Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Csáder László 60 éves
figyelő Szíj Rezső Csáder László 60 éves Amikor a Sarló 1932-ben Pozsonyban megrendezte országos konferenciáját, különféle munkacsoportokat hozott létre. A művészetek közül a szociofoto-csoport azt tűzte ki céljául, hogy megörökíti a felvidéki magyarság szociális életét, elsősorban a társadalmi-forradalmi változást sürgető nyomorúság élő példányait. Ebből a fotóanyagból kiállítást is rendeztek Pozsonyban. Emellett egy másik munkacsoport fölállítását is elhatározták, amely a kollektív tipográfia művelését tűzte ki céljául, s ennek vezetésére két fiatalembert kértek fel: Csáder Lászlót és Nemesszeghy Jenőt. Kettőjük közül Csáder László ma is itt él, néhány év kivételével 1932 óta egyhuzamban, változatlan hűséggel népéhez és iparművészi-grafikusi hivatásához. 23 éves sem múlt el akkor, amikor a Sarlótól a fönti feladatot kapta. Ebből azonban semmi sem valósulhatott meg. A „kollektív tipográfia“ már azért sem fejlődhetett művészeti mozgalommá, mert a Sarló nem sokkal ezután feloszlott, bár a program egyébként sem biztatott újszerű eredménnyel. A célkitűzés így hangzott: a „Kollektív tipográfia“ — a sajtó célszerű és tökéletes, vagyis a közszükségletnek és a belőle fakadó művészi igényeknek legjobban megfelelő formanyelvvé való alakítása. A Sarló fontosnak tartja minden szocialista csehszlovákiai magyar sajtótermék célszerű nyomdatechnikai irányítását a kollektív tipográfia útmutatásai szerint.“ Ennek a programnak a kritikáját nem nehéz megfogalmazni, egyszerűen csak a tipográfiai alapkövetelményeket kell fölidézni. A jól olvashatóság ez a nélkülözhetetlen, elemi követelmény, ami ellen még a művészi jogcímén sem lehet véteni. Ez olyan objektív és „kézzelfogható“ föltétel és követelmény, ami független az egyéni ízléstől, a „tetszik — nem tetszik“ elvtől és gyakorlattól, s aminek régtől fogva kész formanyelve nem igényelt forradalmi változást. Mert minek a nyomtatott szöveg, ha nem lehet vagy csak keservesen lehet elolvasni? Senki sem vesződik olvasás címén kacskaringós betűk, tekeredő sorok, összevissza hányt betűk, szavak és sorok olvasásának a kibogozásával, az idő másra való. A Sarló nem ezt akarta. Ha viszont „kollektív tipográfián“ a mindenki által legjobban olvasható nyomdai, szedési, tördelési megoldást értette, akkor meg éppen nem követelt semmi újat. A Sarló célkitűzése a színkövetelmények hangoztatásával már korszerűbb valamit jelentett, de a szöveg megszínesítése sem vonhatja maga után az olvasás nehézkessé válását. A fehér papíron a fekete festék adja a legnagyobb kontrasztot, ez teszi lehetővé a szöveg legkönnyebb olvasását, minden más színű festék csak nehezíti azt. A színes papír használatával csínján kell bánni, úgyszintén a változatosság elvével és követelményével is. Mindenesetre a vizuális kultúra növekedése a színkultúra elterjedésével és kivirágzásával járt együtt, ennek irányát a Sarló jól ismerte föl. Bár közvetlen eredménnyel a Sarlóra nézve a művészeti célkitűzések nem jártak, égy valakiben mégis emberükre találtak: Csáder László ban, aki itt él és alkot közöttünk mint az Irodalmi Szemle és a Hét műszaki-technikai szerkesztője, mint számos könyv kötésének és burkolójának tervezője, olvasóink vizuális kultúrájának egyik alkotója. Csáder László 1929—1932 között végezte az Iparművészeti Főiskolát Budapesten. Kitűnő iskola, kitűnő tanárokkal, a tanulásnak és művelődésnek szinte kimeríthetetlen lehetőségeivel. Egyrészt a tanulás, az önképzés — modhatni — teljes szabadsága még a Főiskolán is, ahol nem kérdezték, mit csinál, milyen felfogásban dolgozik, ha már eleget tett a hivatalos követelményeknek. A légkör a világgazdasági válság mélypontját jelentő években is a teljes szabadságot biztosította a tanulékony elméknek. A Kárpátmedence metropolisa a világnak szinte egész kultúráját egyesítette szellemi életében, és sugározta az érzékeny művészlelkekre. Csáder itt kerülhetett bele a friss európai
