Fradi műsorlap (1985/86)

1985-1986 / 6. szám

1985/86-OS IDÉNY 6. SZÁM Fradi műsorlap 7 EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL MÓRÉ JANOS A Hajdú-Bihari Napló karácsonyi számában Szentgyörgyi János írt érdekes cikket a Fradi hajdani játéko­sáról, az egyébként tősgyökeres debreceni sportemberről, Móré Jánosról. A hangulatos írásból idézzük a kö­vetkező részleteket: A 75 éves Móré János ma is egye­nes tartással érkezik, fiatalosan veti le kabátját és viszonozza az eszpresszó asztalaitól érkező köszöntéseket, bó- lintásokat. Úgy tűnik, a népszerűsége semmit sem csökkent az évek múltá­val. Letelepedve, a bemutatkozás ud­varias percei után, rátalálunk arra a hangra, mellyel az emlékek gazdagsá­gából felidézhetünk. Mielőtt azonban megkezdhetnénk az események perge- tését, megkérdezem tőle, hogy igaz-e, miszerint idegenkedik a nyilvános sze­repléstől, a sajtópublicitástól. — Azt hiszem, félreértésről lehet szó. Nem az újságírókkal van gondom, csak mindig attól tartok, hogy nem le­het ezt a témát igazán megfogni. Tud­ja, az én életemben annyi minden tör­tént, hogy azt lehetetlen megírni egy újságcikkben. Ezért félek mindig az ilyen emlékezésektől, hiszen csak egy töredéke juthat felszínre mindannak, ami számomra kedves vagy szomorú, vagyis az életem volt. Mit is mondjak magának, hogy megértse. Huszonnégy országban jártam, öt évig éltem Fran­ciaországban ... A svéd király Stock­holmban ezekkel az arany mandzset­tagombokkal ajándékozott meg . . . Párizsban a francia köztársasági el­nök személyesen gratulált és fogott ke­zet velem ... Filmszínésznek akartak szerződtetni Hollywoodba ... Aztán a futballpályán eltöltött felejthetetlen évek... A nagy hírű Bocskaiban és a világhírű Ferencváros csapatában, majd azt követően az Olimpique Lille színeiben való szereplésem ... Később az edzői pályafutásom különböző állo­másai. Hát miről beszéljünk? — Hogyan kezdődött a labdarúgó karrierje? — Debreceni vagyok, nyolceszten­dős voltam, amikor először labdarúgó- pályára léptem. Akkor még nem gon­doltam, hogy egy életre szóló szerelem fog kötni a futball világához. Tizenhat évesen lettem a Bocskai FC profi játé­kosa. Ettől kezdve a labdarúgás lett a kenyerem. — A gazdasági válság 1933-ban utolérte a Bocskai FC-t is, amely ko­moly anyagi gondokkal küzdött. Ek­kor lettem először válogatott, Stock­holmban játszottunk Svédországgal. Hazafelé jövet Berlinben Sárosi György dr., a Ferencváros kiváló kö­zépcsatára vásárolt egy Nemzeti Spor­tot, amelyből ott tudtam meg, hogy az FTC és a Bocskai között megindultak a tárgyalások az átszerződésemről. Budapesten az állomáson aztán a ve­zetőim is közölték velem ezt a hírt. Egyheti egyezkedés után eldőlt, hogy 1933 őszén a Ferencváros együtteséhez kerültem. Nagyon remek társaság fo­gadott, csupa nagy tudású, klasszis já­tékosa volt annak idején a Fradinak. Az 1933/34-es évben megnyertük a profi magyar bajnokságot. A győztes együttes: Háda — Korányi, Polgár — Laky, Móré, Lázár — Tánczos, Ta­kács II., Sárosi dr., Toldi, Kemény. Edző: Blum Zoltán. — A Ferencváros labdarúgó-törté­nelmének egyik fényes korszaka volt ekkor. A bajnoki viadal mellett szá­mos sikert aratott a gárda a hazai és nemzetközi porondon egyaránt. A klub világhírnevéhez méltóan szere­pelt. — Ezt a nagyszerű csapatot kellett nekem mint középfedezetnek dirigál­nom. Talán nem tűnik szerénytelen­nek, ha azt mondom, sikerrel töltöttem be posztomat. A fizetésem is ezt bizo­nyítja, hiszen ötszáz pengő havi fixszel gondtalan volt az életem. — A Közép-európai Kupa elődön­tőjét 1935-ben Bécsben, az Ausztria és a Ferencváros csapata vívta. A talál­kozó végeztével ötvenötezer néző ün­nepelte a győztes zöld-fehéreket, kö­zöttük Móré Jánost, akiről a másnapi bécsi újságok mint a mezőny legjobb- járól ódákat zengtek. — A meccs után az öltöző ajtajánál a megfigyelőként részt vett francia, spanyol és brazil menedzserek három- felől rángatták, cibálták a mezemet, valamennyien azt kívánva, hogy hoz­zájuk szerződjek. A spanyolt túl heves­nek találtam. Brazíliát pedig túl mesz- szinek. Ezért végül is a francia ajánla­tát találtam a legrokonszenvesebbnek. Az 1935/36-os bajnoki idényt már a francia Olimpique Lille csapatában kezdtem. Később a bajnokságban min­dig az első vagy második helyet foglal­tuk el. Nagyon emlékezetes életemben, amikor 1939-ben Párizsban, a Colom­bes-i stadionban a Racing Paris ellen francia kupadöntőt játszottunk. Saj­nos 3-2-re kikaptunk, de olyan jól ját­szott a mi csapatunk is, hogy a Petit Parisienne című lap aranyérmével ju­talmazta meg együttesünk valamennyi tagját. Sajnos, ezt követően lezárult játékos pályafutásom, mivel harminc­kilenc szeptemberében kitört a máso­dik világháború. A franciák nagyon marasztaltak, de én, mivel nem vettem fel az állampolgárságot, hazámhoz hűen vonatra szálltam és fájó szívvel intettem búcsút Párizsnak, Franciaror- szágnak, ahol annyian szerettek és akiket én is nagyon megszerettem. — Egy sikerekben gazdag pályafu­tás ugyan lezárult, elkezdődött viszont egy új korszak, amely legalább annyi örömöt és dicsőséget tartogatott az ön számára, mint a zöld gyepen töltött évek. — Edző lettem. Nem volt még dip­lomám, de mestereimtől rengeteget ta­nultam, igyekeztem ellesni szakmai tit­kaikat. A szolnokiak edzője lettem. Nagyszerű csapatot sikerült kialakíta­ni, öt magyar válogatottat adtunk a nemzeti tizenegynek. — A felszabadulást követően foly­tatta a munkát. — Igen, Pesten ért a béke boldog pillanata, és rögtön az első vonattal hazaindultam Debrecenbe. Felkeresett Szabó Kálmán polgármester és kérésé­re többedmagammal hozzáláttunk új­jászervezni a DMTE csapatát. Később Diósgyőrbe, majd Salgótarjánba ke­rültem. Aztán Dorogon a Bányász edzője voltam, de az ötvenes éveknek erre a rövid időszakára nem szívesen emlékszem vissza. Még egyszer ülhet­tem a DVSC kispadán is, majd 1960-ban mint edző a Nyíregyházi Spartacustól mentem nyugíjba. Marseille-ben találkoztunk az ap­ró termetű volt ferencvárosi fedezet­tel. A magyar szó és a régi ismerősök megingatták a magára erőszakolt egykedvű nyugalmat. A marseille-i kis kávéház feketéje mellett tettem fel az első kérdést: — Miért nem jött haza azonnal a háború után? — Amerikai fogságban voltam és olyan hírek keringtek Magyarország­ról, hogy megpróbáltam nyakamba venni a világot. Többször írtam haza a Ferencvárosnak, Sárosi Gyurinak, Nagy Laci bácsinak és sehonnan nem kaptam választ. — Miért nem indul most haza? — Szeretném megalapozni a jövő- met. Itt még egy-két évig elfutballo­zom és talán keresek annyit, hogy ha hazajövök, gondtalanul tudjam leél­ni az életem. Meg aztán jártak itt már magyar vezetők, akik arról beszéltek nekem, hogy nyilas voltam. Pedig a barátaim és a ferencvárosi vezetők is tudják, hogy csak aszpirinkatona vol­tam. Nagyon fájt és rosszul esett, hogy egyes vezetők és játékosok olyan hidegen beszéltek hozzám, mintha nem is honfitársak lennénk. Azt hangoztatták, hogy jobb, ha nem megyek haza. De azért amikor el­mentek, megsúgták, hogyha náluk akarok futballozni, akkor jöjjek csak haza, ők majd elintézik az ügyemet, így most nem tudom, hogy kinek van igaza. Nekem, aki tudom, hogy nem csináltam semmit, vagy azoknak, akik a mondva csinált bűnöket akar­ják elintézni, ha az igazolólapot alá­írom ... — Mi a kapcsolata az otthonnal? — Rendszeresen levelezem a szü­leimmel. Érdekes és furcsa változáso­kon mentek át. Másfél évvel ezelőtt még annyi nehézségről írtak és most a levelük csupa elégedettség, csupa erő. Különös ez a változás az édes­anyámnál, akinek sorai hihetetlen életenergiát tükröznek vissza. Mi a MÁVAG-kolóniában laktunk. Anyám most az egyik helyi demokra­tikus szervezetnek a vezetője, nyelvet tanul és valami csodálatos bizakodás árad soraiból. — Mit tud ön a magyar köztársa­ságról? — Nem sokat! Hiába olvasom az angol és francia lapokat, alig-alig hallok valami jót a mai magyar élet­ről és ez bizony egy kicsit összezavar­ja bennem a dolgokat. Nem tudok magamnak képet alkotni a magyar életről és a változásról, sem jót, sem pedig rosszat. Tudja, ha tudnám, hogy nekem hisznek és nem a rágal­mazóknak és nem fognak meghurcol­ni, akkor azonnal hazamennék. Kutas István 1948-ban megje­lent cikkéhez csak annyit, hogy Nagy II. András már soha töb­bé nem játszott Fradi-mez­ben . . . co lO CM _ O CM CM CM CM CM CM CM BALASSA BÉLA Első mérkőzésének időpontját a hiányos összeállítások miatt ma már nehéz megállapítani. Ő maga vissza­emlékezéseiben egy Törekvés elleni 1915 vagy 1916-os találkozót (kupa- mérkőzés?, barátságos?) említ: „Az ifimérkőzés lejátszása után felültem a tribün kakasülésére, várva a nagyok játékát. A mérkőzés meg­kezdésének ideje közelgett, amikor egyszercsak megjelent a játékoskifu­tó rácsozatánál Malaky János jól megtermett alakja. Felkiáltott a tri­bünre: Hol vagy Béla? Gyere az öltö­zőbe! Lementem és elhangzott a pa­rancs, azonnal és gyorsan öltözni. Schlosser összeveszett a vezetőség­gel, nem játszik, helyette te leszel a balösszekötő! Megilletődve tekintet­tem az öltöző padjára kikészített Sló- zi-trikóra. De nem volt idő és máris a kifutó nagyságok között találtam ma­gam és kint álltam a középvonalnál. Emlékszem, a mérkőzésen valaho­gyan a Törekvés kapuja elé kerültem, és annak híres kapusával álltam egyedül szemben. Egy pár méterről nagy erővel beledurrantottam a lab­dába, az azonban a kapufa éléről visszapattanva Dürr ölében kötött ki. Persze volt ordítás, hajtépés a Fradi- drukkerek között, a pokolnál is rosz- szabb helyre küldtek. Talán joggal, mert ha emlékezetem nem csal, a mérkőzést a Törekvés nyerte meg 1-0 arányban. Hamarosan Fiumébe kerültem a Tengerészeti Akadémiára, a futball itt sem szűnt meg számomra, a csa­pat kapitánya voltam.” Amikor 1921 októberében a török Galataszeráj Budapesten vendégszerepeit, min­denki felfigyelt a center „Kemál” já­tékára. „Nagy technikájával messze kiemelkedett csapatából. A center magyar fiú volt, aki mint hajóstiszt került Konstantinápolyba. Most itt­hon marad és nyilatkozata szerint va­lamelyik klubba be is lép. Hogy me­lyikbe, arról még nem nyilatkozott. Legtöbb jogot az FTC formál rá, amelyiknek külföldre való távozása előtt tagja és játékosa volt, az anya­egyesület tehát az FTC.” Balassa rövid idő múlva belépett az FTC-be és hamarosan helyet is ka­pott a csapatban. 1924-ben külföldre távozott, de amikor később vissza­tért, az amatőr FTC játékosaként is­mét felhúzta a zöld-fehér mezt. AZ ELSŐ FERENCVÁROSI BAJNOKCSAPATOK EDZŐI Asztalitenisz: Újlaki Jenő (1965) Jégkorong: Hárai Béla (1951) Kézilabda férfi: Mayer Miklós (1956) Kézilabda női: Elek Gyula (1966) Labdarúgás: Tóth Potya István (1927) Teke férfi: Staffa Károly (1964) Teke női: B. Tóth László (1965) Vízilabda: Speisseger Ernő (1911) NAPJAINKIG AZ UTOLSÓ FERENCVÁROSI BAJNOKCSAPATOK EDZŐI Jégkorong: Kézilabda férfi: Kézilabda női: Labdarúgás: Teke férfi: Teke női: Vízilabda: dr. Jakabházy László (1980) Több bajnoki cím nem volt! Elek Gyula (1971) Novak Dezső (1981) Mészáros András (1981) B. Tóth László (1983) Gyarmati Dezső (1968) 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom