Heves Megyei Népújság, 1989. október (40. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-11 / 241. szám

4. KULTÚRA — KÖZMŰVELŐDÉS NÉPÚJSÁG, 1989. október 11., szerda Az időben felismert rák gyógyítható! Onkoterápiás osztály Egerben Szomorú tényként ismert az egészségügyi statisztikából, hogy a daganatos betegségek száma évről évre emelkedik, és ma már hazánkban a második halálok­ként tartjuk számon a rákot. Már a szó hallatán is szinte misztikus félelmet érez az ember, talán ezért is van, hogy sokan csak ak­kor hajlandók tudomást venni a fenyegető bajról, amikor jófor­mán elkésett a segítség. Pedig gyakran hangoztatják az orvo­sok, hogy a megfelelő időben fel­ismert rák gyógyítható, ám eh­hez a beteg segítségére is szükség van. Elsősorban arra, hogy az el­ső gyanús jelre fökkeresse min­denki a szakrendeléseket, ahol megfelelő vizsgálatokkal diag­nosztizálják a bajt. A kezelésre is egyre több he­lyen nyílik mód, a megyei kórhá­zakban is megkezdték az onkote­rápiás osztályok létrehozását. Nincs ez másként Hevesben sem, ahol az országban kilence­dikként alakítottak ki ilyet. Az indulásról, a gyógyítómunka fel­tételeiről az osztályvezető-főor­vostól, dr. Kovács Lajostól ér­deklődtünk. — Régi és jogos igény valósult meg osztályunk munkábaállásá- val a megyében. Természetesen eddig is foglalkoztunk a dagana­tos betegségek kezelésével, ám ez a daganat helyének megfelelő osztályokon szétszórtan történt. Most, hogy az egészségügyi osz­tály és a kórház vezetésének hat­hatós támogatásával viszonylag rövid idő alatt megteremtettük az önálló munka feltételeit, a gyógyítást még hatékonyabbá tehetjük. A régi szülészet helyére kerültünk, a kórtermeket és a ki­szolgáló helyiségeket teljesen felújították, így rendezett körül­mények fogadják a betegeket. — Azért gondolom, egy ilyen in­dulás sohasem problémamentes... Az osztályon gyógyszeres kezelést végez­nek: Csöpög az életmentő infúzió Dr. Kovács Lajos: — Az országban kilencedikként született meg az onkoterápiás osztály — Két területen kell még előbbrelépnünk. Az egyik a megfelelő szakemberek biztosí­tása. Klinikai onkológiai szakké­pesítéssel rendelkező orvosokat keresünk, ami nem könnyű fel­adat. Mindenesetre az állásokat meghirdettük, és várjuk a pályá­zatokat. A másik gond, hogy még számos műszerre szüksé­günk lenne. Sajnos, a kórház költségvetése véges, ezért nem futja mindenre, de már eddig is kaptunk különféle vállalatoktól, például az Egri Dohánygyártól, az Agria Bútorgyártól és a Fi- nomszerelvénygyártól anyagi se­gítséget. Mondanom sem kell, hogy ilyen felajánlásokat to­vábbra is elfogadunk. Ered­ménynek könyvelem el viszont, hogy az itt dolgozóknak az egészségügy átlagához képest magasabb béreket sikerült bizto­sítani. Ez jogos igény, hiszen igen nehéz munkát végeznek. — Milyen eszközökkel ren­delkeznek a gyógyításra? — Ahogy osztályunk neve is mutatja, mi itt a daganatos be­tegségek gyógyszeres kezelését végezzük. Természetesen szoro­san együttműködünk a sebé­szekkel, illetve a sugárterápiát végzőkkel. Ez utóbbi kezelést to­vábbra is Miskolcon és Budapes­(Fotó: Koncz János) ten kapják meg a rászorulók, mi­vel az ehhez szükséges berende­zések rendkívül drágák. Ma már számos gyógyszerfajtát kidol­goztak a különféle daganatos be­tegségek ellen, így széles skálá­ból válogathat az orvos. Kapcso­latunk a kórház gyógyszertárával nagyon jó, így az általunk igé­nyelt gyógyszereket rendben megkapjuk. Osztályunk fogja össze a megyében működő szű­rőállomások tevékenységét is, ami abból a szempontból nagyon előnyös, hogy a korai szakaszban felismert megbetegedések keze­lését még időben elkezdhetjük. Hangsúlyoznám, hogy a megfe­lelő pillanatban beindított terá­pia szó szerint életmentő. Köztu­dott ugyanis, hogy ma még nem ismerjük a rosszindulatú daga­natok keletkezésének okát, és ezért nem rendelkezünk az elő­rehaladott esetben teljes gyógyu­lást hozó módszerekkel sem. Fontos tehát, hogy még a kezdet kezdetén lecsapjunk meglévő fegyvereinkkel, amikor „ellenfe­lünk” még gyenge, és nem vette át pusztító uralmát az egész szer­vezet felett. Ehhez a harchoz nyújt most újabb segítséget az egri onkoterápiás osztály... Koncz János Elhanyagolt sírok az egri Urnatemetőben A közelmúltban az országos és a helyi sajtóban is többször ol­vashattunk elhanyagolt teme- . tőkről, illetve azok méltatlan ál­lapotban lévő sírjairól. A sírker­tek elhanyagolása kegyeletsértés a jelenben élők részéről. Még in­kább így van ez, ha elhunyt nagy­jaink sírdombjait nem tartjuk rendben. A napokban felkerestem az egri Uma-(Grőber)-temetőt. Utam célja, hogy számba ve­gyem az itt nyugvók, a városunk történetében korábban jelentős szerepet játszó személyiségek sírjait. Sajnálattal tapasztaltam, hogy ezek Bárány Géza (1880- 1932) egykori városi főmérnök és Gáspárdy Katinka (1868- 1944), az egri zeneiskola alapító­jának sírja kivételével nagyon el­hanyagoltak, hozzájuk méltatlan állapotban vannak. Az umatemető fő útvonalán haladva, a kert jobb oldali részén található Joó Jánosig 1807-1874) és Végh József sírja. A Széchenyi István által is ismert Joó János 1828-tól az egri rajziskola tanára volt. A hazai gyakorlati oktatás egyik úttörőjeként jelentette meg 1841-ben Budán a „Néze­tek a magyar nemzet műveltségi és technikai kifejlése tárgyában” című művét, amelyben a magyar tudományos és művészeti élet le­endő központjának, a Magyar Athenaeumnak a tervét dolgozta ki. Ő volt az, aki 1838-ban, illet­ve 1847-ben Hetilap, majd Héti­lapok címmel kiadta az első ha­zai műszaki rajzoktatást szolgáló folyóiratot. Igazi reformkori sze­mélyiség volt, akinek célja váro­sa és hazája felvirágoztatása. Saj­nos, mára az egri Bornemissza Gergely Szakmunkásképző In­tézet által korábban gondozott sírját benőtte a gaz. Joó János sírdombja mellett nyugszanak Végh József földi maradványai, ó a múlt század neves helyi ügy­védje, Joó sógora volt. Az Alkot­mány utca 7. szám alatt ma is meglévő házának első emeletén képtárat kívánt berendezni. A hagyomány szerint antikrelikális ember hírében állott, ezért meg­hagyta, hogy sírjára ne állítsanak keresztet. Vasból készült, külön­leges alakú síremlékét évtizedek óta málasztja az enyészet. Leeső­félben lévő névtábláján már alig olvashatók ő és feleségének sze­mélyi adatai. A sírkert bal oldali részében, a nyugati kőfal melletti parcellá­ban két, korábban neves egri kö­tődésű személyiség elhanyagolt sírját láthatjuk. Az egyik Sajósy Alajosé, aki a múlt század máso­dik felének neves helybeli festője volt. Oltárképeit ma is számos templomban láthatjuk. A másik sír Timon Ákos (1850-1925) egri születésű híres jogtörténész egyetemi tanáré, aki több feudális korral foglalko­zó munkát hagyott az utókorra. Végül megemlítem Tóth Ist­ván (1832-1907) nyomdász élet- veszélyes állapotban lévő sírem­lékét, amely azonnali restaurá­lást kíván. Valaha talán ez volt a temető legimpozánsabb síremlé­ke. Tóth Istvánról a mai egriek egy-két helytörténész kivételével semmit sem tudnak. Jellemző, hogy nevét össze szokták tévesz­teni a város Tóth József nevezetű utcanévadójával. Tóth István korának híres nyomdásza volt. 1860 januárjá­tól a líceumi nyomda műszaki vezetőjeként dolgozott. Egész életében élénk társadalmi tevé­kenységet fejtett ki. 1856-ban Pesten, 1860-ban pedig Egerben egyik életrehívója volt a legé­nyegyletnek. 1865-től ő adta ki és szerkesztette hazánk első nyomdászati szakfolyóiratát, a Gutenberget. A nyomdászat és a legénytegyleti mozgalom terén kifejtett munkásságáért több ki­tüntetést kapott, többek között 1886-ban XIII. Leó pápa lovagi címet adományozott neki. írásom célja az illetékesek és a közvélemény felrázása az emlí­tett személyiségek sírjainak rendbehozatala érdekében. Ez a munka nagyon sürgős, mivel a kilencvenes évek elején a hagyo­mányos temető helyét az umate­mető veszi át, és félő, hogy a gaz­dátlan, nem gondozott nagysá­gok sírjait is felszámolják. Erre már eddig is történt példa, ami­kor a Grőber-család utódai a sír­emléket eladták. Nehogy az em­lített emlékek is hasonló sorsra jussanak. Szecskó Károly Túlzás nélkül állítom, hogy históriai töltésű napokat élünk. Többek között tanúi lehettünk annak, hogy egy olyan új párt született, amelyik a számos hibát vétő MSZMP tévedéseitől elha­tárolta magát, s első hallásra vonzónak tűnő programot hirde­tett. Ez akkor is erény, ha a nehe­zebbje, az ígéretek valóra váltá­sának gondterhes időszaka még hátra van. Valószínűleg a bokros teen­dőkre figyelmeztetett minden érintettet a Vasárnapi Újság stábja. Az ugyanis aligha vélet­len, hogy épp a kongresszus pil­lanataiban emlékeztetett néhány olyan jelenségre, illetve esetre, amelyek meglehetősen felbor­zolták kedélyünket. Bajor Nagy Ernő, a rendkívül tehetséges, az egyértelműen tisztességes zsur­nalisztajegyzetében azokat a kö­pönyegforgatókat ostorozta, akiknek ruhatárában számos korszerűbbre átszabott eszmeöl­töny sorakozik. Szólt arról az iskolaigazgató­ról, aki érvényesülése érdekében feljelentette azt a plébánost, aki­nél valaha ministrált. Azzal vá­dolta, hogy a vallástanítás érde­kében agitál. A dörzsölt „úriem­ber” most ismét felkereste a pa­pot, s közölte vele, hogy látvá­nyosan részt vesz majd az általa cerebrált miséken, hogy ezzel is jelezze hovatartozását. Hát per­sze, hiszen ezután már nem jár feddés az efféle renitenségért. Nos, a zsurnaliszta nem a megszenvedett nézetmódosí­tásokat kérdőjelezi meg, kizá­rólag azok ellen hadakozik, akik a húsosfazék szindróma megszállotai, akiknek aligha lehet helyük a jövő asztalánál, mert csupán önmaguk felszí­nen tartásáért produkálják az orrfacsaró szemfényvesztős- dit... Régi reflexek Elhangzott az a riport is, amely az Új Idők című lap kiadó­ja által megjelentetett könyv kö­rüli meghökkentő bonyodalma­kat taglalja. A szerző — neves hadtörté- nész-ezredes — részletesen elemzi azokat a visszaéléseket, amelyek Czinege Lajos volt hon­védelmi miniszter személyéhez kötődnek. Azt hinnénk: nincs ebben semmi különös, hiszen addig már eljutottunk, hogy a hatalom- szeretetből fakadó anyagi ha­szonszerzés stációival tárgyila­gosan szembenézzünk. Sajnos kiderült, hogy ez egye­lőre csak vágyálom, hiszen az al­kotót rögvest nyugdíjazták, ho­lott hetekkel ezelőtt még arra kérték, hogy maradjon. Nem értem — másokkal együtt —, a régi reflexek, a rossz beidegződések háborítatlan ér­vényesülését, ugyanis — s ezt mindenkinek tudomásul kell venni ebben az országban — a demokratizmus megállíthatatla­nul terebélyesedik, a nyilvános­ság egyre erőteljesebb lesz, s ez az atmoszféra hála Istennek nem kedvez azoknak, akik csakazér- tis védik a mundér „becsületét „. Jobb lenne, ha végre észre is vennék ezt. Minden pozícióban. A következő sztori még meg- rázóbb. Képzeljék el, hogy egy húsz éves fiatalember hatvan perces sétára indul, s aztán többé nem érkezik haza. Megtalálják viszont — igen furcsa körülmények között — a vasúti síneken. A gyors „diagnó­zis” öngyilkosság. A meggyötört szülők kérdez­nek, ellenbizonyítékokat emle­getnek, de ezekkel senki sem tö­rődik. Küldik a jogállamiságra is hivatkozó leveleket, ám a válasz mindenünnen udvarias és hűvös elutasítás. Végső elkeseredésükben a mi­niszterelnöknek postázzák üze­netüket, jelezve: ez az utolsó za­varás, mert véget vetnek életük­nek. Hogy fordulhat elő ilyesmi ná­lunk? Abban a hazában, ahol lassan, de csak teret nyer a humanizmus, a tolerancia, ahol épp az MSZP hirdeti ezeket a tanokat. Megborzongtunk. Ez azonban kevés. Akkor is, ha meg akarunk feledkezni min­denről. Az az elnémíthatatlan, az a megkérdőjelezhetetlen, az az örök érvényű erkölcsi rend mun­kál bennünk, s mihamarabbi vá­laszt, teljes tisztázást sürgetünk. Nem tízen-húszan, hanem sok­százezren. Annál is inkább, mert az el­utasított, az indokolatlan elvetett múlt még kísérteni se járhat visz- sza. Sehová. Semmikor... Pécsi István Tanul az ország Ragyogó napsütés. Elő úszó­nadrágot, napolajat, ki kell hasz­nálni ezt a pompás strandidőt. Kilépek a kapun, hát kit lá­tok? Krivanyecz Gyuszi tömkö- di be a családját a Trabantba. Stüszivadásznak vannak öltözve mindnyájan. Zergetollas kalpa- gok, bakancsok, rövid bőmadrá- gok. — Csillagtúra? — érdeklő­döm. — Országjárás? Hegymá­szás? Barlangkutatás? — Ugyan — legyint Gyuszi bánatosan. — Tanulmányi sza­badság. Két hét múlva vizsga. Struktúraváltási kurzus. Piacel­mélet. A monetáris szemlélet fej­lődése. Ilyesmik. Rémes, mennyi a kötelező és az ajánlott iroda­lom. Sajnálj egy kicsit! Sajnálom egy kicsit, de miköz­ben búcsút intek, mellemet büsz­keség dagasztja. Ilyen barátom van nekem! Hallgat az új idők új szavára. Feléri ésszel, hogy még az ő korában is tanulni kell! Mert az ország szekerét a kátyúból csak a nagyobb tudás tolhatja vagy húzhatja ki. A jövőnkbe vetett gyarapodó hittel ballagok tovább. Nicsak, nem Mutuj Évike csókolózik ott a pádon egy Loreley-frizurás fiú­val? De bizony, hogy ő. Tapinta­tosan osonnék el mellettük, de a szerelmeseknél épp lélegzetvé­teli szünetre kerül sor. Évike ki­nyitja a szemét, felismer. — Szia, Bandi bácsi! — mond­ja — Uszizni? De irigylem. Ne­kem szabadságot kellett kiven­nem mára, holnap kerülök a bi­zottság elé. Angol alapfok. Szo­rítson nekem, jó? Megígérem, hogy szorítok. És így is lesz. Minden rokonszen- vem ezé a szorgalmas, céltudatos gépírólányé, aki — bár nem munkaköri kötelessége ma még — lám, idegen nyelvet tanul, mert tisztában van azzal, hogy csak így zárkózhatunk fel Euró­pához. Fittyet hányva a kániku­lának! Sorállás, jegyváltás, vetkőzés után végre a medence szélén kö­tök ki. Már vetném magam a hűs habok közé, amikor figyelme­met leköti három bronzbama férfi. Törökülésben ultiznak a gyepen. A legbronzabb közülük Kolozsi Jenő. Hajdanán együtt katonáskodtunk. — Egy kis kikapcsolódás? — ütök a vállára. Előbb bemondja a zöld negy­venszázat, csak aztán néz fel, megrökönyödve. — Én és a kikapcsolódás?! Agyadra ment a meleg?! Rend­kívüli export-szimpóziumra ké­szülök, árfolyamokat böngé­szek, statisztikákat bújok, lízing, preferencia, kötbér, amortizá­ció, kamatlábak. Ha nem lé­pünk, elviszi a macska az egész vállalatot. Beszállsz negyedik­nek? Boldogan. Ha nem zavarok senkit a továbbképződésében. Mert azt nem venném a szívemre a kiútkeresés mostani fázisában. Amikor legnagyobb kincsünk a szürke agysejtállományunk... Kürti András

Next

/
Oldalképek
Tartalom