Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Szíj Rezső: Schubert Gyula, a művész (Emlékezés halálának 25. évfordulójára)
A közgyűlés és az új tisztikar választása előtt olvasta föl beszédét, s ezzel fejezte be: „Fáj, nagyon fáj, ha látom a nemtörődömséget, ha látom a gerinctelenséget, ha látom a kicsinyes egyéni érdekeket hajhászó igyekezeteket sorainkban éppen akkor, amikor Prága a modus-vivendit keresi velünk. Szükségesnek tartottam ezt (el )mondani, uraim, mert akadémiai tagságomat nem akarom pávatolldísznek a frakkomban, sem röstelleni magam ezért a tagságért, sem pedig szégyellnem magam azért, mert magyar vagyok.” Ezért követelte, hogy az Akadémia tagságát fölül kell vizsgálni, s a megmaradt értékes embereket három osztályba kell tömöríteni, különös tekintettel Eperjesre és Nyitrára. Nem megható-e évtizedek múltán is az az egyenes nyíltszívű tanúságtétel a germán nyomás ellenére a magyarság mellett, a magyarok és a szlovákok kézfogásának érdekében? Mindez olyan valakinek a részéről, akinek kiejtésén a németes hatás még érződött, noha már édesapja is magyar tanítóként működött Pozsonyban, s maga is az Alföld és a Balaton-környék ízes nyelvén nevelkedett éveken keresztül! S akinek legkedveltebb költője: Ady Endre. Abban is igaza van, amikor azt mondja: „nem kunyorálni kell járnunk, hanem jogainkat követelni. Az elmúlt 20 év alatt — folytatja —, megtanulták a magyar művészek, hogy érdekeik védelmébe egységes szervbe kell tömörülniük. Ez a gazdasági szerv nem állhat „művészeti irányok vagy ideológiák szolgálatában" — 1940-ben mondja mindezt —- csak arra lehet tekintettel, hogy „komoly művészetet ápoljon, s a dilettantizmusnak meghúzza határait”. A Művészegylet tagjai festhetnek saját szájuk íze szerint, de jó művészetet adjanak, ez a lényeg. Ügy látja, hogy „egy ilyen koncentrációra van szüksége a szlovák pikturának is. Akkor aztán a két szerv kialakíthat egy közöt tanácsot, amely a kölcsönös megbecsülés és a kölcsönös szeretetben fölépülve dolgozhat a szlovákiai piktúra szebb jövőjének megteremtésén.” IV. Három ország ütközőpontján, három kulturális hatás ihletése és nyomása alatt elke- külhetetlen bizonyos kérdések föltevése, s ezek megválaszolására Schubert Gyula, a művész, belső kényszert érzett. Válaszát mindig a köz érdekében fogalmazta meg. Egy kb. 1939-ben készített előadásában vizsgálta azt a kérdést, hogy lehetséges-e nemzeti művészet? Bevezetőül először arra a kérdésre felel, miért nem Prágába mentek tanulni — a két világháború között — a magyar művészek, s miért nem a cseh város művészetéhez igazodtak? 0 úgy látta, hogy Prága Bécstől függött, az idősebbek ezen a hagyományon nevelkedtek, a fiatal magyar művészek pedig inkább Párizstól tanultak, az eredeti forrásból. Ezután fölveti a kérdést, mennyire internacionális a művészet? A válasz látszólag egyszerű: amennyiben minden művészetben jártas és tájékozott ember részéről élvezhető. Mégis beszélünk — mondja tovább — francia, német, magyar stb. impresszionizmusról, ahogyan egyéb stílusirányzatokkal kapcsolatban is ugyanaz a helyzet. Ezek után tér rá annak fejtegetésére, mennyiben lehetséges a nemzeti művészet. Különbséget tesz szlovák és szlovákiai művészet között, a festészetre vonatkoztatva is. Vallja, hogy az előbbit csak szlovák festő hozhatja létre, míg szlovákiait akár magyar festő is. Ez előbbit a származási adottság határozza meg, az utóbbit a táji körülmények. Azt, hogy magyar művészetet Szlovákiában magyar festő teremthet, magától értetődőnek, természetesnek találta, ezért külön nem is hangsúlyozta. Schubert szerint a „faji tulajdonságok a kép színskálájában, a kompozícióban, a temperamentumban jutnak kifejezésre. Téves tehát az a fölfogás, pedig a publikum átlagízlésében honos és sok piktornak nyújt élősködő lehetőséget, — ha teszem azt egy szlovák piktor egy szlovák krojt (népviselet) fest meg, vagy egy magyar piktor egy csikóst vet vászonra, hogy az már szlovák, vagy magyar pikturaf...) A pikturának ez a fajilag kötött lelkisége nagyon nehezen megmagyarázható, antul erősebben érezhető.” — Egyértelműen igazat adhatunk Schubertnek abban, hogy a környezet mindkét fél festményeit meghatározó tényező. A Nap egyformán süt nekik, mondja Schubert, ami csakugyan igaz, mégsem téveszthetjük szem elől, hogy másképpen vetődnek az árnyékok a hegyekben, a Magas-Tátra környékén és másképpen a Kis-Alföldön, vagy a Má- tyusföldön. Schubert valóságos himnikus magaslatra emelkedve vallja: „a közös tájnak, a közös földnek, a közös égboltnak mély áhitatos szeretete az az összekötő kapocs, amelyik 262
