Kelet-Magyarország, 1981. április (41. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-29 / 99. szám

1981. április 29. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Jövedelem szellemiekből VAJON BETER VEZIK­E a termelőegységek, vál­lalatok, intézmények a szellemiekből várható jö­vedelmet? Alapoznak-e a fejekben rejlő, forintot termő ötletekre, tudomá­nyos igényű pályázatok*- ra, különféle szakdolgoza­tokra? Egy tudományos ülésen hangzottak el a kérdések. A válaszok nagyjából megegyeztek abban, kevés helyen ve­szik figyelembe, mint ter­melést elősegítő tényezőt, a szellemi tartalékok kiak­názását. Kevés a munka­helyi pályázat, amely ki­fejezetten egy-egy helyi­leg igen fontos műszaki, közgazdasági, szervezési vagy más kérdés megoldá­sát segíthetné. Másutt jól tudják, kik azok, akik ágazati, orszá­gos, tudományos igényű pályázatokon rendszeresen szerepelnek, mégis inkább a dolgozó magánügyének tartják. Nem érdeklődnek, hátha saját munkahelyén is hasznosítani lehetne a pályázatában, szakmunká­jában rejlő tapasztalato­kat. Sokszor nem is kelle­nek ehhez pályázatok, szakdolgozatok, hanem egy friss, újszerű megközelí­tés, amely megérdemli a szakmai vezetés figyelmét. Eltérés a rutintól, a meg­szokottól. Nem a minden­áron való változtatás, ha­nem az értelmesebb cse­lekvés miatt. Nyersanyag­ban, energiában szegény ország vagyunk, de a szel­lemi nyersanyag, energia dolgában jól állunk. Megyénkben a tudomá­nyos, vagy ilyen jellegű törekvéseknek jó fórumot, keretet ad a három megye tudományos együttműkö­dését segítő Debreceni Akadémiai Bizottság. A DAB különböző szak- és munkabizottságaiban egy sor tapasztalatot adhatnak és vehetnek át a szabolcsi szakemberek. Amit Szol­nok, vagy Hajdú megyé­ben egy-egy szakterületen már kidolgoztak, s nálunk is hasznosítható, miért kellene saját erőből, el­szigetelten foglalkozni a témával. Helyesebb együtt, összehangoltan, megosztva a kutatási problémákat. NEM BÖLCS DOLOG hát lebecsülni az emberi elme teljesítményét — le­gyen szó napi, praktikus észrevételekről, csendesen kimondott javaslatokról, vagy éppen a tudomány eszközeivel megoldható munkákról. S ez — amint ugyancsak a tudományos fórumok egyikén egy ne­ves akadémikus mondta — nem diploma kérdése. Igen sok középfokú képe­sítéssel dolgozó szakember alkalmas a szerzett bizo­nyítványán jóval túlmuta­tó, szellemi teljesítményre, aki nemcsak egyenrangú társa lehet a felsőfokú végzettségű szakemberek­nek, hanem olykor tőlük magasabb gondolati mun­kára is képes. Senkit nem lehet leinteni azzal, hogy „magának ehhez nincs meg a képzettsége, végzettsé­ge”. Meglehet, éppen ő ta­lálja meg az adott prob­lémakör jobb megoldását, amelyet az ott dolgozók, egyfajta „műhelyvakság” miatt nem látnak olyan élesen. FORINTBAN, MEGLE­HET, NEM MÉRHETŐ pontosan, ezért valóban nehéz lenne az éves vagy középtávú tervekben meg­határozni a szellemiekből várható jövedelmet. De a gondolkodásra, a szellemi teljesítményekre nagy szükség van mindenütt. Nemcsak azért, mert köz­tudottan ez a legolcsóbb és leggyorsabban kamato­zó beruházás. Azért is, mert ez hozza felszínre az ember belső értékeit, le­gyen szó egy-egy munka­helyi szakmai pályázatról, ötletnapról, vagy éppen több éves kitartó megfi­gyelésről, tudományos igé­nyű munkáról. Az a bizo­nyos szikra, mindenki fe­jében ott szunnyad, segí­teni kell, hogy kipattan­jon ... m» asz ja barátom hétfőn mf letargikus álomba me­rült. Hogy mi is az a letargikus álom, a követ­kezőképpen tudnám megma­gyarázni: ledől az ember, hogy egy-két órát szunyó­káljon, és aztán alszik öt-hat napig vagy akár egy évig is. Vaszja is fölkelt az ágyból hétfő reggel, de a másnapos­ságtól a szemét sem tudta ki­nyitni. — Egyre csak alhatnék, csak alhatnék. Úgy látszik, letargikus álom ereszkedett rám. Es hortyogott tovább. Két napig hortyogott. Akkor a fe­lesége elrohant az orvoshoz és a rendőrség körzeti meg­bízottjához, és kihívta őket. Megjött a rendőr, Melnyi- kov törzsőrmester, egy pil­lantást vetett Vaszjára, majd ezt mondta: — Ez részegebbnek tetteti magát, mint amilyen valójá­ban. De a fiatal, csinos dok­tornő reszketni kezdett a megilletődéstöl: — Ugyan már, hogy lenne részeg, leírtak már ilyen ese­teket. A letargikus álom ti­pikus példája. — Ugyan, berúgott ez — mondta a törzsőrmester —, már hét éve ismerem őkéi­mét. — Mit ért maga ehhez! Ah, komoly eset! Ah, beszámolok róla a tudományos konferen­cián! Ah, cikket is írok ró­la! — Es meddig lesz rajta ez az izé? — kérdezte Vaszja felesége. — Minél tovább, annál jobb — suttogta fellelkesül­ten a doktornő. — Brown olyan esetet írt le, amikor húsz évig aludt valaki. Es mi mennyivel vagyunk rosszab­bak az angoloknál? Eduard Ugulava: Letargikus álom — Brown biztos agglegényt írt le — mondta Vaszja fele­sége. — De nekünk nem való ez a dolog, hiszen mégiscsak ő tartja el a családot. A szom­szédok is kinevetnek bennün­ket. Hamaroasan Vaszja üzemé­ből is jött egy delegáció: egy ember a szakszervezettől, meg az igazgató. Körbejár­ták az alvó Vaszját, és köz­ben a fejüket csóválták. — Éppen ki akcmák dob­ni — mondta a szakszervezet képviselője. — Örökösen iga­zolatlanul hiányzik. De ezek után már nem lehet elbocsáj- tani; egy alvót? Majd rend­szeresen kap prémiumot, ha már ilyen fordulatot vett a dolog. Meg lakást is kap, hadd aludjon ideális körül­mények közt. Hát igen, min­dennap találkozik az ember valakivel, de nem is sejti, hogy milyen képességek rej­teznek benne ... Fordítsák már át, nehogy elfeküdje az oldalát! — Biztosíthatom önt — mondta az igazgató Vaszja feleségének —, hogy az üze­mi kollektíva mindent meg­tesz, hogy Zaburev elvtárs zavartalanul alhassa letargi­kus álmát. Már csak azért is, mert nem szabad lemarad­nunk Brown embere mögött. Mindent világszínvonalon Magyarországon a kisgazdaságok termelik meg a sertéshús 51 százalé­kát, a marhahús 22 százalékát. Mi magyarok (egy lakosra számítva) 1965- ben 34,8 kilogramm sertéshúst fogyasztottunk, 1980-ban 40,1 kilogrammot. Az összes húsfogyasztás egy lakosra vetítve tizenöt év alatt 21,3 kilogram­mal nőtt, ma már 74 kilogrammnál tartunk. Ám a hús nem a boltban kez­dődik.-Zsiguliban a kisborjú— Télen munka, nyáron nyaralás Tisztelem és becsülöm a kistermelőket. Eszünk, ehe­tünk és a kalóriát tekintve a fogyasztásban világelsők va­gyunk. Természetesen nem voltak ilyen gondolataim Fe­renc Mihály nagycserkeszi lakos portáján. Vérében a nyugtalanság Figyeltem a környezetre: a sárga homokkal felszórt ka­pubejáróra, lenéztem a tíz Egy hát széna a teheneknek. méter mély kútba, ahonnan már régen villanymotor szip­pantja fel a vizet. Láttam a léckerítésen a tejeskannákat, -köcsögöket. Láttam a stráf- kocsit, a kifogott két lovat és észrevettem a Zsigulit a ga­rázsban, a fiú motorját az öreg' házban. Amire legin­kább odafigyeltem, az a fél tucat szarvasmarha volt. Nem mondok sokat, de leg­alább 120 ezer forintot érő állatállomány. Ferenc Mihály egy hátra való lucernaszénával bália­kéi! csinálni! Nos, aludj, ked­ves barátom!... Elmenőben odasúgta nekem az igazgató: — Azonnal jelentsék, ha ébredezik! Újból el kell altat­ni. Mit kezdjünk ezzel a nap- lopóval, így meg legalább di­csőséget szerez. Azután dísztáviratok jöt­tek, majd újságírók, fotóri­porterek, aztán megérkeztek a tévések. Ök a heti riport­műsorban akarták bemutatni Vaszját. 4 mikor végre mindenki eltűnt, bementem Vaszjához. Egy üveg vodka volt nálam, gondoltam, eliddogálok alvó barátom tár­saságában. Alig kottyant meg az üveg, megtekeredett Vasz­ja orra, aztán kinyílt a sze­me is. Nagyon megörültem, ezt mondtam neki: — Hé, Vaszja, kelj csak fel, ketten maradtunk! Hogy ér­zed magad? Bírod? — Sok a szöveg! Inkább az üveget add ide! Igaz, a munkahelyemen most elren­deződött a dolog, de nem hittem volna, hogy így meg­úszom. Hiába várják tőlem, pern érem utol az angolt, aki huszonnégy évig aludt... Nem megy ez olyan köny- nyen, meg kell ezért dolgoz­ni. — Most már nincs visszaút — mondtam. — Csak rosz- szabb lesz. Hány embert csapsz be? Na és a lakás, amelyet az alvásért ígértek? Aludnod kell! — Hát igen, akár akarom, akár nem, aludnom kell. — Sóhajtott, jól meghúzta az üveget. Hogy is végződött a dolog? — kérdezhetné bárki. Sehogy, még mindig alszik Vaszja. (Fordította: Bratka László) gott át az udvaron, a tehe­nek, a sőrék és borjak utána. A jószágok sima, selymes szőre, telt horpasza arra utalt, jól tartják őket. Idő­sebb Ferenc Mihály mondta is: — Nem kell azoknak most semmi. Hanem későn jöttek. Már leadott a fiam öt hízott marhát éppen a napokban. Azok voltak a szépek. — Én meg azt hittem, már a pénzt hozzák a leadott jó­szágokért — kapcsolódott a beszélgetésbe Ferencné. — Ha nem azt hozták, az sem baj. Tessék, nézzenek körül. Nézünk. De már nem any- nyira a látnivalóra, inkább a gazda véleményére hajt a kí­váncsiság. Mond is néhány igazat, szépet, megszívlelen­dőt, meghökkentőt. — Az ember olyan dinnye, de olyan. A vérében van a nyugtalanság. Én nem szere­tek karba tett kézzel ülni. Autót vezetni, hajtani azt szeretek. Van úgy, hogy mi­re a tsz-be dolgozni kell menni —, ott vagyok zetoros, — szóval mire menni kell, addig Ónodról már meghoz­tam két borjút. — Miért éppen Ónodról? — Mert ott jó a vásár, ott olcsóbban lehet hízómarhá- nakvalót venni. — Nagy a haszna a jószág­tartásnak? — Aki jól csinálja, megta­lálja a számítását. Az állat­tartás kicsit hasonlít ahhoz, ahogyan a takarékba rakja az ember -a pénzét. Csak egy kicsit jobban kamatozik. — Minek a ló? Megeszi a hasznot. — Azt csak gondolja. Óránként 32 forint a tsz-fu- var. És mennyi fű. széna kell ide, mindennap! Én hajnal­ban kelek, be a kocsiderékba egy-két üveg sört és tíz perc alatt telekaszálom a stráfot. Nem hiszi? Menjünk, meg­mutatom. Gépesített tehéntartás Pete Sándoréknál. Képes lenne rá és megmu­tatná. Idős Ferenc Mihály is bizonygatja. Tudom, üres lenne a cserkészi határ, ha nem járná örökké a Ferenci család. Mert bedolgozik ebbe a gazdaságba a nagyapa, a fiú, a feleség és az unoka, a Zoltán gyerek is. — Minden embernek van valami szenvedélye, az enyém ez. Szeretem az állatokat. Szeretem, ha minél több van körülöttem. Évente leadok hat-nyolc hízómarhát. Most hét koca fial és eladok majd hatvan-hetven malacot. Ezért dolgozom, dolgozunk. Ahol a pénz forog A család, a családtagok egyetértése, segítsége nélkül nem lenne tökéletes a háztá­ji munka. Pete Sándor mond­ta ezt Tiszavasváriban, ami­kor sebtében leltárt készítet­tünk az állatállományról. A fejés Ferenc Mihályné dol­ga. Van az istállókban négy fe­jőstehén, négy hízómarha, négy növendékborjú. Az ud­var másik végében már csak 11 hízó röfög. Azért csak ennyi, mert idén már 57 hí­zott sertést leadtak. Ötvenhét sertés értéke szerényen is 200—220 ezer forint. Ezt Pete Sándor nem is cáfolja. — Persze ez nem mind ha­szon, ez a pénz forog. Kell az újabb alapanyag, szükséges a takarmány. A tehéntartáson A sertéseket jobbára a házi­asszony gondozza. is a tiszta nyereség jószerével az állami támogatás. — Az mennyi? — Hatezer forint. — Ettől függetlenül meg­éri? — Azért csináljuk. És azért, hogy ne álljanak itt kihasználatlanul az épületek. A termelőszövetkezet a ház­táji termelést messzemenő­kig támogatja, ez jó, sőt alap­vető ösztönzés. Ha valaki tudja, mit ad a háztáji állattartóknak a ti- szavasvári Munka, az Pete Sándor, ö a háztáji ágazat vezetője. Aki állatot ' tart, kedvezményesen kapja a ré­ti és lucernaszénát, házhoz szállítják az abrakot, szerve­zett az értékesítés. — Több mint 100 állattartó van a tsz-tagok között. És higgye el az nem nyűgös te­her. A fiataloknak sem. Ha jól szervezzük a munkát, ha házhoz szállítjuk a tápot, egyre többen vállalják. Erre az évre a tsz-ből a kisterme­lők 2800 hízott sertést szer­ződtek. a múlt évihez képest a növekedés közel ezer. — De hát ez nagy lekötött­séget jelent? — Ügy kell szervezni a munkát, hogy jusson másra is idő. Mi nyaralni is me­gyünk. Télen hizlalunk, nyá­ron nyaralunk. Olyankor az apósom vállal magára többet. 76 éves már, de sokat segít. Egyébként a munka nagy ré­sze a feleségemé. Igazából az ő érdeme, hogy évről évre ennyi sertést hizlalunk. * A napokban Ferenc Mi­hálynak és Pete Sándornak szerény, de jól kiérdemelt elismerésben volt része. Mint kiváló kisállattartók a hús­ipartól oklevelet, jutalmat kaptak. Velük és rajtuk ke­resztül a háztáji és kisegítő gazdaságok részesültek meg­becsülésben. Seres Ernő IV UNHANG n stadion fáiról A Kelet-Magyarország 1981. április 2-i számában „A stadion fái” címmel Sebes­tyén László nyíregyházi la­kos, aggódó írását a felügye­lőség is megismerte. Dr. Berecz Emília Szabolcs- Szatmár megyei környezet­és természetvédelmi titkár­ral az elmúlt napokban hely­színeltük a Városi Stadion környékét. Megállapítottuk, hogy kitermelésre ítélt ne- mesnyárak egészségesek, így kár volna még mindet kiter­melni. Javasoljuk, hogy a lelátók körüli fasorból csak minden másodikat vágják ki, így nem tűnik olyan drasztikusnak a fátlanság, és egyúttal gondos­kodjanak a kitermelt fák platánnal vagy ezüsthárssal való pótlásáról. A felújítás során a Sóstói úti kerítés mellé, ahol a 101 darab fát kitermelték, ajánlatos volna télen is zöld fafajokkal (tuja, fenyő) az újratelepítés. A sportlétesítményeknél elen­gedhetetlenül fontos a zöld­felület. Az utóbbi időben örvende­tes az a tény, hogy a környe­zet- és természetvédelmi pro­paganda nyomán a lakosság is érzi, hogy minden fára szükség van a városban. Nyíregyháza ma is a legpor- szennyezettebb alföldi váro­sok közé tartozik. Ezért is különös gonddal kell elbírál­ni minden egyes fakiterme­lési kérelmet. A fakitermelé­sek pótlására a Pécsi Városi Tanács példája nyomán egy szakértőkből álló bizottság által meghatározott eszmei értéket elkülönített számlára keljen befizetni; így a szak­szerű zöldfelületi tervbe illő pótlás megoldható. Sokkal kevesebb fát vág­nának ki, ha fizetni kellene értük. Levélben kértem a Nyíregyházi Városi Tanács elnökét, hasson oda, hogy a Városi Stadion fakitermelési ügye a közvélemény meg­nyugtatásával folytatódjon. Nagy Antalné, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal észak-alföldi felügyelője Kátyú A villogó sárga lámpa lassítani késztet. A gép és a kézilapát együtt gyó- gyítgatja a nyírbátori Árpád utcán a tél ütötte sebeket. — Nehéz tél volt? — Az utaknak na­gyon. Még a városon kí­vül is. Itt bent még rosszabb, több a kátyú. Pintye Sándor a KPM munkása, a Dózsa György Szocialista Bri­gád vezetője. Magyaráz­za az útjavítók bosszú­ságát: — Tudja, azt megért­jük, hogy itt csatornát építettek, hogy az út szé­le letöredezett, hogy nyo­mokat hagytak a nehéz gépek is. A közlekedő emberek közül sokan nem tudják, hogy az út gyógyulni is képes. Ezért kátyuzunk, a kerekek valósággal az út testébe építik az anyagot. Minden munkának vannak szakmai titkai, és persze vannak szerel­mesei is. — Mi a bosszúság? — A felesleges kár. Ügy kellene lennie, hogy a városlakó ember meg­vigyázza legalább a por­tája előtt az utat. Itt meg kihordják a salakot, a szemetet... — Árt? — Sajnos ... A brigád a gépeivel, lapátjaival, ha siet, 500 méternyit halad napon­ta, hogy utat javítson a tavasznak. (bg)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom