Esztergom és Vidéke, 1998

1998-10-29 / 43. szám

139a, október 29, Kernstok gyűjtemény és galéria Évtizedünkben kevés fiatal önkormányzat teremtett összefogásból működéséhez méltó épületet, főként ebben a művészet lehetőségét szolgáló galériát. Szívesen írjuk, hogy a római limes egyik dunai őrhelyére (Crumerum) települt, gazdag múltú község, bár városi rangot alig tíz éve kapott: Nyergesújfalu ezek közé tartozik. Göncz Árpád avatta fel a nemesen szerény palotát, benne a figyelmet érdemlő tárlatot ugyanígy. A valaha jó részben sváb földművelők, bányászok és iparosok családjaitól népes falu képzőművészeti érzékenységét a 125 éve született Kernstok Károly alapozta meg, amikor a századelőn, a vándorévei után gyermekkorának szeretett színhelyére, olasz és német kőfaragó felmenőinek örökségébe költözött. Ősei 1820 táján telepedtek meg itt, az esztergomi bazilika és prímási palota építkezésének idején. A fiatal festő szőlőskertjének présházában töltötte előbb nyarait, de 1912-re felépítette a Kernstokvillát, ebben pedig nem ritkán látta vendégül festőbarátait (Czóbel Béla, Márffy Ödön és mások), mellettük egy ízben Adyt. Később a Harisközi magániskolája növendékeiből (pl. Derkovits Gyula), önálló elhatározása nyomán itt működött „a nyergesi nyári iskola" 1919 legszerencsétlenebb napjaiban. Majd a közel hét esztendeig tartó emigrációjából visszatérve ide húzódva töltötte rendre az esztendők naposabb „Kálmánfi Béla Művelődési Ház" Piliscséven A hatvanas évek elején az Esztergom környéki falvakban gyakran figyeltek fel az emberek egy zöld színű Trabantra, amelyből magnetofonnal kezében dr. Kálmánfi Béla, a tanítóképző főiskola tanára szállt ki. 1958-ban a tanítóképző főiskolává szervezésekor a Hajdúságból került az ambiciózus, fiatal ének- és zenetanár az intézménybe, ahol a zenei tanszék vezetését bízták rá. Az alkotóvágy a nemzetiségek népdalai felé fordították, és lankadatlan szorgalommal gyűjtötte a környékbeli német és szlovák népdalokat. Az emberek szívesen énekeltek Kálmánfi tanár úrnak. Ennek a gyűjtőmunkának eredménye a doktori értekezés, valamint két önálló gyűjteményes népdalkötet. A tudományos feldolgozás mellett közvetlen emberi kapcsolatba került az emberekkel, akik kórusokba szerveződve, magasabb igényességgel énekelték a dalaikat és kérték fel szakmai vezetőjüknek dr. Kálmánfi Bélát, aki haláláig állt a piliscsévi, mogyorósbányai, kesztölci és pilisszentléleki asszonykórusok élén. Az elmúlt hétvégén Piliscséven találkoztak a kórusok, emlékezve karnagyukra. A Művelődési Ház jelentős anyagi ráfordítással, önzetlen, közösségért végzett munkával megújult. A korszerűsítés rendkívül jó arányérzékkel sikerült, hiszen az épület tovább őrzi a régi hangulatát, tiszteletben tartva az elődök örökségét. Modernizálódott, megőrizve a hagyományokat. Talán egyedülálló az országban, hogy az ünnepélyes házavatásra az önkormányzati választások után került sor. Az már nem véletlen, hanem a polgármesterválasztás igazolta: a jó munka közmegelégedettséget váltott ki. A nagy fölénnyel újraválasztott Nagy Mária polgármesterasszony adta át, a most már Kálmánfi Béla nevét viselő Művelődési Házat. Bendúr István igazgató méltatta a névadó pilisi szlovák dalgyűjtő munkáját. Kiemelte, hogy azok így maradhattak meg az utókor számára. Dr. Kálmánfi Béla népzenekutatót méltán nevezik a környék Bartók Bélájának. Az épületen elhelyezett márványtáblát, mely a ház névadójának állít emléket, dr. Magyar György, a főiskola főigazgató-helyettese leplezte le. Birtokba véve a megszépült házat, bensőséges emlékesten csendültek fel a szebbnél szebb pilisi szlovák népdalok. Piliscsév, Kesztölc, Mogyorósbánya és Pilisszentlélek színes népviseletbe öltözött asszonyai és férfiai adtak elő dalaikból, és egy-egy kedves történettel emlékeztek visza kórusvezetőjükre. A dalok Kálmánfi Béla szlovák népdalgyűjtését tartalmazó „Rozmarin zeleny" könyvéből csendültek fel, amelyet Bibliájuknak neveztek. Az emlékest a négy kórus és a közönség lelkes közös éneklésével zárult és kezdődött a hajnalig tartó falubál. Kálmánfi Béla élete 64 éve alatt sok elismerést, kitüntetést kapott. Halála után 10 évvel megtartott emlékest, amely az emberek szívéből, szeretetéből fakadt, mindezeket felülmúlta! Köszönet érte. hónapjait. Emléke ma is él, kedves történetek és még kedvesebb legendák elevenülnek napjainkban is. A szépen rendezett kiállításon elsősorban Kernstok helyi ihletésű remekművei (pl. A Duna Nyergesújfalunát) teremtenek kellő művészi, egyben lokális ájert, majd két „tanítványa", egyben fiának játszótársai: az „ősnyergesi" Nyergesi István naiv tisztaságú életképei és szobrai, Nyergesi János iskolázottabb hasonlói adják a vonzó alaphangulatot. Az előző csomagolópapírokra festett főművei, a jelentős méretű lakodalmi jelenetek és menetek díszítik a bemutató terem feletti, ünnepi alkalmakat szolgáló tágas helyiség falait. A szintúgy itt született Vecsési Sándor alkotta az épület aulájának impozáns falképét gyermek- és ifjúkorának eleven emlékei nyomán, és hasonló hatásokat idéznek a tárlaton látható képei. Két kitűnő festőtanár, az 19451959 között a helyi gimnáziumban működő Szalai Zoltán két remek tájképe és a napjainkban is itt élő Takács Gyula vízparti világa, mellettük az ifjúkorát itt töltő Kóthay Ernő színgazdag „vágyképei" zárják a sort - apró és hézagos keresztmetszetet adva nemcsak a helyi hatások vonzásairól, hanem századunk stílusváltozatairól is. A kiállítás anyaga csak részben „állandó" a gazdag tartalmú katalógus szerint. Méltóbb térben folytatja a régóta folyamatos tárlatok sorozatát. A „nyergesi iskola" művészábrándja több ízben ellobbant ugyan a külhatások nyomán, de a fénygazdag galéria a hagyományosan eleven érdeklődés új lehetőségeit teremtheti. Bodri Ferenc „Szerelmem a zsurnalisztika' - bukkan elő a vallomás a remek tollú Zalán Magda új könyvében, ahol a változatos „pályakép" állomásairól és átszállóiról (BudapestRóma - Toronto - Washington), az itt-tartózkodás pillanatairól és folyamatairól született „emlékezései" olvashatók. A főként művészek baráti társaságában, nagy nyüzsgölődésekkel tarkított mindennapjairól itthon, majd külhonokban, ahol a sokszínű szerző otthonaira, közben magára talált. Vándorlása során a hatvanas évek őshazai levegőtlenségét az olasz ájer napfényes kék ege váltotta, ahol a maga rádiós-filmes-tévés-írói világában nemcsak önzetlenül készséges baráti segítségre talált, de a másféle törvények szellemével szorító alkotómunka kényszerére is. Sohasem „egy vakációzó hölgy" lehetőségeit kereste, hanem mindenkor írói önmagát. Nem csekély eredmény, hogy talpon maradt, önállóságát ha nem is angol nyelvű novellagyűjteményeivel, de mikrofonjával és írógépével mégis meg tudta teremteni. És persze korántsem írásainak a külhoni magyar nyelvű sajtóban megjelent változataival, amelyek néhánya át- vagy frissen formálva „a hazai könyvbe" került. Mint interjúi az előző kötetben (Barátok a magosban) a nagyvilág jeleseivel, közöttük főként magyarok. A „fellegekben járó összmüvésznő" (Jékely Zoltán) e két könyvbe gyűjtötte „termése" legjavát. „... született önéletrajzíró vagyok..." - hirdeti joggal az újabb mű legelején. De „színesei" többet nyújtanak a magánadatoknál, a nagyvárosok nyüzsgő kisvilágáról BudapesttőiWashingtonig miliőt teremtenek. Remekbe szabott, de aligha „könnyed" történetekkel, neves „hősökkel" találkozhatunk a fényképekkel dúsított könyv lapjain. A nem ritkán önironikus és mindvégig „kalandos krónika" kellő felismerésekkel és illő tanulságokkal is megajándékozza az olvasót. B.F.