Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-02 / 1. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. január 2. » 3 Emléktábla-avató Kistarcsán ► Id. Kendeh György (1912-2000), Ordass Lajos püspök egykori munkatársa az 1950-60-as évek zűrzavaros időszakában mindvégig kitartott azok mellett az elvek mellett, amelyeket lelkiismerete diktált. Ennek a kitartásnak a következményeként - egyebek mellett - börtön, majd kitelepítés, a lelkészi hivataltól való megfosztás, később pedig a főváros területén való szolgálat megtiltása várt rá. Az Ordass Lajos Baráti Kör (OLBK) a tavaly szeptember 30-án megtartott utolsó ülésén határozta el, hogy emléktáblát állít a 2000. december 25-én elhunyt lelkésznek, aki egyik alapító tagja és tíz évig titkára is volt az OLBK-nak. így került sor december 27-én id. Kendeh György utolsó szolgálati helyén, Kistarcsán, az Evangélikus Papnék Johannita Szeretetotthonában az emléktáblát avató ünnepségre. „Közeledett 1948. Jött az Ordass Lajos elleni eljárás. A püspök előre megmondta, hogy olyan jelek mutatkoznak, amelyek arra figyelmeztetik: számolnia kell bizonyos erőszakos beavatkozással. Félre kellett őt állítani, mert nem hajlandó az erőszaknak engedni. A legégetőbb abban az időben az egyházi iskolák államosításának a kérdése volt. Ordass nem akarta az egyház népének megkérdezése nélkül iskoláinkat felajánlani és átadni. Hogy az útból félreállítsák, hamis váddal perbe fogták: külföldi adomány eltitkolásával gyanúsították. Két évre ítélték. 1950 tavaszán a büntetés ideje végéhez közeledett. Az egyháznak fel kellett készülnie arra, hogy a börtönből való szabadulása után ismét püspök lesz, mert ettől a címtől nem fosztotta meg őt senki. Egy ilyen egyházi eljáráshoz különbíróságot kellett létrehozni. E bíróság tagjainak megfélemlítése érdekében történt 1950. március 29-én dr. Kékén András Deák téri lelkész, 30-án pedig az én letartóztatásom” - foglalta röviden össze id. Kendeh György meghurcoltatásának kezdetét és annak hátterét 1993-ban. Ifi. Zászkaliczky Pál vele készített interjúja két évvel később jelent meg a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) által kiadott, Nem voltam egyedül - Beszélgetések az evangélikus közelmúltról című interjúkötet első részében. A kistarcsai emléktábla-avatón szintén if). Zászkaliczky Pál ismertette a tíz évvel ezelőtt elhunyt lelkész életrajzát. Az igei gondolatokat tolmácsoló Ittzés János püspök kiemelte: az emléktábla felállítói abból a régi adósságból igyekeznek törleszteni, amellyel a meghurcolt lelkésznek tartoznak. Kendeh György nem volt könnyű személyiség: sokan nem értették, sokan csökönyösnek tartották, sokak szemében oktalanul is kötötte magát a szavához. Pedig ő csak ahhoz a változatlan szeretetű Krisztushoz igazította lépteit, aki a szolgálatra elhívta - tette hozzá a püspök. Az épület külső faján lévő emléktáblát dr. Boleratzky Lóránd és Herényi István, az OLBK első és második elnöke leplezte le, és Ittzés János püspök áldotta meg. (Az Ordass Lajos Baráti Kör minden vagyonát és jogait az időközben megalakult Ordass Lajos Alapítványra ruházta át adományként. -A szerk.) ■ Boda Zsuzsa felvétele Bűnbánatra és szabadulásra hív az örömüzenet Karácsony örömüzenete egyszerre hívja az embert önvizsgálatra, bűnbánatra és a bűntől való szabadulásra - mondta Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban szenteste tartott istentiszteleten. Az evangélikus elnök-püspök rámutatott: Jézus születésének örömüzenete akkor lesz élővé, ha az emberek elismerik, hogy bűnösök, „Jákob, a csaló örökösei” Isten azonban újra és újra szövetséget köt az emberekkel, újra és újra megtartja őket, attól függetlenül, hogy visszaesnek bűneikbe - hívta fel a figyelmet. Gáncs Péter kifejezésre juttatta: az embert bűnei választották el Istentől, ezeknek a bűnöknek az eltörlésére jött el a Megváltó. Ez az üzenet a 21. századi embernek is szól, még akkor is, ha „sokszor az ünnepek után minden ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt” Karácsony üzenete az - fogalmazott -, hogy „az élet zsákutcáit, kudarcait szimbolikusan a jászol mellé lehet tenni” mert „Isten nemzedékeket tart meg igéje által” Jézus pedig megerősíti az Isten és az ember közötti szövetséget, ezért megtartónak kell tekinteni. „Isten igéjét adja az ember szívébe, hogy mindenki hazavihesse a jó hírt” - tette hozzá. Igehirdetésében az elnök-püspök hangsúlyozta, „Isten igéi nem fogynak el” a hitet és az örömüzenetet pedig a későbbi nemzedékeknek is tovább lehet adni. Rámutatott: igazán akkor lesz a karácsony több, mint „nosztalgikus ünnep, kedves hangulat” ha 2010 karácsonyán szembesülnek az emberek Jézus születésének jelentőségével. Jézus születésének történetét Lukács evangéliuma alapján hallgatták meg a hívek az ünnepi istentiszteleten. M MTI Id. Kendeh György 1912. január 23-án született Késmárkon. Édesapja Kirchknopf Gusztáv evangélikus lelkész, édesanyja Laukó Ilona volt. Születése után nem sokkal a család Kolozsvárra költözött. 1923-ban édesapját kiutasították Erdélyből, Magyarországra menekültek. A Budapesti Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1931-ben, majd felvételt nyert a soproni teológiára, ahol 1935-ben fejezte be a tanulmányait. Rajfay Sándor bányakerületi püspök szentelte lelkésszé. 1935 szeptemberétől Szegeden, 1936 márciusától Cegléden volt segédlelkész. 1937 szeptemberétől állami ösztöndíjasként egy évet a svédországi Uppsalában töltött, majd onnan hazatérve mint segédlelkész szolgált Budapesten, a Deák téren. 1939 júniusában foglalta el első önálló lelkészi szolgálati helyét Nyáregyházán. 1939-ben megnősült, felesége Bendl Mária, három gyermekük született. 1943-ban és 1944-ben tizennyolc hónapos tábori lelkészi szolgálatot végzett kórházvonaton. 1945 decemberében lelkésszé választották Kelenföldön. 1950. március 30-án letartóztatták. Huszonkét napot töltött az Államvédelmi Hatóság Andrássy úti börtönében, majd a Fő utcai börtönből tizenhat nap múltán fél évre Kistarcsára internálták. 1951 júniusában a Békés megyei Kamut melletti tanyákra telepítették ki feleségével és gyermekeivel együtt. A kitelepítés megszűnte után is ott maradtak, mert nem volt hova menniük. Öt kataszteri hold állami tartalékföldet művelt. 1955-ben költöztek Piliscsabára. 1956. október 6-án rehabilitálták, visszakerült Kelenföldre lelkésznek. A forradalom után a külföldről érkező segélyszállítmányok egyházon belüli elosztását szervezte. 1961. október 23-án az Északi Evangélikus Egyházkerület Törvényszéke „egyházi közérdekből való áthelyezésre” ítélte. Novembertől a kistarcsai Özvegy Papnék Otthonának volt gondnoka. 1962-ben perújrafelvételt kért, de kérelmét az egyetemes egyházi bíróság elutasította. 1982 márciusától nyugdíjasként Budapesten élt. 1989- ben jogfosztottságát az egyház megszüntette. Az 1988-ban megalakult Ordass Lajos Baráti Kör alapító tagja és tíz évig titkára volt. 2000. december 25-én hunyt el. 2011 a szabadság és az önkéntesség éve Amint ezt már az Evangélikus naptár címlapján is olvashattuk: a reformáció ötszáz éves jubileumára készülve meghirdetett tematikus évek sorában 2011 a reformáció és szabadság esztendeje. Ugyanakkor az Európai Unió 2011-et az aktív polgárságot előmozdító önkéntes tevékenységek európai évének nyilvánította. Az Európai Unió Tanácsának erről szóló határozata így szól: „Az önkéntes tevékenységek sokoldalú tanulási tapasztalatot nyújtanak, lehetővé teszik a szociális készségek és kompetenciák fejlesztését, valamint hozzájárulnak a szolidaritáshoz. A valamennyi korosztályból kikerülő önkéntesek által végzett tevékenységek kulcsfontosságúak a demokrácia - az EU egyik alapelve - fejlődése szempontjából. Az önkéntes tevékenységek hozzájárulhatnak az egyén jólétéhez és az európai társadalmak harmonikus fejlődéséhez.” Az induló esztendőnek ez a kettős jellege különösebb erőltetés nélkül összekapcsolható. Hitünk szerint ugyanis a szabadság Istennek olyan ajándéka, amelynek lényege nem a mindentől és mindenkitől való önző függetlenség, hanem éppen a valamire, illetve valakire való felelős felszabadulás. így az önkéntesség a szabadság egyik legzamatosabb gyümölcse. De hogyan is állunk egyházunkban az önkéntességgel? A közelmúltban elvégzett szociológiai felmérés adatai ezen a területen is kijózanítóak. Megkérdezett hittestvéreink hetvenkét százaléka soha semmilyen önkéntes munkát nem végez gyülekezetében. Vajon egyházközségeink ilyen jól el lennének látva fizetett alkalmazottakkal? Vagy netán lelkészeink - amolyan utolsó polihisztorokként - képesek az összes szolgálati területet egyedül lefedni? Alig hiszem... Valószínűleg ebben a kérdésben is kísért a múlt nehéz öröksége. Az a bizonyos negyven év, amelyben szinte minden gyülekezeti feladat az államilag, egyházilag egyaránt ellenőrizhető lelkészekre hárult. De ne feledjük: azóta eltelt húsz esztendő! Az úgynevezett „laikus” szolgálók viszont csak igen lassan ébrednek rá lehetőségeikre, valamint felelősségükre egyházunk életében. Tudom, sok helyütt maguk a lelkészek is tartanak a „világi elem nyomulásától”, és igyekeznek mindent egy kézben tartani. Meggyőződésem, hogy ennek a „one-man-show” mentalitásnak nincsen jövője. A korszerű gyülekezetépítés sokrétű kihívásainak csak jól felkészített önkéntesek bevonásával megszervezett csapatmunkával lehet eleget tenni. Ugyanakkor ezen a területen a ÉGTÁJOLÓ (t múlt nemcsak átkos örökséget jelent, hanem sok mindenre gondolhatunk vissza egyfajta hálás nosztalgiával. Nagytarcsán, ahol 1981-től több mint másfél évtizeden keresztül szolgálhattam, a közösségépítő önkéntesség számos egészséges jelét tapasztaltam. Megnyilvánult ez a kalákában végzett templom- és parókiatatarozásban éppúgy, mint a gyülekezeti ház új szárnyának felépítésében. Tisztában vagyok azzal, hogy manapság a legtöbben már csak fölényesen legyintenek az úgynevezett „társadalmi munkára”, mondván: a csupán jó szándékú, de nem szakképzett önkéntes munkában nincsen sok köszönet... A „korszerű stratégia” szerint inkább pénzt adjon mindenki, mert ma már csak jól fizetett profikkal szabad dolgoztatni. Természetesen bizonyos területeken ez így igaz. Ugyanakkor tapasztalatból vallom, hogy sok áldás lehet azok lelkes kétkezi munkáján, akik nem pénzt, hanem a legdrágábbat: szabad idejüket, erejüket, szívüket adják bele gyülekezetük építésébe. Visszaidézve tárcsái emlékeimet, akkoriban természetes volt, hogy örömben és bánatban egyaránt működött a közösség összetartó ereje. Minden ünnepi alkalomra maga a gyülekezet terített asztalt. Ezzel szemben manapság szinte már mindenütt elegáns éttermekbe vonulunk borsos áron... Egykor működött a szolidáris önkéntesség a halál közelében is, hiszen még a temetési hantolást is a rokonság végezte. Ma már ezt is kizárólag a jól fizetett „profikra” bízzuk... Egyházkerületem gyülekezeteit járva egyre ritkábban élvezhetem családok vendégszeretetét. Ezen a területen is egyre inkább átveszik a terepet a személytelen szolgáltatást biztosító fizetett vendéglátók. Pedig, legalábbis számomra, sokkal jobban esik a falat a gyülekezeti házban vagy akár a parókia egyszerű konyháján, mint légkondicionált éttermek steril, életidegen világában... Talán még nem késő visszafordítani ezt a veszélyes elidegenedési folyamatot. Őszintén sajnálom azt az „eliparosodó” gyülekezetét, ahol mindent már csak fizetett alkalmazottakkal lehet elvégeztetni. Vallási szolgáltató üzemmé torzul az a gyülekezet is, amelynek templomába a hívek már nem hoznak virágot, hogy ők maguk díszíthessék fel az Úr oltárát... Ugyanakkor boldog az a gyülekezet, ahol diszkontáruházak „műanyagízű tápszerei” helyett még ma is otthon készített süteményekkel terítik meg a szeretetvendégségi asztalt... Az önkéntesek szolgálatára a gyülekezeti élet megannyi más területén is égető szükségünk van. Jó lenne, ha az új esztendőben egyházunkban minden valóban „élő kő” felmérné, hogy hol tudna önkéntesként segíteni gyülekezete építésében. S ezzel együtt minden lelkész testvérem nyitottan fogadná és segítené az önkéntes munkatársak felkészítését és szolgálatba állítását. Nem azért, mert ez valamiféle előírt EU-s kampányprogram! Immár öt évszázados drága reformátori örökségünk, hogy szabadok vagyunk az egyetemes papságra, a jókedvű önkéntes szolgálatra! Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
