Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Kazinczy Ferenc, Szabó Lőrinc és a könyvművészet
90. éves 1972-ben a gyomai Kner-nyomda. (Régi példák, mai problémák) Napjainkban a könyv társadalmi szerepét illetően külső megjelenésével is egyre komolyabb tényezőként jelentkezik. A legtöbb író azonban éppen könyve külsejére fordítja a legkevesebb gondot, mivel egyrészt minimálisan sincs tisztában a könyvcsi- nálás bonyolult folyamatával, másrészt nem vesz tudomást azokról a végső s mindenki által mégis könnyen érthető követelményekről, amelyeknek érvényesülése nélkül a könyv esztétikájáról nem beszélhetünk. Az is igaz, hogy ma az írónak alig van beleszólási lehetősége könyve külső öltöztetésébe, s egyáltalán örül, ha műve akármilyen formában is napvilágot láthat. Arról nem is beszélve, hogy a kiadó régen sem vette szívesen, ha a szerző okvetetlenkedett az irányban, hogy könyve színvonalasabb külső kiállítást kapjon. Pedig a szép és jól megcsinált könyv valójában csak az író, a kiadó (nyomdász) és az illusztrátor (ha szükséges) együttes és hozzáértő tervezésének lehet sikerült terméke. Az írónak ismernie kellene a betűfajtákat és azok szellemét, hogy a mondanivalóhoz a stílusban legmegfelelőbbet válassza, evégből a nyomdásznak is ismernie kellene a szóban forgó mű tartalmát, szellemét, s természetesen mestersége összes fortélyát, hogy a nyomdai műveletek során a harmonikus elgondolásból valóban szép könyv szülessék. Az illusztrátornak ugyancsak tisztában kellene lennie mind a művel, mind a tipográfiai lehetőségekkel, hogy összhangba hozza a könyv tartalmát és formáját. A magyar irodalom történetében kevés olyan írót, költőt ismerünk, akinek határozott tipográfiai látása, könyvművészeti érzéke lett volna, s aki tudatosan, kellő ízlés és szakmai hozzáértés birtokában szólt volna hozzá készülő műve formai problémáihoz. A XX. századi magyar írók közül csak néhányan kapisgálták a lényeget (Szabó Dezső, Móra Ferenc, Szabó Lőrinc), de olyan „szakképzettséggel“, Keleti Arthurt kivéve, egyiknél sem találkozunk, mint a régiek közül Kazinczy Ferencnél. Ha a kérdésnek a tömegek esztétikai nevelése mellett nem volna még népgazdasági jelentősége is, akkor sem lenne érdektelen e problémával foglalkozni. De mivel a tömegek esztétikai ízlésnevelésének egyik legdöntőbb eszköze a nyomtatott betű s mindenekelőtt maga a könyv, amellyel nálunk immár úgyszólván minden ember élhet, nem lesz fölösleges foglalkozni múltbeli problémáival, hogy a jelen is értsen belőle. Kazinczy megidézése sok közvetlen tanulsággal szolgálhat napjaink könyvművészetének a szép könyvért való hadakozásban. Író, szerkesztő, nyomdász különösebb asszociációs képesség nélkül is ráismerhet a mi könyvművészeti gondjainkra. „... annyi dolgom lévén negyven esztendő olta a Nyomtatókkal, megtanulhat ám, hogy vaktában ne higyfek“ nekik — írja Kazinczy 1823. dec. 27-én Dúlházy Mihálynak.1 Nyilván a csalódások egész sora állt ez óvatos nyilatkozat mögött. így például mikor Bácsmegyei leveleit kiadta, Ellinger, a bécsi kiadó, a megállapodással ellentétben magának is nyomtatott példányokat, üzleti célra. — Haykul — ugyancsak bécsi nyomdász — nyomtatás közben áremeléssel kezdte zsarolni. — Még Trattnerben is csalódott bizonyos fokig. Megállapodott vele, hogy mint adja ki összes művei IX. kötetét, de egészen másként történt. Kazinczy ragaszkodott az egységes papírhoz és 1 L. Kazinczy Ferenc levelezése 18. köt. 476. I. Szíj Rezső Kazinczy Ferenc, Szabó Lőrinc és a könyvművészet hagyomány
