Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Csanda Sándor: Harmadik nemzedék

portrék sorozatából felépülő könyv sokáig alapvető forrása lesz a csehszlovákiai magyar irodalom iránt érdeklődőknek.

Kutatói figyelme azonban nem korlátozódik csupán a már lezárt irodalmitörténelmi korszakokra, a kortársi irodalmat is számon tartja. Erről tudósít a recenziónk tárgyát képező könyv is. Címe alapján — Harmadik nemzedék — a „harmadvirágzás“ íróinak portréit sejthetnénk benne, az alcím azonban eligazít: „kritikák és tanulmányok“. Lényegében az elmúlt évtizedben különféle alkalmak szülte írásait, kritikusi érdeklődésének, irodalomkutatói tevékenységének eredményeit gyűjti össze a szerző. A tartalmilag és színvonal tekintetében is erősen heterogén kötetben találhatók évfordulók apropóján írt összefoglalások (A csehszlovákiai magyar irodalom fél évszázada); írószövetségi beszámolók (A csehszlovákiai magyar próza 1966-ban); vitacikkek fA csehszlovákiai magyar irodalom értékelésének kérdéséről); irodalmi visszaemlékezések (Emlékek Forbáth Imréről); kritikák, recenziók stb. s a Függelékben egy terjedelmes tanulmány Balassi költői nyelvéről. Az egyes írások jellegét, műfaját és színvonalát általában az az alkalom határozza meg, amelyből születtek. A tanulmányokat a nagyobb műgond, a kritikákat, irodalmi reflexiókat a gyors reagálás szándéka jellemzi. Az összefoglaló jellegű tanulmányok közül a Nemzetiségi irodalmunk újabb fejezete emelkedik ki, amely helyenkénti túlzó tömörsége, vázlatossága ellenére az egyik legátfogóbb bemutatása a fel- szabadulás utáni irodalmunk két évtizedének. A kötet anyaga általában arról tanúskodik, hogy hajlamai és adottságai inkább a koncepciózus, széles anyagismeretre támaszkodó irodalomtörténeti tanulmányok felé vonzzák a szerzőt. Az irodalomtörténeti szakkönyvekről szóló, szakszerű alapossággal megírt, tanulmánynak is beillő recenziói is erre utalnak (pl. a Korunk költészete, A „régi" magyar történelem egy szlovák regényben, Ady Endre a szlovák irodalomban stb.) Kritikái, irodalmi reflexiói már változóbb műgonddal készültek. A kötetben közölt irodalmi bírálatok főként a hazai magyar irodalomnak az elmúlt évtizedben megjelent jelentősebb alkotásaival foglalkoznak. A mintegy 15 kritikából következtetni lehet a szerző irodalomszemléletére és kritikusi módszerére. Figyelmét főként a művek eszmeisége, ideológiai-politikai vonatkozásai kötik le, de foglalkoztatják a szerkezet és a jellemábrázolás problémái is. A nyelvi-formai kérdésekre aránylag kevesebb gondot fordít. Ebből adódóan az epikáról van a legtöbb és leginkább egyéni mondanivalója. Az epikával jóval többet is foglalkozik, mint a lírával. A regényekről, elbeszéléskötetekről tett megállapításai többnyire helytállóak, irodalomelméleti szempontból is megalapozottak. A kötetben közzétett prózakritikák közül az Egri Viktor, Duba Gyula, Dobos László műveiről írottak emelkednek ki. A formai kérdések bizonyos fokú mellőzése főként a lírai kötetekről írt bírálatokban tapasztalható, bár ezek között is akad kivétel. Például a Gál Sándor, Bábi Tibor kötetéről szóló kritikáiban erre a problémára is kitér. Általában elmondható a szerző módszeréről, hogy a kritikai mércét a művek jelentőségéhez igazítja, a jelentős művekről szigorú, részletező kritikát, a gyengébbekről elnézőbb, sokszor — jó értelemben vett — oktató jellegű, leginkább az eszmeiség kérdésére koncentráló bírálatokat ír. Azt mindképpen módszere pozitívumának könyvelhetjük el, hogy nem vindikálja magának az ultolsó szó jogát, általában a nyitva hagyot kérdések híve, s így a felvetett problémák továbbgondolására készteti az olvasót. Az is igaz viszont, hogy sajátos irodalomszemléletéből fakadó — sokszor nem eléggé részletezett — megállapításaival, a szakterminológia egyénített használatával vitára provokál.

Külön érdekessége a kötetnek a Balassi Bálint költői hasonlatai és szóképei című tanulmány, amelyben új oldaláról mutatkozik be a szerző. A méreteiben is impozáns munkában részletező elemzésnek veti alá Balassi hasonlatait és szóképeit, főként metaforáit. Szinte képről képre haladva felfejti azok eredetét, s tárgyuk szerint csoportosítja, értékeli, elemzi őket. Balassi költői eszközeinek eredetéül az olasz, latin és német reneszánsz költészetet jelöli meg. Ezt bizonyítja a cseh és szlovák reneszánsz versek képkincsével való összehasonlítás is. Kutatásainak eredményeképpen árnyalni tudja a Balassiról eddig kialakult véleményeket, különösen költői elődeit, forrásait, szóképeinek eredetét illetően. Rámutatott, hogy a korábbi felfogástól eltérően Balassi szóképei