Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-25 / 71. szám

A népművelők megbecsülése A FELSZABADULÁSTÓL napjainkig kiépült a könyv­tárak és a művelődési ott­honok országos hálózata. Va­laha azt mondták: a jó pap holtig tanul. A szocializmus­ban mindenki szükséglete (még ha sokan nem ismerték is fel ezt) az egész életen át tartó művelődés, gondolko­dásformálás. A társadalom folyton gazdagodó lehetősé­geket ad ehhez (a könyv­táron, klubon, művelődési otLhonon kívül elég a múze­umokra, mozikra, színházak­ra, a rádióra meg a televí­zióra gondolni), s újfajta emberek segítenek a kultú­rával élésben: fiatalok, asz- szonyok, öregek klubjánák vezetői, mezőgazdasági, ké­zimunka-, modellező és sók más szakkört irányítók, ér­dekes és hasznos előadásokat tartók, műkedvelő csoporto­kat vezetők. Kik voltak és kik ezek a népművelők? Főképp taní­tók, tanárok, de más értel­miségiek is. Találkoztam már énekkarvezető orvossal, nyelv­tanfolyamot irányító jogász- szál, színjátszó állatorvos­sal. Mi indította, indítja őket enre? A nagyobb műveltség, a táisa/dialmi kotelességérzet és a minden emberiben meg­levő tanító—nevelő hajlam. Csinálták és csinálják napi munkájuk méUett, jó szóért és csekély tiszteletdíjért. Jó évtizede (könyvtára téren sokkal régebben) világossá vált azonban, hogy ez a sa­játos tevékenység olyan fő­hivatású embereket kíván, akik megalapozott művelt­séggel, pedagógiai, lélektani, szociológiai ismeretekkel is rendelkeznek. Vak nem ve­zethet __ világtalant; a mások művelődését csak művelt szakember irányíthatja. Ma már két egyetemen és két tanárképzőben képeznek könyvtárosokat és általános népművelőket. A népművelés ma: különleges adottságokat kívánó hivatás és elsajátí­tandó szakma is. S hogy a főhivatású népművelő meny­nyire nem városi fényűzése: nem egy kis falu termelőszö­vetkezete és tanácsa közö­sen alkalmaz egész napos müveldésdötthon-vezetőt, sőt vannak nagy termelőszö­vetkezetek, melyek maguk is ezt teszik. A karcagi Lenin Tas volt országosan az első, amely khilbházának vezeté­sét, az ifjúság és az egész tagság művelését haviffizeté- ses művelődési felelősre bíz­ta. MUyaei ennek a rétegnek a közérzete, milyen, a nép­művelők társadalmi meg­becsülése? Nemcsak azért időszerű ezzel fogLalkozm, mert egyre többen vannak, hanem azért is, mert vidé­ken, falun, ahol a legna­gyobb szükség van rájuk, «résen cserélődnek, váltós­nak, sőt eleve üresen marad­nak bizonyos beosztások. Megbecsülésükről sok szép szó elhangzik, az egyes nép­művelő azonban azt mondja: jó, jó, de mekkora az én fizetésem, hol ehetem, ki ad nékem lakást, tisztel-e en­gem. vagy rángat-e a ta­nács, elismerik-e az én munkámat, vagy csak ,,toul- túrjamcsi’* vagyok?!... A FIATAL NÉPMŰVELŐ élete azzal kezdődik, hogy végez Budapesten, Szombat­helyen, Debrecenben és bön­gészni kezdi a Művelődés- ügyi Közlönyt. A legutóbbi időikig bizony ezt találta: „A meghirdetett álláshoz nem tudunk lakást biztosítani”. Márpedig nyilvánvaló, hogy a húsz-huszonhárom éves, friss diplomásnak nincs mi­ből házat építenie. Ha taná­csaik szakképzett népműve­lőt akarnak, számot kell ez­zel vetniük. Ahogy az orvost lakással és rendelővel vár­ják, különben máshova pá­lyázik, ahogy a pedagógusok többsége is szolgálati lakást (vagy legalábbis kedvezmé­nyes lakásépítési kölcsönt) kap, ahogy a mezőgazdász meg a máshonnan jött tsz- elnököt is igyekeznek elhe­lyezni, ugyanúgy gondolni kell a népművelőkre. S itt- ott már gondolnak is: Ka­rancslapujtő éppen most ke­res igazgatót szolgálati la­kással, a sárbogárdi járási művelődési központ másfél szobás, komfortos lakással, az emődi községi tanács új, kertes szolgálati lakással, a buzsáki községi tanács klubkönyvtár-vezetőjének la­kást és közétkeztetést bizto­sít, a jánoshidai községi ta­nács, ha többet nem is tud, de legalább szolgálati férő­helyet. ök az első fecskék, s ha egyszer jönnek a fecs­kék, itt a tavasz. A helyes elv az lehet: a népművelő­ket lakás és étkezés tekinte­tében számítsuk pedagógu­soknak, mint ahogy azok is. (Ahol megértő a tanács, ol­csóbb közétkeztetési lehe­tőséget is teremt a népmű­velőnek). Egy-két szót a tiszteletdí­jakról, a fizetésről. Mit le­het kívánni a 100—200 fo­rinttal „megtisztelt” könyv­tárostól, a 300-zal díjazott klubkönyvtárostól_ vagy mű- velődésiház-igazgatótól ? Bi­zony, nem sokat. De egyre több helyen. 5—6—800 fo­rintot adnak, a tanács, a ter­melőszövetkezet okos ösz- szefogásából. És a függetle­nítettek 1500—1600 forintja? Nem fényes, pótlásra Sizorul ez is. Az a baranyai falu gondolkodott helyesen, ame­lyik tavaly (ugyancsak tsz- segítséggel) 2500 forintos havi fizetéssel keresett a népművészethez is értő mű- velődésiotthon-vezetőt. Ne büntessük azt, alacsonyabb fizetéssel, aki nem tanári, hanem „csak” népművelési, könyvtáros szakot végez... VALAMIRŐL GYAKRAN megfeledkeznek a népműve­lők munkaadói (ha betartják a képesítési utasítást, mert sajnos, sók helyen nem tart­ják be...): arról, hogy az okleveles népművelő még nem kész szakember. Amint a más foglalkozású, ő is lassan, fokozatosan válik az­zá. Ahogy megtanulta az el­méletet alkalmazni, ahogy emberismeretre tesz szert, ahogy kapcsolatokat teremt maga körül. S ebben segíte­ni ké-11 őt, türelmesen, meg­értőén. Ha húsz éviig a fa­lu tanítója igazgatta a mű­velődési házat, ne várjanak az új fiataltól egy hónap múlva ugyanolyan olajozott munkát és ugyanolyan síkéit. De bizony várnak, sőt: né­mely tanácsi vezetők egye­nesen bizonyítani akarják, hogy kár volt kinevezni, mert lám, oklevele ellemére sem alkalmas... Azt mond­hatom: ahol gyakran válto­zik a népművelő, ott rosszul dolgozik a tanács, a szak­igazgatási szerv is! A népművelés: kötetlen munkaidejű foglalkozás, aki erre vállalkozott, nem tart­hat hivatalos időt, nem te­heti le a kalapácsot a mű­szak végén, nincs szabad es­téje, szombatja, vasárnapja. De szabad napja legyen: pi­henésre, önképzésre, műve­lődésre. „Elméletben” meg is szokták adni a szabad hét­főt.- De nem egy községi ta­nács végrehajtó és pártbi­zottsága éppen ilyenkor tár­gyalja a népművelést, rend­szeresen jelentéstételre, ta­nácskozásra egyebeikre ren­deli be a művelődési ház igazgatóját. Mit tegyen ő? Ha a szbadnapjára hivatko­zik, rossz viszonyba kerül a vezetőkkel, ha megy — és ebből a „menés”-ből rend­szer lesz, — nem tud pi­henni, olvasni, gondolkodni elfásul, beletörődik a meg- állástaían mun,tóba. emberi­leg beszűkül, és előbb-utóbb alkalmatlanná válik hivatá­sára. S ez onnan indult el, hogy hivatalnokszemléletű, közönyös (vagy éppen túl buzgó) vezetők keze alá ke­rült. A TÜLZOTT KÖVETEL­MÉNYEKKEL kapcsolatban szólni kell egy — főleg a kisebb falvakban jelentkező — ellentmondásokról: a nép­művelés iránti társadalmi igény egyre növekszik, ugyanakkor ebben, vagy ab­ban a faluban elég nehéz a művelődés komoly formáira — dolgozók iskolája, mező- gazdasági szakmunkásképzés, tartalmas előadássorozat — vállalkozókat találni, kevés olvasója van a könyvtárnak. Az ilyen helyeken rendsze­rint baj van a népművelés társadalmimozgalom-jelle­gével is: a népfront, a nő- tanács, a KISZ kulturális munkája formális, tartalmat­lan. Ha aztán az ilyen köz­ségbe főhivatású népművelő érkezik: rajta kérik számon mindazt, ami eddig nem volt, mindazt, amit eddig is, ezu­tán is a társadalmi és tömeg­szervezeteknek kellett és kell csinálniuk. A népművelőtől — aid a jól dolgozó együttes ügyes karmestere akar len­ni —r- csodát várnak, azt. hogy a felsoroltak helyett dolgozik. Az új ember né­hány hónap alatt rájön: ere­jét meghaladó feladatokat kívánnak tőle — és elmene­kül ... Az érintett problémákkal szembe kell nézni, és meg kell oldani őket. És még egy: a pályáját kezdő, fiatal népművelő erezze az első pillanattól, hogy nem teddidie-teddoda valaki, hanem fontos szak­ember, akinek véleményére, munkájára számítanak a ve­zetőik. A párt, a tanács, a gazdasági vezetők és a tö­megszervezetek a város és a falu egész életével fog­lalkoznak, s a tömegek vé­leményét naponta meghall­gatva döntenék. De ahogy oktatási—nevelési dolgokban nem lehet félresöpörni az iskolaigazgatót flehet, de ok­talanság), ahogy politikai kérdések helyes megítélése nem lehetséges a pártszer­vezet nélkül, ahogy jó egész­ségügyi határozat nem szü­lethet az orvos nélkül, és a sort hosszan folytathat­nánk — ugyanúgy kell tá­maszkodni kultúráiig kér­désekben a népművelő (vagy népművelők) véleményére. Még akkor is, ha ez a véle­mény ítt-ott nem eléggé ki­érlelt, megalapozott, sokol­dalú. T A NÉPMŰVELŐNEK ILYENFAJTA megbecsülése sokmindent pótol, de a nép­művelőknek azt a megbecsü­lését nem pótolja semmi. Dr. Szabó Ernő A Lánchíd új ünnepi díszkivilágítása SÄs^äSSSSt alkalmából Budapest jelentősebb közterei és középületei új díszkivilágítást kapnak. Első­ként a Lánchíd „fényruhája” „mutatkozott be” március 22-én este. (MTI foto — Friedmann Endre felv.) Apám: Perlmutter Látogatás egy hercegnőnél- DOMOSZLON Boldog, kinek van puha fészkef Ki, ha bú, gond szállott fejére, Egy kis sarokba’ megpihen. , (Reviczky Gy.) .:. Hercegnő, Herceg néni, Herceg asszony... ki így, ki úgy szólítja Domoszlón, fér­je után kapott rangját for­málva neveként. Pedig a tu­lajdonneve egészen más: Ahmed Mirzáné ... Kérdezés nélkül peregnek az emlékezés szavai: — Árva gyerek voltam. Hányt, vetett az élet, míg vé­gül egy jó ember útjába te­relt. Az az ember védelmé­be vett, s mintha véréből lettem volna, gondoskodott rólam, felnevelt, taníttatott, illően férjhez adott... Az az ember: Perlmutter Izsák, festő. Korának (1896— 1932) híres, jellegzetes mű- vószalakja volt. Magyar Mannheimer Gusztávnál és Karlovszky Bertalannál ta- ‘nult, majd 1891-ben néhány hónapot Párizsban, a Julian Akadémián töltött. Haza­térve Bihari Sándorhoz ke­rült, de 1894-ben ismét Pá­rizsba ment, 1898-tói 1904-ig Hollandiában élt, itt főleg tájképeket (Utca Larenben) és életképeiket festett (Va­sárnapi látogatás, Ima stb.) Hazatérése után egy ideig Szolnokon, majd Beszterce­bányán élt, később Rákos­palotán telepedett meg. Vá­rosképeivel és figurális in- terieurjeivel kiállítások ál­landó szereplője. Legnagyobb sikerét rálátásosan szerkesz­tett mozgalmas városképével, a Vásár Besztercebányán, c. festményével aratja. 1921- ben majd 1930-ban gyűjtemé­nyes . kiállítása volt az Ernst Múzeumban. Festészete a francia impresszionizmus és realizmus hatását tükrözi. Legjelentősebb színes népi interieurje a Parasztszoba, önarcképe a firenzei Uffizi Képtárban van. Nevelt leánya: domoszlói lakos. Bárkit kérdezhetsz az ut­cán, mindenki útba igazít, mindenki tudja, hol áll az a földbe süppelt vályogviskó, ahol a hercegnő él. A tenyérnyi ablak meg­szűri a délutáni homályt. A vályogillatú viskóban orráig sem láthat az ember. Vi­gyázni kell minden lépés­nél, s nemcsak azért, mert a „házacska” tapasztott föld­je nagyon gödrös, azért is vigyázni kell, mert macskát, kutyát taposhat az ember. Falkányi cirmossal és faj­tiszta pulik társaságában él a hercegasszony. Tizennyolc év óta a falu lakója, azóta, hogy az internálás hulláma ide sodorta. Pedig... — Ahol apám élt, ott él­tem én is. Híres művészek társaságában, műtermekben, szalonokban forogtam. Pá­rizsban megismerkedtem egy fess katonatiszttel, akinek a felesége lettem. A férjem — Ahmed Mirza — született perzsa herceg volt, az otta­ni követség katonai attasé­ja, ezredesi rangban... A sarokban csikótűzhely áraszt meleget. A résein át kibukó fénykarikák az ala­csony gerendázaton járják furcsa táncukat. Az asszony a tűzhely rp ellett ül. Arcát nem látni. Ö sem lát min­ket. Akkor borul sápadtsár- ga fénybe a vályogvilág, mikor a petróleumlámpát meggyújtja. A látvány: tö­mény nyomor. Állatokat se zárnak éjszakára ilyen hely­re. S ő itt él, ebben a vá­lyogvilágban, 13 éve. Akkor vette a viskót. Ez a viskó a sajátja, meg pár szegé­nyes holmi, más semmi. — Jó ideig Párizsban él­tünk, aztán 12 év követke­zett Hollandiában. Mikor férjem meghalt, hazatértem apámhoz. Nyolc szobás, több műbermes háza volt Rákos-, 1*70. március 25., szerda , 21. Ä miniszterelnök-helyet­tes járás közben furcsán ló- bálta rozoga lábait, egész tartása széthulló benyomást keltett. Fújtatva, rekedten humorizált: — Ügy látom, teljes a futballcsapat. Kaptok egy kis tréninget, aztán mehet­tek játszani a pokol váloga­tottjával. Sopronkőhidán ál­lítjuk ki a statáriális útle­vélét. Lazán tartott mancsával hatalmas pofont mért a szél­ről álló Bogdanov István ar­cára és lusta kimértséggel sorra verte mind a tizenegy kommunistát. — Ha nem tudnátok, ezek történelmi pofonok yoltafc! — világosította fel a rabo­kat Szálasi helyettese. Bizalmatlan hunyorrtással nézte végig a mutatványt Gerhard Prinz őrnagy. Ugyanez a bizalmatlanság hűvöslött szürke szeméből, amikor Volkhardt eléje ve­zette Faragót. — Őrnagy úr, róla tettem említést. .. Gerhard Prinz hideg te­kintete láthatatlan tűhegy­ként hatolt Faragó Béla agy­velejébe. — Rendben van. A végzet érintése volt ez a két szó. Faragó látott már így nézni emberekre, hallot­ta így kiejteni ezt a két szót, s néhány, perc múlva agyon­lyel megindította a vizsgálat­sorozatot, Weinhoffer helyett őt szemelte ki nyomozótárs­nak, hogy éreztesse feltétlen bizalmát. Vajha így lenne — sóvárgott reménykedve Fara­gó, de a szemfényvesztést sem tartotta kizártnak; csak a kellő alkaloidra várnak, addig a bajtársi bizalom ál­arcát mutatják feléje, s aztán, ha elérkezik a nélkü­lözhetetlenség ideje, elküldik neki a selyemzsinórt. Azt fel sem tételezte, hogy dr. De­meter Zoltán tájékozatlan lenne előélete felől. Ennyi naivitás távolról sem maradt benne három és félévi 5S- szolgálat után. Baljós hangulatát az ar­cán viselte, de ez a helyzet­nek is szólhatott, ö megszo­kott helyén, a barna cserép­kályha mellett ült, a szoba közepére állított széken pe­dig Stelczer Lajos. A Keffel- gyári tisztviselő nyugodtnak látszott, mindössze azzal árulta el feszültségét, hogy egymásba fonogatta hosszú, csontos ujjait, (Folytatjuk) lőtte azokat akiket hasonló módon mértek végig a ha­sonló őrnagyok. Lábadozó reménye megint összeomlott. Baljós gyanúja támadt, hogy Gerhard Prinz érkezésével sorsa megpecsé­telődött. Kellemetlen izgalom kí­nozta Faragó Bélát. Amióta agyvelejébe döfött az új vá­rosi Gestapo-parancsnok, Gerhard Prinz őrnagy jéghi­deg kíváncsisága, egyre köze­ledni érezte sorsa beteljesü­lését. Ugyanakkor aggasztó várakozása ellen szólt De­meter Zoltán csendőrfőhad­nagy rokonszenve. Erre a mostani kihallgatásra, amely­palotán. 1932-ben apámat is temetrii kellett, s akkor vég­képp egyedül maradtam... Hetvenhat éves, vékony, szikár aszony. Olyan, mint akárki más megöregedett asszony a faluban. Csak a tartásából sugárzik valami, megőrzött méltóságából, s mondatai, szavai választéko­sabbak. Gondok és gondola­tok modellálják az arcát. Arcának árkolt holdudvará­ból élénk értelemmel csil­lan a szem. A szája sem be­omlott. Nem mutatja a felet­te elzúgott időt. — 1936-ban apám teljes Hagyatékát átadtam a Ma­gyar Nemzeti Múzeumnak és a Szépművészeti Múzeum­nak. összesen 41 festményt. Fillérnyi pénzt se adtak érte, de nem is fogadtam volna eL Azt akartam: az érték min­denkié legyen... Az emlékezés kereső csáp­jai közeli időt tapogatnak: — Két ember jött, hogy más helyre kell költöznöm. Csak a legszükségesebb sze­mélyi holmijaimat szedhet­tem össze. Este szállítottak teherautóra, s órák múlva leszállítottak egy faluban. Csak reggel tudtam meg, hogy Domoszló lesz az új lakhelyem. A tűz lángjai felé fordít­ja arcát: — Dolgoztam, amíg bír­tam, ezt a házat is úgy ve­hettem meg. Sokáig nem né­zett rám senki. Az emberek hoztak élelmet, ki ezzel, ki azzal kopogtatott be. Most aztán egyszerre ötezer forin­tot utalt ki a hatóság. Azt mondják: az eddig elmaradt segítség fejében, szociális segélyként. Én ezt sem kér­tem, köszönöm, hogy adták. Valahogy jobb lesz most már, beosztom ezt a sok pénzt. Macskák dorombolnak a lábaimnál, s egy fehér puli is nadrágomhoz dörgölődzik, térdemhez ágaskodva várja a simogatást. — Azt mondták, menjek el innét, jó helyet készíte­nek számomra a szociális otthonban. Minek menjek. Jól érzem itt magamat, ez az én fészkem ... „Boldog, kinek van puha fészke’’ — mormolom Re­viczky verssorát. De ez itt nem puha fészek. Ez viskó. Putri, amely primitív cigány­telepen állhatna inkább. — Ez az én palotám. Ez megmarad, ha kimegyek az időből. Sehová nem akarok menni, azt akarom, hogy ha­ló poromban is Domoszlón maradjak. Itt tegyenek majd a földbe, ha meghalok. Lángok dobolnak a csikó­tűzhely platni ja alatt. — Nevelőapám emlékkiál­lítását akarom még csak megérni, látni újra azokat a festményeket, amelyeket magam adtam át a múzeum­nak. Akkor aztán én már el is mehetek. Utána nincs ne­kem már dolgom senkivel. Perlmutter Izsák gyűjte­ményes emlékkiállítást a nyári hónapokban nyitja meg a Szépművészeti Múzeum. Pataky Dezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom