Esztergom és Vidéke, 2004

2004-09-02 / 35. szám

2004. szeptember 2. 7 Tamási Péter gesz-tusai* „Minek a tanács, jóslat, aggodalmak ? Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak. S életemnek csak nézői a maiak." (Ady Endre) Megtörténtek (1) Még 2002-ben történt, az Ady Endre születésétől számított 125. esztendőben, hogy Tamási Pétert meghívták: rendezzen Nagyváradon tárlatot. A színház épületében állította ki grafikai sorozatát, amelynek lapjain Ady versszöveg-részletei vizuálisan is illeszkedtek a kompozícióba. (2) Idén, egy februári estén, Balla András (a leggyengébbek kedvéért: a magyar fotóművészet egyik, Esztergomban élő kiválósága) felhívott telefonon. Hátha én rögtön tudom, - mert neki nem akar az eszébe jutni -: mi a címe egy híres Ady-versnek? Annak, amelyik így kezdődik: „Milyen csonka ma a Hold, I Az éj milyen sivatag, néma, /(...)". Akkor az én emlékezetemből sem telt többre, mint a felismerésre: megint nem tudok valamit, amit tudok... És arra még, hogy a vers külső szerkezetét határozottan elém vetítse: három versszak, a kezdő és záró sorok mindegyikben azonosak. Ezért ismétlődik a vers központjában a tömör világállapot-meghatározás is: „Minden Egész eltörött". (Amely valósággal szállóigévé vált. Beírhatóvá a Huszadik Század Zárszámadó Hivatalának körpecsétjébe - ha lett volna ilyen intézmény...) (3) Tavasz elejétől Tamási (a továbbiakban: T.) mester - telefonon és személyesen - többször is hívogatott: keressem fel hajiokában. (Sré/g/-vizavi Balla mesterével, dicső kisvárosunk „milyen sivatag, néma" főterén...) merthogy ő haikukat művel - mondá. - Tényleg, írsz? - kérdeztem. (Lévén a haiku ősi japán versforma, egyszersmind lírai műfaj. T. mester pedig olyan sokat, sokfélét olvasó, a verseket - például Adyéit - oly nagyon szerető egyén, akitől/ből sok minden kitelhet. Még az is, hogy írásra buzdul, sőt versre fakad.) - Dehogyis. Festek - mondta ő, az értetlenségnek kijáró hanglejtéssel, kijelentését fejének sajátos gesztusával téve nyomatékosabbá. Meghatározások (?) Néhány hét múltán meggyőződtem róla, a saját szememmel: az igazság - miként megannyiszor - középen van. (Ha már nem „odaát".) T. úr, a Nagy Ravasz, festve írja legújabb sorozatát, ezeket a kép-haikukat. Most nem „szövegel" bele a kompozícióba, mint tette volt Adyval. Itt-ott „utánérez/-éreztet" a legalább 3500 éves hagyományú, fogalom-, illetve szótag-értékű kínai-japán betűformáknak: éppen csak jelezve a kulturális távlatot. És persze, a festék-nedv, amelybe ecsete mártózik: a tus - az még régebbi, úgy öt évezredes egyiptomi-kínai lelemény. A papírról már ne is beszéljünk: még 1900 éves sincs; és a lényeg úgyis az, amit - az ecsettel, tussal együtt - közvetít. Amit egy T. Péter nevű - alig 60 évesre érett - személyiség elég erős a végtelen múltból kisajátítani', és ahogy tehetsége ezt újjáformálni képes. Nos, ebben a sorozatban Péter (a továbbiakban: P) mester azt teszi magáévá, ami a leginkább közkeletű. Azt teszi közzé új(don)ságként, ami a legrégebbi híradás magunkról, egymásnak: & gesztust. Az emberi kommunikáció bonyolult jelrendszeréből a legegyszerűbbet, a leginkább ösztönöst, amelynek elemi formái ember-előttiek: az állatok „társalkodásában" is fellelhetők. Ez a kifejező mozgás, „taglejtés" az emberi beszédet kísérheti is, - helyettesítheti is. Hányszor érezzük úgy, mondjuk is: „itt nincs helye a szónak". Ahogy József Attila: „Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz - / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz". Persze, nem csak leverten, bánatunkban, - hanem sokszor kitörő, felemelő örömünkben is csupán egy-egy gesztussal „árulkodunk" érzelmeinkről. Igen gyakran úgy, hogy nem is akarjuk, észre sem vesszük. Nodehát egy festő - mondhatnánk joggal - eleve „csendben van": ő világát nem „szóvá teszi", hanem y képpé. Látvánnyá, látomássá. így igaz; de látható csendjei legmélyén - vagy a legkülső szférájában, hogy szinte már áttöri -, akárhogy, de mindig ő maga bújik meg. Orök-emberi vágyával, hogy „látva lássák". És ha arra támad szüksége, hogy ne rejtőzzön a külvilág.megszokott formái mögé? Hogy átvágja az ábrázolás kerülő-útjait? Hogy megkísérelje átlépni a művészet és élet közötti „egyezményes" határvonalat? Éhhez a rövidítéshez, egyszerűsítéshez a művészet „modern" törekvései már régen kivívták a jogot, megteremtve a közvetlenebb) kifejezés festői lehetőségeit is. Az egyiket absztrakt expresszionizmusnak, ezen belül gesztusfestészetnek, akció-festészetnek nevezik a szakmabéliek. P mester - tudatos képíró lévén - él a „szerzett" jogokkal; „rábírja" a több ezer éves tust, hogy ezt a viszonylag legújabb, úgy félszázados technikát szolgálja. Ugyanakkor tartózkodik minden végletétől, például a festék-anyag „spontán" csorgatásától. A tus és főként a haiku-„mintakép" megszabta ősi kötöttségek (erről majd később) festőnknek bizonyára a leginkább tudatos választása volt; már csak azért is, hogy kompozíciós (ön)fegyelmét erősítsék. Hogy felszínes „újszerűségek" meg se kísérthessék. Megsejtések Persze, mindez szintén csak külsőség. A lényeg a személyiség minél közvetlenebb szolgálata. A benső állapotváltozások, az éppen most születő-elmúló lélek-pillanatok megjelenítése. Pontosabban: a mindig legeslegújabb rezdülés, ahogy megjelenik. Festőnk felkészülten várja: előtte papír, keze ecsettel meghosszabbítva. Mármint kifelé, hogy rögtön mozduljon, és váltsa (gesz)tussá, ami a benső tusa(kodás) egy-egy moccanása. Hogy egyszerre legyen megtörtént festői akció, ami belül éppen történik. Szinte öntudatlan automatizmussal, - ahogy gesztusainkban mindnyájan megnyilatkozunk. Ahogy az alkotóművész - valamelyest a leghagyományosabban szabálykövető is - teszi dolgát: nem tudván, hogy tudja, éppen miféle stílust, eljárást (stb.) „cselekszik". T. ebben a sorozatban úgy tűnik: mit sem „agyalja" - csak „kezeli" a vonalak útját és rendjét, „lélektől - lélekig". Onkezébe, kezének lendületébe „teszi le" sorsát. Minden, ami önnönmagává tette, legrégibb és újabb „idesereglik": a megfestés újdonatúj pillanataiba. Határozott ívelésű, vagy tétovábban szétágazó vonalak hálózatába. Mozgás-képzetek, -képletek gazdag, színek szűkös kínálata: kihívások utakra és útvesztőkre a magunk legbensőbb tájain. T. (ön)kifejezően és elvontan „gesztikulál": legsajátabb kézjegyei/jelei nem társulnak ábrázolással, szöveg-töredékkel, kollázzsal, miegyébbel. Nincs semmilyen külső segítség, amely egyféle jelentés közelébe vezérelne. Legalább annyira, mint köznapi gesztusaink „egyezményesen" kódolt üzenete. Ez a képírás szemünk számára csak az irányt mutatja biztosnak: „olvasatáért" teljesen magunkra vagyunk utalva. Csak a saját hasonlóságunk/különbözőségünk: másságunk mozgósítása indíthat el. Vagy(is) például Ady (újra)olvasása: „Vagyo}i, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség (...)". Miként tudják: P mester olvassa; így bízvást képzelhetjük, hogy kezét-ecsetét-(gesz)tusait verssorok is indíthatják olykor. Esetleg éppen ezek- „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban (...)". Képzeljük hát magunkból/ Adynkból kiindulva magunk elé festőnket, amint „magából kiindul"... Miközben csak üldögélve/álldogálva szobájában - és magánya kellős közepén - teszi a dolgát, ahogy 20-21. századi alkotótársai. Összerakták/-ják töredékeiket a maguk módján, legalább egy-egy mű - vers vagy kép - erejéig érvényes Egésszé. P mester önlenyomat-egészeiben (ne felejtsük, hiszen ő maga nyilatkozta) a haikunak is része van valamiképp. De hogyan? T. gesztus-képei: merő szubjektivitás, a japán haiku-líra pedig objektív. Legfontosabb tartalmi jellemzője - úgy három-négy évszázada - hogy tárgyszerűen felvázolt természetábrázolás rejti a mélyen filozofikus gondolatokat. P mesternek ezeken a képein nyoma sincs pázsitnak, fenyőfáknak, vízfolyásoknak, pagodáknak, Napnak vagy Holdnak. Ismervén eddigi műveit is, mondhatnánk: már nincs. Túl lett a látható külvilág átlelkesítésén: a vizekből, fákból, pillangókból, vagy ablakokból építkező sorozatain. Mostanra ő is ráérzett talán a bölcsességre, hogy „idővel az egyre kevesebb a több". Nem „festménnyel", hanem magával a festéssel: a legrövidebb útonútvonalakon közvetíti önmagát. A haiku is hosszú versezetek kezdő strófájából rövidült-önállósult azzá, ami: töredéknyi egésszé. Három szűkszavú sor, alig tart tovább, mint egy gesztus. Látszólag nem több annál a látványos csendnél, amit természeti pillanatképeibe sűrít. Kívülről tökéletes zártság, amely nyitjáért befelé mutat. Egyféle világképpé csak akkor teljesül, ha valamelyest ismerjük a japán költészet évszázadok során kialakult „közmegegyezését", amely a haiku-képecskéket sejtelmes szimbólum-rendszerré szervezte; a haiku-gesztust a közös gondolati-szemléleti hagyományon alapuló tartalommal tette „beszédessé". Az egyik leggyakoribb szimbólum „a vízen tükröződő telihold: a létben önmagát hiánytalanul megismerő, a külső világgal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudat". így olvashatjuk a világirodalmi lexikonban, amely példaként a műfaj 17. század végén élt legnagyobb reformere, bizonyos Macuo Baso tollából idéz (ami persze íróecset vala): Tiszta zuhatag! Hullámokon hibátlan most a nyári hold. Becsukhatjuk a lexikonokat. A versnek önmagától is van annyi ereje, hogy általa mi magunk nyíljunk fel. Hogy előhívja a saját víz, vagy hold-élményeinket, hogy ki-ki a legszemélyesebb hiányérzete és teljességvágya szerint olvassa tovább - a magáévá. Esetleg Ady csonka Holdjával, eltört Egészével egyetemben... Minden külső kötöttségtől, hagyományos szabályrendtől függetlenül: ahogy a haiku-gesztust a maga képére/képévé (át)író T. mester. A haiku költőjét nem csak a tartalom egyezményes szimbolikája, hanem formai előírások is arra kényszerítik, hogy „gúzsba kötve táncoljon". A háromsoros, rímtelen és hangsúlyos vers összesen 17 szótagból állhat, soronként 5 + 7 + 5 szótagszámmal és 2-2 hangsúllyal. A festői „műfordításban" legfeljebb egyetlen kötöttséget fedezhetünk fel: a gesztus-vonalak uralkodó színeikkel mintha őriznék/leképeznék a haiku háromsoros szűkszavúságát. Fekete-fehérvörös utak erednek, futnak, kanyarognak a gondosan kidolgozott hátterek előtt, amelyek síkján más színek is felvillannak. Néha arany vagy ezüst is: nappali vagy éji fényjelek... Utazom, T. P útvonalain, útleírása szerint - szabad vándorként a magam benső tájain... Megjegyzések (1) Jut eszembe még egy tartozás: a csonka holdas Ady-vers címe (persze, Balla úr is, jómagam is hamar utánanéztünk): Kocsi-út az éjszakában... „Fut velem egy rossz szekér (...)" (2) Egy (alighanem mellékes) tudnivaló, megint a lexikonból: a haikuban gyakorta jelentkező utazás-motívum „a világon való átkelés zen-buddhista eszméjének" szimbóluma... (3) ígyen kelvén át verbálisan T. mester vizuális gesz-tus világán (az ő személyes kérésére), rögtön megjelent és útközben egyre erősödött bennem a réges-régi értetlenség: képzőművészekben vajon honnan és miért a vágy, hogy valaki „szóvá tegye", ami nézhető...? „Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak" - nemere? Voltaképp ennyire egyszerű. És lám, az Igazán Valakik, az Örök Szóvivők úgy is elő- és utóiratoztak már mindent, ami világunkban látható és láthatatlan. És ami látomás. „Fut velem egy rossz szekér. / Utána mintha jajszó szállna (...)" Olvasok haikukat, nézek gesztusokat (általában, mostanság pedig a T. P-éit különösen), jajszó vagy örömujjongás hallik-e, látszik-e belőlük, mögülük - énbennem ez az Ady-verssor jelentkezik: „Félig mély csend és félig lárma Kívül a „mély csönd" és belül a „lárma". Mint az eredeti japán haikukban. Vagy miként T. P gesz-tusaiban, lelki-kézi tusái térképein: fordítva inkább. De kinek-kinek az ő látása - érzése szerint. (4) Nekem ez az Ady-verssor elég is lett volna - elég is szóbeli útravalónak. Ráadásul pedig egy Ady-haiku: T. haiku-fordításainak hatására és őnéki ajánlva. A „Kocsi-út..." a saját rövidítésem/fordításom szerint. Vagy nem is: voltaképp csak „kiírtam" az eredeti versből. Merthogy benne van. (Vétkem így talán megbocsátható/bb/.) Milyen néma éj! Csonka Hold - eltört Egész. Jajszó a csönd is. Nagyfalusi Tibor *A művész e hónapra tervezett kiállítása elé.