Evangélikus Élet, 1948 (13. évfolyam, 1-3. szám)

1948-11-20 / 1. szám

Evangélikus Ele*

Barth Károly válasza

egy jezsuita atyának

Az amszterdami világzsinaton egyes 1 kiküldöttek kifejezést óhajtottak adni annak a sajnálkozásunknak, hogy a római katolikus egyház nem képviseltette magát. Barth károly erőteljes felszólalásban szólalt fel ez ellen. A világzsinat után Daniehlu francia jezsuita aiya nyílt Ievelctf írt Barth Károlyhoz, melyben támadja őt, hogy ezt a sajnálkozást megakadályozta. Közöljük Barth Károly válaszát a jezsuita atyának, mert benne vlágo-- sán hangzik az evangéliumi egyházak állásfoglalása ebben az ügyben.

Főtisztelendő úr.

hogy Jézus Krisztus egyházának egységét széttépi az önök római egyháza és a többi keresztyénség között fennálló ellentét, — ez mindnyájunk számára, szomorú, kínos és botrányos dolog. Ezért jó és helyes, hogy napjainkban kölcsönösen ismét a legnagyobb figyelemmel vizsgálgatjuk egymást. Ezért örülünk minden személyes és tárgyi kapcsolatnak, valahányszor a római és nem-római keresztyének és teológusok megalkuvás nélkül, ködösítés nélkül tisztán megvont határok között érintkezhetnek. Innen és túl az egyházért való minden gondolkodásunk és fáradozásunk egyik mozgatója szükségképpen az imádság marad azért, hogy ez az ellentét áthidalható legyen. ön, úgylátszik, legalábbis írásaimból ismer engem, ezért csodálkoznom kell, hogy más szándékot tulajdonít nekem. És teljesen érthetetlen számomra ez a nyilvános vád, amelyet oly keserű szavakban emel ellenem.

Hiszen végeredményben arról a konkrét kérdésről van szó, vájjon sajnálkozni és sírni kell-e azon, hogy a római egyház nem volt hajlandó közreműködni az egyelőre célhoz ért ökumenikus mozgalomban és ezért npm képviseltette magát Amszterdamban. Én Amszterdamban valóban kemény szavakban jelentettem ki, hogy ezen nem kell sajnálkozni és sírni, hanem fel kell benne ismerni és hálásan kell elfogadni Isten akaratának világos útmutatását. Különösképpen azt hányja Ön szememre, hogy én „sardonikus mosollyal“, minden jó keresztyént megbotránkoztatva fejeztem ki egykedvűségemet, sőt elégedettségemet, hogy\Róma és a többiek között az egyenetlenség így kifejeződött.

Azt mondom; különösképpen.

Az önök egyháza ugyanis oly tény alapján maradt távol, amely nem új és amelyet világosan önmaga teremtett, Ön maga is írja, hogy a római keresztyének tartoznak elszántan védelmezni egy olyan letétet, amely szükségképpen megakadályozza önöket abban, hogy a mi fáradozásainkban gyakorlatilag résztvegyenek. És ez nem az ön magánvéleménye, hiszen a pápa újra és újra kétségtelenül kinyilatkoztatta. És ön is éppúgy tudja, mint én, hogy épp a pápa szükségszerűen beszélt így és hogy az önök egyháza szükségszerűen maradt távol Amszterdamból. Az önök egyháza nem ülhet le más „egyházakkal“ egy asztalihoz, hogy velük együtt mint egyenrangú fél, egyenlő alázat ban és kitárulkozásban kérdezősködjék és tanácskozzék a Jézus Krisztusban való egység felől. Az önök egyháza ragaszkodni kénytelen ahhoz, hogy ez az egység már megvan a katolikus egyház létezése által. Nekünk, többieknek, végül sem mondhat egyebet, minthogy felhív: mondjunk le tévedéseinkről és félreértéseinkről, értsük meg végre helyesen, hogy az egység egyetlen útja: vessük magunkat a római Szentszék alá és írjunk alá egy olyan tridenti hitvallást, amelyet a mi használatunkra némileg modernizálnának és enyhítenének. Mi egyéb érdekelheti önöket a mi öku- ménikus ügyünkben, minthogy esetleg ebben utat vagy kerülő utat lelhetnek, amelyen mégis Rómába vezethetnek minket? Ugyan miért imádkozhattak önök az amszterdami konferenciával kapcsolatban? Én nem látok a szívekbe, de anélkül is tudom, hogy aki igazán római kereszyen, pap vagy szerzetes, az a jelen esetben csak azért imádkozhatott, hogy ez a lehetőség váljék valóra. Önök tehát semmiesetre sem sajnálhatták és sirathatták egyházuk távol- maradását Amszterdamban. Önöknek biztosaknak kellett lenniök abban, hogy a római álláspont az önök részvételét nem engedheti meg. Róma nem lett volna Róma, ha mégis elküldött volna hozzánk egy bíborost. Nem mondok önnek újat; hogy önöknek nem lehetett sajnálniok ennek a bíborosnak elmaradását, sőt ezt teljes szívvel helyeselniük kellett és kétségkívül helyeselték is.

Dehát akkor mi, többiek miért panaszoljuk azt, amit önök maguk nem panaszolhattak. Engedje meg nekünk, főtisztelendő úr, hogy mi legalább is olyan biztosak legyünk a mi dolgunkban, mint önök a magukéban. Mi nem panaszkodhattunk, amiért az önök egyháza távol maradt Amszterdamból, hiszen önök sajátma- gukat zárták ki a mi közös egység- keresésünkből az önök „intranzigen- ciája“ által. Az Amszterdamban képviselt egyházak között voltak nagyon öntudatos egyházak is és én örven- dek. hogy magam is ilyenhez tartózhatom. De a sok egyház közül egyik sem igényelte a másiktól, hogy őt egyedül üdvözítő és csalhatatlan egyháznak ismerje el, amelynek a létezése már megad ja a választ a ben- 'niinket mozgató és feszítő kérdésre. Mi egymással szemben tényleg úgy álltunk, mint „felekezetek“. Ezt az alapvető szabályt, amely munkánk és együttlétünk lehetőségét megadta, áttörte volna az önök egyházának képviselője. Ha az önök részéről egyáltalán lehetségesnek látták volna a megjelenést, önök nem ültek volna mellettünk, hanem valami látható vagy láthatatlan trónusra ülhettek volna csak, magasan a mi fejünk fölé. Nincs helye a gazdagnak a szegények között, a célhoz értnek a vándorok között. Egyszerre kettőt és túlsókat kívántak volna tőlünk: vegyük komolyan az önök feltétlen igényét a felsőbbségre és mégis vágyakozzunk az önök jelenléte utáni Nem, az önök közreműködése Amszterdamban csak azt jelenthette volna, hogy önök bennünket az „egyetlen lehetséges útra“ akarjanak téríteni. Mi ott Isten országát és művét kerestük. Önök pedig mindenáron értésünkre adták volna, hogy ez annyit jelent: térjünk meg az önök egyházának e világi országához és emberi csinálmányáihoz. Mi Amszterdamban nem így jártunk el sem az egyház Urával, sem egymással szemben. Ezért nem sa jnálhattuk, hanem Isten világos akaratának jótékony érvényesülését láthattuk csak abban, hogy önök elutasították a részvételt.

Önök csak megzavarhatták és hátráltatták volna azt, amit mi ott hitünk engedelmességében akartunk. Az önök távolléte botránytól és kísértéstől óvott meg bennünket. Ez az, amit nekem Amszterdamban meg kellett állapítanom bizonyos kevésbbé világos és kevésbbé tanult fejek szenli- mentalizmusával szemben. Próbálja meg magát egy pillanatra a mi helyzetünkbe képzelni, ön elég okos ember ahhoz, hogy kénytelen legyen elismerni: a mi részünkről épp olyan szükséges volt ez a megállapítás, mint XII. Pl us és az ön megállapítása az önök részéről.

Ha efelől mindkét oldalról nyugodtan és józanul szót értünk, akkor ez nem ártalmára, hanem hasznára lesz annak az ügynek, amelyről e levél elején beszéltem. Miért ne vona üdvös dolog Amszterdam alkalmából újból felismernünk, hogy a köztünk lévő vita mégiscsak komolyabb egy kicsit, semmint bizonyos föllelkesedett helyzetekben mutatkozik? Ha van reménység ebben a vitában, akkor az mindkettőnk számára csak az igazság győzelmének reménysége lehet. Akkor pedig legyünk bátrak és lássuk egymást kölcsönösen ott, ahol éppen állunk, mert máskép nem tehetünk.

1918 októberében.

Az Ön

Barth Iiárolita.

Felkerestük Szabó József püspököt abból az alkalomból, hogy egy hétig vagy néhány napig még azon is túl egyedül hordozza az egész evangélikus egyház közigaz- gafásának terheit. Turóczy Zoltán püspök lemondott a Tiszakeriiletí püspöki székéről, mivel legnagyobb kerületünk, a Dunántúli kerület kívánja meghívni püspökének. Az átmeneti időben csak egy hivatalban lévő püspökünk van, Szabó József, aki éppen most érkezett Budapestre, az egyetemes egyház közgyűlésére, amelyen ő és felügyelője, dr. Mády Zoltán lesznek az elnökök.

Szabó püspök a szokott természetességével fogad.

— Meg szeretnénk kérni a püspök urat, adjon nyilatkozatot lapunk számára ebben a különös történelmi pillanatban, amilyen még nem volt egyházunkban . ..

— Valóban, — ilyen helyzet még nem igen volt egyháztörténelmünkben, — mondja a püspök — ha ugyan jól tudjuk az egyháztörténelmet. Erre a helyzetre nincs más magyarázat, mint hogy egyházunknak törvényekkel és megszokottságokkal jól körülbástyázott keretei alaposan megropogtak és belőlük sok minden leomlott. De aki egyházunk elmúlt történeti időszakát figyelemmel kísérte, erre sok okot talál . . .

— Mi a püspök úr véleménye, mi várható ebben a helyzetben?

— Feltétlenül bízom a kibontakozásban. Biztosítanunk kell az evangélium hirdetésének szabad

lehetőségé^, egyházunk zavartalan munkäjm, s ezért mindent megteszünk a kibontakozás érdekében.

—- Egyházunkban általános öröm van a püspök úr kerületében történt felügyelőválasztás eredménye felett. Szabad erre vonatkozólag is kérni nyilatkozatát?

— Ez a felüggelőválasztás olyan volt, ami az egyház legsajátosabb szempontjai szerint történt. Az egyház emberét kerestük és hívő embert találtunk. Külön hangsúlyozom, hogy számomra nagy öröm, hogy ezt a hívőt megtaláltuk, s hogy választásunkat semmi más szempont nem zavarta. Semmilyen beavatkozást ngm találtam egyházon kívüli tényezőknél a mi személyi döntésünkkel kapcsolatosan. Szabad, sikeres egyházi váz lasztás volt. És hozzátehetem, hogy mindketten reménykedünk abban, hogy igazi testvéri közösségben tudunk majd szolgálni kerületünkben Jézus Krisztus követségében.

— Melyek a zsinat kilátásai?

—- A zsinat egyelőre egyetlen

szűkített kérdésben dönt, az iskolák államosításának elismerése és az állammal kötendő megegyezés kérdésében, református mintára. Hangsúlyozom, hogy nekem nagyon fájdalmas volt az a tény, hogy ebben a történelmi korszakban nem tudtunk elég szorosan egymás melleit menetelni a református egyházzal. Sokkal jobban kell egymásra figyelnünk. Hiszem,

hogy mostantól fogva ez a protestáns szövetség megvalósul.

— Várhatóak erre az egyházi együttműködésre nézve kezdeményezések a mi részünkről?

— Pillanatnyilag azt mondhatom, hogy ilyen kezdeményezést szükségesnek tartok, — válaszolja a püspök.

— Ha a megegyezés megkötése után reformzsinatra kerülne a sor, püspök úr miben látja a legfontosabb tennivalókat?

— Egy reformzsinat tennivalóinak és irányzatának eldöntésére az én véleményem nem elégséges. Éppen az lenne ezen a zsinaton a reform -— az én megítélésem szerint —, hogy igen széles körben kell megkérdeznünk egyházunk hívőseregét, s nagyon sok őszinte megbeszélést kell tartanunk a sikere érdekében. Először össze kell hordanunk a hívő evangélikusok látásait. Egy dolog azonban előttem áll. Az úgynevezett gyülekezeti autonómiának új és komoly tartalmat kell adnj. A gyülekezet az egyház alapja. A reformzsinat irányzata , szervezeti kérdésekben talán ez lehet: egyszerűsítés, decentralizálás, demo- kratizrálás.

Megköszönjük a nyilatkozatot. A püspök azonnal átmegy' a másik terembe, ahol már tárgyalásra várják. Utána nézünk ennek az erős fiatal embernek, s arra gondolunk, hogy neki most szívében is legerősebbnek kell lennie ebben az egyházban...

D.

1946 tavaszán vagonokban, szekereken, gyalogosan, egyenként és csoportosan vonult Elekre 5000 uradalmi cseléd és nápszámos, lelkében a „honfoglalás“ izgalmával és titokzatos kérdéseivel. Ez a kihasznált, sokat szenvedett, kultúrától és lelkiélettől eddig távol élő nép nehezen találta meg helyét új otthonában. Békés vármegye 18 községéből és még sok más helyről kerültek ide és sokáig úgy éltek, hogy még a szomszédok sem ismerték egymást. Társtalanul és sokszor tanácstalanul rótták az ismeretlen utcák ismeretlen emberei közt az új élet útját.

Ez a kulturális élettől megfosztott, egyházi szempontból a mamut- gvülekezetek külső perifériáiról idesereglett nép, ebben a nagy ide- genségben tudva, vagy csak talán sejtve várt valamit és Valakit, amit nem kaphat meg a Földhivatalokban, sem másutt, ahol az új élet szükségleteit osztogatják. Boldogan szorították meg egymás kezét, amikor megtudták, hogy egy egyház fiai. Jól esett hallani ebben a nagy idegenségben egymás ajkáról: „én is evangélikus vagyok“. Ilxenkor sokak szemében könny jelent meg, vagy sóhajtva gondoltak vissza elhagyott nagy templomaikra. A templomtalanság még azoknak is eszébe jutott, akiket különben nem sok fűzött az egyházukhoz. Fáradt, megvetett nép fiai voltak ők, akik sokszor igen nagy távolságban, sorsuk mostoha- sága »miatt nem tudták a múltban

felkeresni Isten hajlékát. Most azonban, amikor egy élet küzdelmeit a hátuk mödött érezték s végre embernek tekintik őket, úgy érezték, hogy templomba, .Isten házába kellene menni.

1946 őszén futószélként terjedt el a hír a község utcáin: „jött egy evangélikus lelkész“. Híveim örömmel adták hírül egymásnak: „van már papunk!“ Igen, pap már volt, de nem volt se templom, se pa- róchia, se egy ember, aki meg tudta volna mondani, hogy hány evangélikus él a községben és azok kik s hol laknak. Vasárnap este érkeztem meg és hétfő este már egy hajlék megnyitotta kapuit háziistentiszteletre. Nyolcán ültük körül a családi asztalt s mindnyájunk szívéből egy forró óhaj szállt ezen az estén az Egek Urához: gyűjtse ösz- sze ezt a szétszórt kicsi nyájat s adjon nékünk egy hajlékot, ahol letelepedhetik a nagy család hallgatni az „Élet Fejedelmét“, Krisztust. Kéthónapos leírhatatlan nehézségek után végre együtt volt papiroson a nagy család. Utcánkénti házi isentiszteletek alkalmával lassanként az ismeretlenségből ismeretség lett. Az Ige melegénél összemelegedtek a soha nem látott arcok. Hosszú időn keresztül az 5000 új ember között szinte áthághatatlan csoportok voltak. Az egy községből jöttek ismerték egymást és össze is tartottak. Rajtuk kívül azonban nagyon keveset ismertek. Sokszor megtörtént, hogyha Békéscsabáról jött evangélikus családnál jötünk össze házi istentiszteletre,

oda más nem jött el, csak aki szintén Csabáról jött. Később már egy utcában élők összemelegedtek egymással, de a szomszéd utca evangélikusait nem ismerték.

Ezeken a házi istentiszteleteken mindinkább erősebben tört fel imádságokban, vagy csendes beszélgetések alkalmával a nagy szükség követelő óhaja: imaház kellene nekünk. így jutottunk el örömünk nagy napjához 1946 november közepén, amikor a Földhivatal megértő támogatásával elmondhattuk nagy izgalommal egymásnak a boldog hírt: „van már imaházunk“. Az első vasárnapon néhány lóca, szék és egy asztal fogadta a híveket. Szegény és sívár volt ez a külső és még sívárabb a gyülekezet gyengesége, de mégis éreztük,, hogy nem kell sokáig várnunk s eljön hamarosan az idő, amikor büszkélkedve fogunk beszélni erről a hajlékról. Nehéz volt ez az út, de alig telt el egy év s örömmel léptük át Isten hajlékának küszöbét.

Amikor elvezettelek, kedves Olvasóm egyházunk első és egyetlen telepes gyülekezetének a bölcsőjéhez, nem akartam mást, mint megerősíteni és felrázni téged, aki talán évszázados hagyományokkal dicsekszel, mikor templomodra nézel s a történelmi múlt merev »keretei megfojtottak benned minden igaz életet, hogy lásd meg, mit tud tenni Isten. Isten ma is csodát tesz. Vegyétek észre, hogy Előtte nincs lehetetlenség. Fogjátok meg ennek a kicsi gyülekezetnek hajnali fényében Isten kezét s fogadjátok el azt, amit adni akar néktek is.

Hernád Tibor evang. lelkész, Elek.

A kel ér Jeltes emkere

Beszélgetés Szabó József püspökkel, aki most az evangélikus egyház egyetlen püspöke

Evangélikus konfoglalás a „Vik arsaro kk an