Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Lőrincz Gyula grafikái

Lőrincz az emberi borzalmat és tragédiát e külsőleges részletezések nélkül is érzékelteti. És mégis, a fölkelés majd minden mozzanatát láttatja ez a sorozat, s éppen azzal, hogy munkát ad az emberi képzelőerőnek. De látunk egészséges, sebesült és félvak katonákat, gyalogosokat, lovasokat, dobosokat, kürtösöket, nyilazókat, akik mind fölvonulnak a lapokon. És látunk változatos típusokat, kifejező arcokat. Az arc, az ezt meghatározó tekintet, a különféleképpen alakított süveg, kucsma, a bajusz — elégséges ahhoz, hogy Lőrincz különböző típusokat érzékeltessen. Lőrincz rábízza a nézőre, hogy melyik arcon ismeri fel Balogh István deákot, Dési Nagy Jánost, Dózsa Gergelyt, Mészáros Lőrinc papot, Kun Lukácsot, Nagy Albertet, Sós Demetert, Száleresi Ambrust, Vámos Györgyöt, Veres Gergelyt vagy a fölnégyeit Sárközi Nagy Antalt, hogy csak az ismert szereplőkre utaljak. Dózsa szomorú, megtört szemekkel is büszke feje pedig — ki tudja, mi mindent fejez ki, a művész itt sem szabott határt a néző töprengésének: a történelemben a kérdésekre néha nagyon nehéz válaszolni.

Nem az irodalmi esemény részletes elmondásával, lerajzolásával fejezi ki Lőrincz a mondanivalóját, hanem a vonal segítségével, szigorúan művészi eszközökkel. Cselekménnyel nem találkozunk, mert ennek magas művészi színvonalú kifejezése már előbb megtörtént (Derkovits). Nem látunk összecsapást, udvarházi kapuk döngetését, nincsenek írott szövegek, sem hangzatos jelszavak az emberek mellén, az eseményeket csak jelzik a vonalak, az alakok, a tárgyi kellékek. Nincsenek széles, látványos gesztusok. amik inkább taszítják, semmint vonzzák a műértő tekintetét. Ehelyett azzal a tiszta eszközökkel formált művészettel találkozunk, amelynek ugyanakkor minden részlete súlyos történelmi mondanivalóval terhes.

Míg a Dózsa-sorozat alkotása közben csak a régmúlt történet irodalmi emlékeire hagyatkozhatott, addig a Kosúti sortűzet megörökítő sorozatában a közvetlen élmény segítette. 1931. május 25-én a Pozsony megyei Kosút községben a burzsoá csehszlovák köztársaság csendőrsortüze földnélküli magyar agrármunkások életét oltotta ki. Ez a Csehszlovákia „történelméből kitörölhetetlen“, mert „megdöbbentő esemény“ Lőrincz alkotó fantáziáját azóta sem hagyta nyugodni. Amíg a Dózsa katonái című sorozat létrejöttében irodalmi ismereteire, alkotó fantáziájára volt utalva, addig a Kosúti sortűz grafikai sorozatának létrejöttében segítette őt a kortársi élmény, a népe sorsáért aggódó felelősség, a helyszín, az alakok, a szereplők, a szemtanúk ismerete.

A kosúti sortűz tragédiája századunkban játszódik le, s ez az esemény némileg más kifejezési formát követelt a művésztől, mint a Dózsa-felkelés. Mindenekelőtt nő a többalakos kompozíciók száma a sorozaton belül. Megidézi a gyűlést mint politikai jelenetet, minden irodalmlaskodás nélkül. Mit látunk e rajzokon? Emberek gyülekezését, beszélgetőket, csoportokba verődő embereket, aztán a tragédia egyes részleteit, a sortűz hatására kitörő rémületet, menekülő embereket, halálos lövésektől lerogyó férfiakat, térdre rogyó alakokat, sebesültekre és haldoklókra boruló hozzátartozókat, anyjuk ruhájába kapaszkodó gyerekeket, könnyező arcokat, tiltakozást, majd égbekiáltó átkot mondó, eltorzult arcokat, ökölbe szorított kezeket, kíntól vonagló emberi testeket, ahogy dobálják magukat, megüvegesedő szemeket, temetési jeleneteket, sirató csoportokat.

Lőrincz ezeken a lapokon is aránylag kevés eszközzel, de mégis mindent kifejező módon és erővel jeleníti meg a témát. Sereglés a gyűlésbe? — elég hozzá néhány kifejező fej és tekintet. Csoportosuló földmunkásokról van szó? — a fejek gyülekezetével mindent érzékeltet.

A deformáció, a művészi értelmű torzítás a Kosúti sortűz sorozatában különösen indokolt, s nem „nagyvonalúság“ vagy henyeség következménye. A halálos sebek okozta kínszenvedés eltorzítja a testeket és arcokat. A tragédia teljesen értelmetlenül született, semmi sem indokolta a fegyver használatát, a fájdalom, a torzítás ezért indokolt.

Kétféle értelemben sem „grafikus“ a Lőrincz Gyula stílusa. Nem az a szó aprólékos, a látványt, a láttató tárgyat vagy embert pontosan részletező értelmében, s a vonalvezetése sem naturálisán kimunkált. Inkább festői ez a grafika, nemcsak abban az értelemben, hogy föloldja a formákat, hanem abban is, hogy inkább csak jelzi azt, amit megidéz, amit éreztet. De ugyanakkor mindig a lényegeset láttatja, a tárgyból éppúgy, mint az emberi lélekből: a tárgyból annyit fejez ki, amennyi a teljes értékű képzet kialakításához elégséges; az emberből pedig — a történelmi tragikus eseményekhez illően — mindenekelőtt az érző, szenvedő, vádoló, indulatos lelkiállapotot.

381