Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Lőrincz Gyula grafikái

Lőrincz Gyula grafikái Megnyitó a művész budapesti kiállításán, 1972. febr. 25-én Az a megtisztelő feladatom, hogy az Önök figyelmét néhány szóval fölhívjam Lő­rincz Gyula grafikai sorozataira. Magát a művészt nem kell részletesebben bemutat­nom, hisz akik itt vagyunk, mindnyájan tudjuk róla, hogy Budapesten végzett a Képző­művészet! Főiskolán a 30-as években Vaszary János tanítványaként. Itt ismerkedett meg az akkor újszerű művészeti törekvésekkel, úgyszintén a magyar kultúra gazdag hagyományaival is. Aztán Pozsonyba került, onnan jutott el Párizsba, ahol Nyugat- Európa művészetéből magába szívta mindazt, ami alkatának megfelelt. Szerepet ját­szik a csehszlovákiai politikai életben. Ami még ezen kívül életútja és művészete meg­ismeréséhez szükséges, azt megtudhatjuk a róla szóló kis monográfiából, amely nem­rég jelent meg a budapesti Corvina és a pozsonyi Madách kiadásában, magyarul és szlovákul. így hát valóban rátérhetek tulajdonképpeni feladatomra, hogy az itt kiállí­tott grafikai sorozatokról rövid esztétikai jellemzést adjak, mielőtt a kiállítást meg­nyitnám. A történelem az, amiből a szerző e sorozatok témáját merítette, a történelem két valóságos eseménye az, ami megihleti s amit — úgy érzi — ki kell fejeznie. Ha nem ezt tenné, nem lenne művész. Az időben, korban egymásból két messze eső történelmi esemény közül a Ddzsa-fölkelés 1514-ben zajlott le, a kosúti sortűz 1931-ben történt. Az előbbi közismert, az utóbbira csak pár éve kezd újra fölfigyelni a hazai közvéle­mény. A Dózsa-fölkelés okai között ott találjuk a földnélküli zsellérség nyomorát. E réteg itthon nem kapott munkát, vagy képtelen volt belőle megélni, számára meg­oldásul a török elleni zsoldos háború kínálkozott volna. Erélyes vezetéssel, jó föl­szereléssel, rendszeresen folyósított zsolddal nemzetvédő hadsereg válhatott volna ebből a tömegből, amelybe főleg az Alföld szegénysége gyülekezett, de akadtak benne észak-dunántúliak és felső-tiszavidékiek is. Hogy milyen tragédiává fajult a nagy lehetőség, azt tudjuk, tanulsága minden időkben fenyegető mementó a tömegektől elszakadó, azok érdekeit szem elől tévesztő politikusok számára. E felkelés tárgyi világából a Dózsa György katonái című sorozat rajzain megjelen­nek a harci eszközök, a tegzek, a nyílvesszők, a lándzsák, buzogányok s a fegyverré előléptetett paraszti használati eszközök, miimt a kapa, a kasza, a fejsze, a cséphadaró, a háromágú „velia“, a „vonyóhuzó“ (vonyogó); a felkelők ruházatából a bőgatya, a süveg, a kucsma, a bocsikor kap hangsúlyt. Mindez nem a filmekben megszokott elegáns kivitelben, hanem a valóságot hűen idéző megviselt formában. A csiibuk sem zsánerképszerűen fittyen alá a dús bajusz alól, a harcos szája szögletéből. A ló a harc­ban nélkülözhetetlen, de itt csak kevés rajzon kap központi szerepeit, Lőrincz ezzel is az ember elsőbbségét hangsúlyozza. S bármihez nyúljon is, mindig kevés, de mindig elégséges eszközzel fejezi ki a lényeget. Az érzelmi töltésű jelenetek — a búcsúzás, az elválás pillanata, a fohászkodó anya, a hozzábúvó gyermek, a támadást várás izgalma a harci állásban —, az agitáció lehetőségét is kínálják, de Lőrincz nem esik bele a csapdába: leheletfinoman érzékeltet — művészetnek ez éppen elég. Sőt, ép­pen ezáltal válik magasrendű művészetté. Nem az iszonyatot idézi — a naturalistáktól s expresszionistáktól eltérően. Nem látunk fölnégyelést, kerékbetörést, malomkerekekkel történő halálra kínzatást, földbe ásott szerencsétlenek fejét sem használják a nyilazók céltáblának, zsúppal körül­csavart emberek sem égnek fáklyaként, nem látunk halálra korbácsolást, éhes ku­tyákkal szétmarcangoltatást, kifeszített szerencsétlenek karjának, lábának levágását — 379

Next

/
Oldalképek
Tartalom