Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-11 / 241. szám
4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 11., szerda Az időben felismert rák gyógyítható! Onkoterápiás osztály Egerben Szomorú tényként ismert az egészségügyi statisztikából, hogy a daganatos betegségek száma évről évre emelkedik, és ma már hazánkban a második halálokként tartjuk számon a rákot. Már a szó hallatán is szinte misztikus félelmet érez az ember, talán ezért is van, hogy sokan csak akkor hajlandók tudomást venni a fenyegető bajról, amikor jóformán elkésett a segítség. Pedig gyakran hangoztatják az orvosok, hogy a megfelelő időben felismert rák gyógyítható, ám ehhez a beteg segítségére is szükség van. Elsősorban arra, hogy az első gyanús jelre fökkeresse mindenki a szakrendeléseket, ahol megfelelő vizsgálatokkal diagnosztizálják a bajt. A kezelésre is egyre több helyen nyílik mód, a megyei kórházakban is megkezdték az onkoterápiás osztályok létrehozását. Nincs ez másként Hevesben sem, ahol az országban kilencedikként alakítottak ki ilyet. Az indulásról, a gyógyítómunka feltételeiről az osztályvezető-főorvostól, dr. Kovács Lajostól érdeklődtünk. — Régi és jogos igény valósult meg osztályunk munkábaállásá- val a megyében. Természetesen eddig is foglalkoztunk a daganatos betegségek kezelésével, ám ez a daganat helyének megfelelő osztályokon szétszórtan történt. Most, hogy az egészségügyi osztály és a kórház vezetésének hathatós támogatásával viszonylag rövid idő alatt megteremtettük az önálló munka feltételeit, a gyógyítást még hatékonyabbá tehetjük. A régi szülészet helyére kerültünk, a kórtermeket és a kiszolgáló helyiségeket teljesen felújították, így rendezett körülmények fogadják a betegeket. — Azért gondolom, egy ilyen indulás sohasem problémamentes... Az osztályon gyógyszeres kezelést végeznek: Csöpög az életmentő infúzió Dr. Kovács Lajos: — Az országban kilencedikként született meg az onkoterápiás osztály — Két területen kell még előbbrelépnünk. Az egyik a megfelelő szakemberek biztosítása. Klinikai onkológiai szakképesítéssel rendelkező orvosokat keresünk, ami nem könnyű feladat. Mindenesetre az állásokat meghirdettük, és várjuk a pályázatokat. A másik gond, hogy még számos műszerre szükségünk lenne. Sajnos, a kórház költségvetése véges, ezért nem futja mindenre, de már eddig is kaptunk különféle vállalatoktól, például az Egri Dohánygyártól, az Agria Bútorgyártól és a Fi- nomszerelvénygyártól anyagi segítséget. Mondanom sem kell, hogy ilyen felajánlásokat továbbra is elfogadunk. Eredménynek könyvelem el viszont, hogy az itt dolgozóknak az egészségügy átlagához képest magasabb béreket sikerült biztosítani. Ez jogos igény, hiszen igen nehéz munkát végeznek. — Milyen eszközökkel rendelkeznek a gyógyításra? — Ahogy osztályunk neve is mutatja, mi itt a daganatos betegségek gyógyszeres kezelését végezzük. Természetesen szorosan együttműködünk a sebészekkel, illetve a sugárterápiát végzőkkel. Ez utóbbi kezelést továbbra is Miskolcon és Budapes(Fotó: Koncz János) ten kapják meg a rászorulók, mivel az ehhez szükséges berendezések rendkívül drágák. Ma már számos gyógyszerfajtát kidolgoztak a különféle daganatos betegségek ellen, így széles skálából válogathat az orvos. Kapcsolatunk a kórház gyógyszertárával nagyon jó, így az általunk igényelt gyógyszereket rendben megkapjuk. Osztályunk fogja össze a megyében működő szűrőállomások tevékenységét is, ami abból a szempontból nagyon előnyös, hogy a korai szakaszban felismert megbetegedések kezelését még időben elkezdhetjük. Hangsúlyoznám, hogy a megfelelő pillanatban beindított terápia szó szerint életmentő. Köztudott ugyanis, hogy ma még nem ismerjük a rosszindulatú daganatok keletkezésének okát, és ezért nem rendelkezünk az előrehaladott esetben teljes gyógyulást hozó módszerekkel sem. Fontos tehát, hogy még a kezdet kezdetén lecsapjunk meglévő fegyvereinkkel, amikor „ellenfelünk” még gyenge, és nem vette át pusztító uralmát az egész szervezet felett. Ehhez a harchoz nyújt most újabb segítséget az egri onkoterápiás osztály... Koncz János Elhanyagolt sírok az egri Urnatemetőben A közelmúltban az országos és a helyi sajtóban is többször olvashattunk elhanyagolt teme- . tőkről, illetve azok méltatlan állapotban lévő sírjairól. A sírkertek elhanyagolása kegyeletsértés a jelenben élők részéről. Még inkább így van ez, ha elhunyt nagyjaink sírdombjait nem tartjuk rendben. A napokban felkerestem az egri Uma-(Grőber)-temetőt. Utam célja, hogy számba vegyem az itt nyugvók, a városunk történetében korábban jelentős szerepet játszó személyiségek sírjait. Sajnálattal tapasztaltam, hogy ezek Bárány Géza (1880- 1932) egykori városi főmérnök és Gáspárdy Katinka (1868- 1944), az egri zeneiskola alapítójának sírja kivételével nagyon elhanyagoltak, hozzájuk méltatlan állapotban vannak. Az umatemető fő útvonalán haladva, a kert jobb oldali részén található Joó Jánosig 1807-1874) és Végh József sírja. A Széchenyi István által is ismert Joó János 1828-tól az egri rajziskola tanára volt. A hazai gyakorlati oktatás egyik úttörőjeként jelentette meg 1841-ben Budán a „Nézetek a magyar nemzet műveltségi és technikai kifejlése tárgyában” című művét, amelyben a magyar tudományos és művészeti élet leendő központjának, a Magyar Athenaeumnak a tervét dolgozta ki. Ő volt az, aki 1838-ban, illetve 1847-ben Hetilap, majd Hétilapok címmel kiadta az első hazai műszaki rajzoktatást szolgáló folyóiratot. Igazi reformkori személyiség volt, akinek célja városa és hazája felvirágoztatása. Sajnos, mára az egri Bornemissza Gergely Szakmunkásképző Intézet által korábban gondozott sírját benőtte a gaz. Joó János sírdombja mellett nyugszanak Végh József földi maradványai, ó a múlt század neves helyi ügyvédje, Joó sógora volt. Az Alkotmány utca 7. szám alatt ma is meglévő házának első emeletén képtárat kívánt berendezni. A hagyomány szerint antikrelikális ember hírében állott, ezért meghagyta, hogy sírjára ne állítsanak keresztet. Vasból készült, különleges alakú síremlékét évtizedek óta málasztja az enyészet. Leesőfélben lévő névtábláján már alig olvashatók ő és feleségének személyi adatai. A sírkert bal oldali részében, a nyugati kőfal melletti parcellában két, korábban neves egri kötődésű személyiség elhanyagolt sírját láthatjuk. Az egyik Sajósy Alajosé, aki a múlt század második felének neves helybeli festője volt. Oltárképeit ma is számos templomban láthatjuk. A másik sír Timon Ákos (1850-1925) egri születésű híres jogtörténész egyetemi tanáré, aki több feudális korral foglalkozó munkát hagyott az utókorra. Végül megemlítem Tóth István (1832-1907) nyomdász élet- veszélyes állapotban lévő síremlékét, amely azonnali restaurálást kíván. Valaha talán ez volt a temető legimpozánsabb síremléke. Tóth Istvánról a mai egriek egy-két helytörténész kivételével semmit sem tudnak. Jellemző, hogy nevét össze szokták téveszteni a város Tóth József nevezetű utcanévadójával. Tóth István korának híres nyomdásza volt. 1860 januárjától a líceumi nyomda műszaki vezetőjeként dolgozott. Egész életében élénk társadalmi tevékenységet fejtett ki. 1856-ban Pesten, 1860-ban pedig Egerben egyik életrehívója volt a legényegyletnek. 1865-től ő adta ki és szerkesztette hazánk első nyomdászati szakfolyóiratát, a Gutenberget. A nyomdászat és a legénytegyleti mozgalom terén kifejtett munkásságáért több kitüntetést kapott, többek között 1886-ban XIII. Leó pápa lovagi címet adományozott neki. írásom célja az illetékesek és a közvélemény felrázása az említett személyiségek sírjainak rendbehozatala érdekében. Ez a munka nagyon sürgős, mivel a kilencvenes évek elején a hagyományos temető helyét az umatemető veszi át, és félő, hogy a gazdátlan, nem gondozott nagyságok sírjait is felszámolják. Erre már eddig is történt példa, amikor a Grőber-család utódai a síremléket eladták. Nehogy az említett emlékek is hasonló sorsra jussanak. Szecskó Károly Túlzás nélkül állítom, hogy históriai töltésű napokat élünk. Többek között tanúi lehettünk annak, hogy egy olyan új párt született, amelyik a számos hibát vétő MSZMP tévedéseitől elhatárolta magát, s első hallásra vonzónak tűnő programot hirdetett. Ez akkor is erény, ha a nehezebbje, az ígéretek valóra váltásának gondterhes időszaka még hátra van. Valószínűleg a bokros teendőkre figyelmeztetett minden érintettet a Vasárnapi Újság stábja. Az ugyanis aligha véletlen, hogy épp a kongresszus pillanataiban emlékeztetett néhány olyan jelenségre, illetve esetre, amelyek meglehetősen felborzolták kedélyünket. Bajor Nagy Ernő, a rendkívül tehetséges, az egyértelműen tisztességes zsurnalisztajegyzetében azokat a köpönyegforgatókat ostorozta, akiknek ruhatárában számos korszerűbbre átszabott eszmeöltöny sorakozik. Szólt arról az iskolaigazgatóról, aki érvényesülése érdekében feljelentette azt a plébánost, akinél valaha ministrált. Azzal vádolta, hogy a vallástanítás érdekében agitál. A dörzsölt „úriember” most ismét felkereste a papot, s közölte vele, hogy látványosan részt vesz majd az általa cerebrált miséken, hogy ezzel is jelezze hovatartozását. Hát persze, hiszen ezután már nem jár feddés az efféle renitenségért. Nos, a zsurnaliszta nem a megszenvedett nézetmódosításokat kérdőjelezi meg, kizárólag azok ellen hadakozik, akik a húsosfazék szindróma megszállotai, akiknek aligha lehet helyük a jövő asztalánál, mert csupán önmaguk felszínen tartásáért produkálják az orrfacsaró szemfényvesztős- dit... Régi reflexek Elhangzott az a riport is, amely az Új Idők című lap kiadója által megjelentetett könyv körüli meghökkentő bonyodalmakat taglalja. A szerző — neves hadtörté- nész-ezredes — részletesen elemzi azokat a visszaéléseket, amelyek Czinege Lajos volt honvédelmi miniszter személyéhez kötődnek. Azt hinnénk: nincs ebben semmi különös, hiszen addig már eljutottunk, hogy a hatalom- szeretetből fakadó anyagi haszonszerzés stációival tárgyilagosan szembenézzünk. Sajnos kiderült, hogy ez egyelőre csak vágyálom, hiszen az alkotót rögvest nyugdíjazták, holott hetekkel ezelőtt még arra kérték, hogy maradjon. Nem értem — másokkal együtt —, a régi reflexek, a rossz beidegződések háborítatlan érvényesülését, ugyanis — s ezt mindenkinek tudomásul kell venni ebben az országban — a demokratizmus megállíthatatlanul terebélyesedik, a nyilvánosság egyre erőteljesebb lesz, s ez az atmoszféra hála Istennek nem kedvez azoknak, akik csakazér- tis védik a mundér „becsületét „. Jobb lenne, ha végre észre is vennék ezt. Minden pozícióban. A következő sztori még meg- rázóbb. Képzeljék el, hogy egy húsz éves fiatalember hatvan perces sétára indul, s aztán többé nem érkezik haza. Megtalálják viszont — igen furcsa körülmények között — a vasúti síneken. A gyors „diagnózis” öngyilkosság. A meggyötört szülők kérdeznek, ellenbizonyítékokat emlegetnek, de ezekkel senki sem törődik. Küldik a jogállamiságra is hivatkozó leveleket, ám a válasz mindenünnen udvarias és hűvös elutasítás. Végső elkeseredésükben a miniszterelnöknek postázzák üzenetüket, jelezve: ez az utolsó zavarás, mert véget vetnek életüknek. Hogy fordulhat elő ilyesmi nálunk? Abban a hazában, ahol lassan, de csak teret nyer a humanizmus, a tolerancia, ahol épp az MSZP hirdeti ezeket a tanokat. Megborzongtunk. Ez azonban kevés. Akkor is, ha meg akarunk feledkezni mindenről. Az az elnémíthatatlan, az a megkérdőjelezhetetlen, az az örök érvényű erkölcsi rend munkál bennünk, s mihamarabbi választ, teljes tisztázást sürgetünk. Nem tízen-húszan, hanem sokszázezren. Annál is inkább, mert az elutasított, az indokolatlan elvetett múlt még kísérteni se járhat visz- sza. Sehová. Semmikor... Pécsi István Tanul az ország Ragyogó napsütés. Elő úszónadrágot, napolajat, ki kell használni ezt a pompás strandidőt. Kilépek a kapun, hát kit látok? Krivanyecz Gyuszi tömkö- di be a családját a Trabantba. Stüszivadásznak vannak öltözve mindnyájan. Zergetollas kalpa- gok, bakancsok, rövid bőmadrá- gok. — Csillagtúra? — érdeklődöm. — Országjárás? Hegymászás? Barlangkutatás? — Ugyan — legyint Gyuszi bánatosan. — Tanulmányi szabadság. Két hét múlva vizsga. Struktúraváltási kurzus. Piacelmélet. A monetáris szemlélet fejlődése. Ilyesmik. Rémes, mennyi a kötelező és az ajánlott irodalom. Sajnálj egy kicsit! Sajnálom egy kicsit, de miközben búcsút intek, mellemet büszkeség dagasztja. Ilyen barátom van nekem! Hallgat az új idők új szavára. Feléri ésszel, hogy még az ő korában is tanulni kell! Mert az ország szekerét a kátyúból csak a nagyobb tudás tolhatja vagy húzhatja ki. A jövőnkbe vetett gyarapodó hittel ballagok tovább. Nicsak, nem Mutuj Évike csókolózik ott a pádon egy Loreley-frizurás fiúval? De bizony, hogy ő. Tapintatosan osonnék el mellettük, de a szerelmeseknél épp lélegzetvételi szünetre kerül sor. Évike kinyitja a szemét, felismer. — Szia, Bandi bácsi! — mondja — Uszizni? De irigylem. Nekem szabadságot kellett kivennem mára, holnap kerülök a bizottság elé. Angol alapfok. Szorítson nekem, jó? Megígérem, hogy szorítok. És így is lesz. Minden rokonszen- vem ezé a szorgalmas, céltudatos gépírólányé, aki — bár nem munkaköri kötelessége ma még — lám, idegen nyelvet tanul, mert tisztában van azzal, hogy csak így zárkózhatunk fel Európához. Fittyet hányva a kánikulának! Sorállás, jegyváltás, vetkőzés után végre a medence szélén kötök ki. Már vetném magam a hűs habok közé, amikor figyelmemet leköti három bronzbama férfi. Törökülésben ultiznak a gyepen. A legbronzabb közülük Kolozsi Jenő. Hajdanán együtt katonáskodtunk. — Egy kis kikapcsolódás? — ütök a vállára. Előbb bemondja a zöld negyvenszázat, csak aztán néz fel, megrökönyödve. — Én és a kikapcsolódás?! Agyadra ment a meleg?! Rendkívüli export-szimpóziumra készülök, árfolyamokat böngészek, statisztikákat bújok, lízing, preferencia, kötbér, amortizáció, kamatlábak. Ha nem lépünk, elviszi a macska az egész vállalatot. Beszállsz negyediknek? Boldogan. Ha nem zavarok senkit a továbbképződésében. Mert azt nem venném a szívemre a kiútkeresés mostani fázisában. Amikor legnagyobb kincsünk a szürke agysejtállományunk... Kürti András