottak be... egy finomlelkü leány lassú halódása... mert az, aki megcsóko ta, hirtelen észbekapott és elfutott a szegény leánytól. A leghatalmasabb bankigazgatók egyikének leányát kínálták neki... nagy, igen nagy hozománnyal, fényes karriér biztosításával. Hogy a bankfejedetem leánya nem volt olyan szép, mint Karola? Az élet csak a prózát szereti, a szere'messzivü ifjak hamar lehűlnek, ha a szép helyett a jót kínálják nekik. j így emelkedett fel biztos repüléssel ; az a sápadtképü fiú aránylag rövid idő alatt igen magasba, a bársonyszékbe és Hajnal Karola soha többé nem beszélt vele, nem is látta... — Az Országos Dijnokszövetség de- putációját kérem — mondotta a monoklis titkár és a szolga kinyitotta előttük a szárnyas ajtót. Mind a hárman beléptek. Karola úgy érezte ebben a pillanatban, hogy kívül kell maradnia, hogy nem szabad vele találkoznia. De az elnök barátságosan betuszkolta. — Csak tessék, tessék. Nagysád, előre. A gobe in-diszes, tükörsima, parketíes terem közepén korán őszült, de eleven- szemű, még mindig karcsú ur állott: a miniszter. Meghajoltak előtte és az elnök belekezdett a beszédbe. A miniszter nem figyelt oda. A parlamentből most hoz- ; tak fel neki telefonüzenetet cédulára í Írva, azt olvasta. Mikor készen volt, egy pillanatra ránézett a szónokló el- , nőkre... fogalma sem volt: mit akar, ; kik ezek, azért odament az Íróasztalhoz és megnézte a kihallgatást kérők jegyzé- ! kében, hogy kik következtek mostan. Lassú léptekkel, unott arccal megint a küldöttség felé közeledett. Az elnök j csak beszé't, a miniszter pedig szórako- i zottan nézett a mellette állókra. Egyszerre megakadt a szeme. Meg- i pi lantotta Hajnal Karolát. Azonnal rá- | ismert, egy pillanat, ami elég volt arra, hogy rendbeszedje gondolatait és feltalálja magát. — Maga itt nálam?... így? Talán még mindig — ott van? A régi helyen? Karola elpirult és igent intett. A miniszter egy pillanatra elgondolko- j zott. Az elnök még mindig szónokolt. | — Kérem — szó’t rá a miniszter. — j Hagyjuk ezt. Mit is akarnak tőlem? Azt j a bizonyos különóradijat. Rendben van. j Hallom, a többi tárcában is be van ve- j zetve. Megadom. Hogyne adnám meg. ' Én szeretem a dijnokokat, igen értékes ! elemeknek tartom őket. Most Karolához fordult. — És ön? önnek is van kívánsága? j A szegény leány zavarában csak inteni j tudott., hogy nincs. — Ó, nem igy van az, — mondotta a miniszter egészen lelkesen. — Boldog vagyok, hogy itt látom. Ha már eljött hozzám... olyan kedves volt... valamit.,.. Nem engedem vissza. összeráncolta homlokát, gondolkozott és azután felkiáltott: — Igen. Itt fog maradni a minisztériumban. Most szerveztek meg egy uj állást: a szertárosit. Még nincs betöltve. Csupa férfit ajánlottak, de nő kell ide, ón, kedves... kedves Karola. Én, kinevezem magát, két fizetési osztállyal mindjárt ugrik is. Guido! A titkárjának kiáltott és rendelkezett. A küldöttség másik két tagja, az urak, gratuláltak a leánynak, aki sápadtan, határozatlanul állott, megint nem tudta, mit tegyen. Visszautasítsa? Nem lehet, nem illik elfogadni, pedig oly fájdalmas. A szegény ember alázata győzött, a rabszolga engedelmessége kerekedett felül benne. És a miniszter kedvesen, mint aki valami nagy jótéteményt gyakorolt most, búcsúzott a vendégeitől. Az élet nagy bonvivánja, a magát nagyszerűen adminisztráló úri stréber, akit a rokonsága, a modora és csoda-szerencséje vitt, emelt ; pályáján, akinek lépcső, eszköz volt a házasság is, aki szabókkal ugrálta át a hangsorban kollégáit és aid a pártkörben is azért volt a legnépszerűbb, mert a legelőzékenyebb volt mindenkihez és j finom szavakkal csapta be őket, az olcsó jutalmazások egy morzsájával tett boldoggá most valakit, — ő legalább azt hitte — akinek egyszer a fehér nyakát csókolta, és akit menyasszonyának nevezett. — Micsoda ember! Milyen bájos, milyen drága! — ömlengett a dijnokok elnöke, mikor már kint voltak az előszobában. És amikor a kabátjukat vették fel, boldogságában, hogy sikerrel végzett, — majd megölelte a sápadt, a mullra gondoló Hajnal Karolát. — Nagysád, — mondotta — köszönöm hatvanezer dijnok nevében, hogy eljött velünk. Önnek köszönünk mindent. Bankettet fogunk rendezni a tiszteletére és ott búcsúztatjuk, mert most már magas állásba került. 0, ez a mit- niszter! Milyen kegyes! Milyen finom, I tetőtöl-talpig gavallér! GRIMASZ A nevető ember rovata Mariska az udvarlójához: — Alajos, én azt hiszem, maga Olaszországban született... — Miért? j — Mert örökzöld. i * Egy kereskedőtől megkérdezi a kis fia: — Mondd, papa, mi a különbség a kölcsön és az ajándék között? — Csak annyi fiam, hogy az aján- i dékot nem kell visszaadni. — És a kölcsönt? — Azt vissza kellene adni. , t * ! Biró: Mielőtt leteszi az esküt, figyelmeztetem a hamis eskü következményeire. Tudja ön, mi a hamis eskü következménye ? j Tanú: Igen. Megnyerjük a pört. * — Pincér, maga mióta van ebben a , vendéglőben ? j — Két hete. j — Akkor nem magánál rendeltem a bornyusültet. j * Kohnt a tárgyalás elején megkérdi a biró: — Bűnösnek érzi magát? — Bocsánat, biró ur — mondta Kohn — előbb halljuk, mit mondanak a tanuk... i * ! A tőzsdén beszélget két gabonabizományos. — Hányas gallér van rajtad? — . kérdi az egyik. — Harminchetes. —■ Olyan régi? Messziről csak háromhetesnek látszik. , * Két kereskedő találkozik. — Hogy vagy? • — Köszönöm, csak megvagyok. Tavaly légvárakat építettél. És most mivel foglalkozol? — Most uj emeleteket húzok fel rájuk... * Blau ur nagykereskedő és nagyon sok mindenféle pőre szokott lenni. Legutóbb is egy fontos ügynek az eldőltél várta türelmetlenül. Közben azonban vidékre kellett utaznia. Megállapodott az ügyvédjével, hogy a tárgyalás eredményét azonnal meg- sürgönyözi neki. A tárgyaláson Blau j megnyeri a pört, amit az ügyvéd igy telegrafál neki: »Igaz ügy győzött.« Blau nyomban visszatelegrafált: j »Tessék azonnal fölebbezni.« A villamos perronján két részeg ember összevesz. —■ Ki maga, hé? — kérdi az egyik. — Én Gacsaj Pali vagyok a Tűzoltó-utca 24-ből. — Gacsaj Pali a Tűzoltó-utca 24- ből az én vagyok — mondja a másik. A jelenlevő rendőr épp közbe akar lépni, amikor egy asszonyság jön a kocsi belsejéből és igy szól: — Na Pali, leszállunk. A rendőr erre örömmel mondja az asszonynak: — Jó, hogy itt van, műid a kettő azt mondja, hogy ő Gacsaj Pali a Tűzoltó-utca 24-ből. Hát most melyik az? — Mind a kettő — mondja az asz- szony — az egyik a férjem, a másik a fiam. De ha berúgnak, nem ismerik egymást. * Azt mondja az ügyvéd a válni akaró féfjnek: — Aztán meggondolta jól ezt a dolgot? Harminc évig hűséges egyetértésben élt a feleségével és most, harminc év után akar elvá'ni? — Na, ügyvéd ur, azt hiszem harminc év után ennyit csak megérdemelnék! * — Margit, ha nem lesz az enyém, szétloccsantom az agyvelőmet. — Szóval, igy akarja bizonyítani, hogy — van. * Az iskolában kérdezi a tanító ur a kis Jancsit: — Milyen hatással van a hő az egyes tárgyakra? — A meleg kinyújtja, a hideg ösz- szehuzza. — Várj csak, fiacskám, talán mondj egy példát. Jancsika kissé gondolkozik, aztán igy szól: — Télen a napok rövidebbek, nyáron hasszabbak.. * A vasúton az elsőosztályu kupéban ül egy ur és olvassa az »Aviatika« cimü repülőügyi szaklapot. Vele szemben egy főhadnagy, akinek ugylátszik több köze van a repülőgéphez, mint az illető urnák. A főhadnagy szakmabelit szomszédjában, igy szól hozzá épen amikor a jegy- ellenőr közeledik: — Repülünk, repülünk? Mire a megszólított igy felel bizalmaskodva : — Talán főhadnagy urnák is harmadosztályú jegye van?!
