Esztergom és Vidéke, 1991

1991-02-08 / 5. szám

2 « ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A

z olvasót talán nem feltétlen érdekli, hogy mikortól ismetjük egymást Páskándi Gézával. A történeti hűség kedvéért mégis kibeszélem. - Üvegek című, '68-as kiadású elbeszéléseit olvasva váltam írásművészete nagyrabecsülőjévé. Majd az 1970-ben megjelent, Az eb olykor emeli lábát (Általa, „párbeszédek, színjátékok" műfajába jelölt) könyve révén kapcsolódtam - bizonyára sokadmagammal - szellemi bűvkörébe. Személyesen csak 1974-ben ismerkedtünk meg, hajói tévedek, a Kortárs szerkesztőségében. Találkozást találkozás követett, mígnem még az év nyarán feleségével és kislányával meglátogattak minket Leányváron. Mindnyájan jól éreztük magunkat. Tetszett nekik a „sárándházi birtok", ha másért nem is, ezért irigyeltek kicsit. Az itt honoló viszonylagos nyugalom, s akkoriban beteges leánykájuk egészsége miatti aggodalmuk hajlította volna őket egy városon kívüli, jó levegőjű környezetben letelepedni. Mi még rákospalotai panellakásukban viszonoztuk látogatásukat. Később, a lakógépből kiszabadulva, sikerült egy budai, kertes házban otthont teremteniük. Hová akarok ezzel a tán magánügynek is tekinthető „előszó"-val kilyukadni ? A magánügyek is személyiségünk mitológiájához tartoznak. A turpisságainkról kiszivárgott, „kiszivárogtatott" történetek alkalmasint legendaalkotó ötletek forrását képezhetik. M

iről van szó?-A hetvenes évek második felében a Bajtárs vendéglő helyén a „Rézkakashoz címzett fogadó" különtermében havonta rendezett az ÉS szerkesztősége baráti találkozókat. Mint a lap egyik szerzője fatornyos falumból alkalmanként elruccantam az összejövetelekre. Egyik látogatásomkor Géza már ott volt, és rá jellemző módon ontotta poénjait. Mikor meglátott, jobb karjával figyelmet parancsoló, lendületes ívet produkált, és felém mutatott. Amint a jelenlévők érdeklődése meglepődött személyemre terelődött, basszbaritonján, tettetett indulattal felrivallt: „Nézzétek meg ezt az alakot! Sárándinál nincs fösvényebb az egész Kárpát-medencében. Macskái a pincétől a padlásig kifogják az egereket, mégsem ad nekik tejet!" Hatásszünet. Derültség. A fölcsigázott közönség riposztomra várt. „Mondok én neked valamit, Géza. Az emberiség, mostani, >prófétai< megnyilatkozásodig abban a tévhitben élt, hogy a macska lazíthat, az egér nem. Mi lenne a vüágból, ha addig fajulna a helyzet, hogy az egerek kezdenének lazítani?" kiszáradt tengerfenéken." Konszolidáció a címe. Ja, öregem, akkor ne csodálkozz - állapította meg Száraz nem szárazon. Páskándi közben nagy műgonddal az étlapot tanulmányozta. „ Tintahal leves nem szerepel a tartalomjegyzékben" - fűzte a témához, elém tolva a kivonatos „szakácskönyvéét. Végre, Szentkuthy is ... mormolta Nagy László, de mintha csak magának. A disznócsülök mellett döntöttem. Meglepetésemre, Géza is. Rendeltünk hozzá két üveg Egri bikavért, ásványvízzel. Az irodalompolitika közönséges kérdéseiről valahogy Berzsenyi és Kölcsey viszonyára terelődött a szó. Ez a két nagyság hogyan kerülhetett szinte gyűlöletig fajuló ellentétbe egymással? A főúr bort, s újabb poharakat hozott. Először nekünk töltött, azután Lászlónak és Gyurinak. „Egészségükre, uraim." „Géza - szólt Nagy László huncutkásan mosolyogva, mikor megfogtuk poharunkat - rendeltél már taxit a parnasszusra ? " „Próbáltam, Laci, de állandóan foglalt a vonal." És te? - csippentett szemével felém. Biciklit fogok bérelni a kölcsönzőből, de azt is csak akkor, ha lefelé visz az út. Akkor arra igyunk, hogyha eljön az Idő, kitudjátok egyenlíteni a számlátokat. Arra ittunk. A pincér hozta a gőzölgő, fölségesen illatozó csülköket, Sárándi József LEGENDA A FŐTT DISZNŐCSÜLÖKRŐL Száraz Gyuri meg én viszont teljesen kibuktunk ezen a csülökevő Cyránón. Száraz biztonságba helyezte szemüvegét, hogy bővülve újratermelődő könnyeinek szabad folyást engedhessen. Én pedig, aki talán a leghevesebben temetkeztem a röhögésbe, percekig nem tudtam magamhoz térni. Rohamom csillapultán hályogos szemekkel tapogatództam poharam után, hogy borral ernyesszem, a begörcsölés határáig próbára tett has- és gyomorizmaimat. Gyuri, ki az asztal túloldalán ült és Lord emblémájú, indigókék, zsúrkocsiterítőnyi zsebkendőjével úgy-ahogy már elhárította az „esőzés" nyomait, tolta elém poharam. Ittam, aztán háttal a „rekeszfal"-nak dőlve szusszantam kicsit. A tengerészek, matrózalvásnak nevezik az efféle öt-tízperces „relaxáció"-t. A

z éhség térített magamhoz, s mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Száraz még mindig, vagy már megint mosolyog valamin. Mellette Nagy László szintén. Páskándi tányérja ugyanazt a látképet nyújtja, mint negyedórával korábban. A bőrös-kövér csülökburok, s a lerágott csont mulandó elégiájáét. A kés, villa már pihent, de az állkapocs még dolgozott. Leesett a tantusz. Röhögési rohamom közben, tányérját kicserélte az enyémmel, s mialatt sziesztáztam, az adagomat is fölfalta. Vártam, míg befejezi a rágást és hiúságára indítottam egy időzített torpedót. „Profilból olyan a fejed Géza, mint Mátyás királyé a róla készült kisplasztikán, csak a babérkoszorú hiányzik róla." „Nekem mondod öregem"- reagált önelégülten, de nem tudta folytatni, mert a gyomrában fölhalmozódott nemesgáz kitörni vágyott, s mivel a diszkrétre tervezett kibocsájtási kísérlet kudarcba fulladt, pokoli erejű böffenés reszkettette meg kisded boxunk személyi állományát. Egészségedre- mondottam álnokul. ÉS A VÖRÖSBORBAN PÁROLT TRACHOMÁS HOMÁRRÓL Köszönöm - fogadta deprimáltán. M A

másik történet is összefügg a macskákkal. 1977ben Géza is, én is elkaptuk a József Attila-díjat, akár az influenzát. A protokolláris ceremónia utána a Nimródba mentünk epikureusi hajlamainknak áldozni. Enni, inni, társasági életet élni. A Nimród közelében három szerkesztőség is székelt, s íróknak, szerkesztőknek útba esett jövet-menet ez a „szellemi takarékszövetkezet." Sokak törzshelye, tanyázója, pályakezdő művészek szabadegyeteme volt a Nimród. Láthatta ott az ember kedvenc ellenségeit, - nevezzük őket barátságosabban ellenlábasoknak, - s valamely „rekesz"-ben rábukkanhatott rokonszenves hívére, ismerősére, tanítványára, vagy a barátjára. Bementünk a „tanszékre"-re. Egyikünk sem várt piros szőnyeget, a zenekartól tu st, honleányoktól virágcsokrokat, ünnepi fogadtatást. Ám rögtön vidámak lettünk, mikor „terepfölderítés közben" az egyik félreeső boxból meghallottuk Nagy László hangját: „Gyertek ide, Géza!" Száraz Györggyel ültek kettesben. „Hát megvolt?" - kérdezte Nagy László. „Ami azt illeti, az orosz pezsgőtől legalább most eltekinthettek volna " - jegyezte meg csöndesen Géza. Rövid élménybeszámoló következett. Kiket rohantak meg az újságírók, ki hogyan viselkedett átadáskor. Ki mekkora díszkísérettel érkezett. Mit mondott Aczél gratuláció közben, után. Neked mit mondott? - kérdezte tőlem Száraz György. Megfeddett. Miért? Egy Napjainkban megjelent kétsorosomért. És mi volt az? „Tintahalként élni mellé a dijoni mustárt s a friss házikenyérszeletekkel teli kosarat. Géza mindjárt hozzálátott az evéshez. Engem viszont nem hagyott nyugodni a Berzsenyi-kérdés, noha én egy más, a Kölcseyvel kialakult drámájánál általam fontosabbnak ítélt témát hoztam szóba. Nevezetesen nagy költőnk még irodalmi köztudatunkban is kevéssé ismert A Magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című munkájáról próbáltam eszmecserét kezdeményezni. Fontosságánál, időszerűségénél fogva, az életmű összes koporsójából kiemelve százezres példányban kellene terjeszteni, tanítani agrár és nem agrár tevékenységű embereknek. Mondókám végeztével falatozó szomszédomra pillantottam. Odapillantottam csupán, mert engem is rémesen idegesít, ha nézik, hogy eszem. G

éza jól haladt a vermeléssel. Precízen lefejtette a bőrös-kövér burkot, s a csülökhús utolsó szilánkjait faragta a csontról. Gondoltam, talán a bőrkés részeket szereti jobban, s ínyencként, megadva a módját, a végére hagyja. Félbeszakadt beszélgetésünk úgy tűnik zavarhatta, mert tányérjáról föltekintve nekünk szegezte a kérdést: „Tubátok, mi a konyhafőnök specialitása? Nem fogj átok kitalálni. Olyat még nem ettetek. A vörösborban párolt trachomás homár, padlizsán szószöntettel." - Bal keze összeszorított hüvelyk és mutatóujját szájától elkapva egy szétpattanó explozívás pcö-vel érzékeltette a mesébe illő ételcsoda minőségét. „Ha nem bolondulnék a csülökért, azt rendeltem volna." E kitérő után, megsejtve nevethetnékünket, rátett egy lapáttal: „Azt hiszitek, viccelek? Tudom, mit gondoltok a trachomáról, de homárunk nem Egyiptomból származik, s ránk, emberekre abszolúte ártalmatlan. Sőt, többet mondok, a férfipotenciával csodát művel, aki eszik belőle, az képes nekiszorítani a szamarat a Dunának, s ha repetázik is az illető, közben átviszi a szamár a folyón." Páskándi egy - a szerenádjáért pisijutalmat „kasszírozó" - „hősszerelmes" mímelt fintorával figyelte, hogy még a fegyelmezett Nagy László is rázkódik, no nem a hidegleléstől persze. ásodik torpedó. Tudod-e Gyuri, hogy én tulajdonképpen nem is szeretem a disznócsülköt. Sőt, kifejezetten utálom. Azt, hogy füstölik, már bizonyos kockázatot, veszélyt jelent az egészségre. Másrészt, mikor eszembe jut a hajdanvolt mezei hadakat harcba tessékelő nádi kapitányok vezényszava: * csülökre magyar! - elfog a röhögés. Lehet, hülyeség, amit mondok, - mindenesetre én hálás vagyok Gézának, hogy mit sem törődve talajmenti előítéleteimmel, megette a részem. Miért rendeltél mégis csülköt? - kérdezte Gyuri, a rá jellemző racionalitással. Kényes ügy, nehéz róla beszélni, pláne a Géza... Jóskám, ne izélj, a barátaim előtt nincsenek titkaim, igyunk, aztán gyere elő afarbával...! Harmadik torpedó. Hát jó, te akartad. A Fészek Klubban, az „ünnepély előtt", míg Géza mással volt elfoglalva, felesége: Anikó, tőlem a család barátjától • kért szívességet. Mi a baj? Kétségbeejtő a helyzet, Gézának kereken öt napja nincs széklete. Miért nem vesz be hashajtót? Csak a dijoni mustár segíthet... Te, gazember...! - bődült el Páskándi. Agyonütlek! Rendben van Gézám, de előtte hagyj enni és igyuk meg a bort ebben a kellemes siralomházban. UTÓIRAT: Hazaérkeztemkor, macskáim már a kapuban vártak. Válltáskámból kivettem a zsírpapírba csomagolt csülökmaradványokat, s a szagot fogott toporzékoló Tigihez, Jolánhoz, és Kis Pöcsöshöz, - imígyen szóltam: ezt a Géza bácsi küldte nektek. Bejelentésemet üdvmiákolás fogadta, de mielőtt a zsákmányra vethették volna magukat, még megkérdeztem: mustárt kértek? Nyááau - förmedt rám Jolán, magából kikelve. Leányvár, 1990. XI. 25-30. •