Esztergom és Vidéke, 1991

1991-02-08 / 5. szám

2 « ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A z olvasót talán nem feltétlen érdekli, hogy mikor­tól ismetjük egymást Páskándi Gézával. A törté­neti hűség kedvéért mégis kibeszélem. - Üvegek című, '68-as kiadású elbeszéléseit olvasva váltam írásmű­vészete nagyrabecsülőjévé. Majd az 1970-ben megjelent, Az eb olykor emeli lábát (Általa, „párbeszédek, színjátékok" műfajába jelölt) könyve révén kapcsolódtam - bizonyára sokadmagammal - szellemi bűvkörébe. Személyesen csak 1974-ben ismerkedtünk meg, hajói tévedek, a Kortárs szerkesztőségében. Találkozást találko­zás követett, mígnem még az év nyarán feleségével és kislányával meglátogattak minket Leányváron. Mindnyá­jan jól éreztük magunkat. Tetszett nekik a „sárándházi birtok", ha másért nem is, ezért irigyeltek kicsit. Az itt honoló viszonylagos nyugalom, s akkoriban beteges leány­kájuk egészsége miatti aggodalmuk hajlította volna őket egy városon kívüli, jó levegőjű környezetben letelepedni. Mi még rákospalotai panellakásukban viszonoztuk láto­gatásukat. Később, a lakógépből kiszabadulva, sikerült egy budai, kertes házban otthont teremteniük. Hová akarok ezzel a tán magánügynek is tekinthető „előszó"-val kilyukadni ? A magánügyek is személyiségünk mitológiájához tar­toznak. A turpisságainkról kiszivárgott, „kiszivárogtatott" törté­netek alkalmasint legendaalkotó ötletek forrását képezhe­tik. M iről van szó?-A hetvenes évek második felében a Bajtárs vendéglő helyén a „Rézkakashoz cím­zett fogadó" különtermében ha­vonta rendezett az ÉS szerkesztősége baráti találkozókat. Mint a lap egyik szerzője fator­nyos falumból alkalmanként elruccantam az összejövetelekre. Egyik látogatásomkor Gé­za már ott volt, és rá jellemző módon ontotta poénjait. Mikor meglátott, jobb karjával fi­gyelmet parancsoló, lendületes ívet produ­kált, és felém mutatott. Amint a jelenlévők érdeklődése meglepődött személyemre tere­lődött, basszbaritonján, tettetett indulattal felrivallt: „Nézzétek meg ezt az alakot! Sárándinál nincs fösvé­nyebb az egész Kárpát-medencében. Macskái a pincétől a padlásig kifogják az egereket, mégsem ad nekik tejet!" Hatásszünet. Derültség. A fölcsigázott közönség riposztomra várt. „Mondok én neked valamit, Géza. Az emberiség, mos­tani, >prófétai< megnyilatkozásodig abban a tévhitben élt, hogy a macska lazíthat, az egér nem. Mi lenne a vüágból, ha addig fajulna a helyzet, hogy az egerek kezdenének lazítani?" kiszáradt tengerfenéken." Konszolidáció a címe. Ja, öregem, akkor ne csodálkozz - állapította meg Száraz nem szárazon. Páskándi közben nagy műgonddal az étlapot tanul­mányozta. „ Tintahal leves nem szerepel a tartalomjegyzék­ben" - fűzte a témához, elém tolva a kivonatos „szakács­könyvéét. Végre, Szentkuthy is ... mormolta Nagy László, de mint­ha csak magának. A disznócsülök mellett döntöttem. Meglepetésemre, Gé­za is. Rendeltünk hozzá két üveg Egri bikavért, ásványvíz­zel. Az irodalompolitika közönséges kérdéseiről valahogy Berzsenyi és Kölcsey viszonyára terelődött a szó. Ez a két nagyság hogyan kerülhetett szinte gyűlöletig fajuló ellen­tétbe egymással? A főúr bort, s újabb poharakat hozott. Először nekünk töltött, azután Lászlónak és Gyurinak. „Egészségükre, uraim." „Géza - szólt Nagy László huncutkásan mosolyogva, mikor megfogtuk poharunkat - rendeltél már taxit a par­nasszusra ? " „Próbáltam, Laci, de állandóan foglalt a vonal." És te? - csippentett szemével felém. Biciklit fogok bérelni a kölcsönzőből, de azt is csak akkor, ha lefelé visz az út. Akkor arra igyunk, hogyha eljön az Idő, kitudjátok egyenlíteni a számlátokat. Arra ittunk. A pincér hozta a gőzölgő, fölségesen illatozó csülköket, Sárándi József LEGENDA A FŐTT DISZNŐCSÜLÖKRŐL Száraz Gyuri meg én viszont teljesen kibuktunk ezen a csülökevő Cyránón. Száraz biztonságba helyezte szemü­vegét, hogy bővülve újratermelődő könnyeinek szabad fo­lyást engedhessen. Én pedig, aki talán a leghevesebben temetkeztem a röhögésbe, percekig nem tudtam magamhoz térni. Rohamom csillapultán hályogos szemekkel tapoga­tództam poharam után, hogy borral ernyesszem, a begör­csölés határáig próbára tett has- és gyomorizmaimat. Gyuri, ki az asztal túloldalán ült és Lord emblémájú, indigókék, zsúrkocsiterítőnyi zsebkendőjével úgy-ahogy már elhárította az „esőzés" nyomait, tolta elém poharam. Ittam, aztán háttal a „rekeszfal"-nak dőlve szusszantam kicsit. A tengerészek, matrózalvásnak nevezik az efféle öt-tízperces „relaxáció"-t. A z éhség térített magamhoz, s mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Száraz még mindig, vagy már megint mosolyog valamin. Mellette Nagy László szintén. Páskándi tányérja ugyanazt a látképet nyújt­ja, mint negyedórával korábban. A bőrös-kövér csülökbu­rok, s a lerágott csont mulandó elégiájáét. A kés, villa már pihent, de az állkapocs még dolgozott. Leesett a tantusz. Röhögési rohamom közben, tányérját kicserélte az enyémmel, s mialatt sziesztáztam, az adago­mat is fölfalta. Vártam, míg befejezi a rágást és hiúságára indítottam egy időzített torpedót. „Profilból olyan a fejed Géza, mint Mátyás királyé a róla készült kisplasztikán, csak a babérkoszorú hiányzik róla." „Nekem mondod öregem"- reagált önelégülten, de nem tudta folytatni, mert a gyomrában fölhalmozódott nemes­gáz kitörni vágyott, s mivel a diszkrétre tervezett kibocsáj­tási kísérlet kudarcba fulladt, pokoli erejű böffenés reszkettette meg kisded boxunk sze­mélyi állományát. Egészségedre- mondottam álnokul. ÉS A VÖRÖSBORBAN PÁROLT TRACHOMÁS HOMÁRRÓL Köszönöm - fogadta deprimáltán. M A másik történet is összefügg a macskákkal. 1977­ben Géza is, én is elkaptuk a József Attila-díjat, akár az influenzát. A protokolláris ceremónia utá­na a Nimródba mentünk epikureusi hajlamainknak áldozni. Enni, inni, társasági életet élni. A Nimród közelében három szerkesztőség is székelt, s íróknak, szerkesztőknek útba esett jövet-menet ez a „szellemi takarékszövetkezet." Sokak törzshelye, tanyázója, pályakezdő művészek sza­badegyeteme volt a Nimród. Láthatta ott az ember kedvenc ellenségeit, - nevezzük őket barátságosabban ellenlábasok­nak, - s valamely „rekesz"-ben rábukkanhatott rokonszen­ves hívére, ismerősére, tanítványára, vagy a barátjára. Bementünk a „tanszékre"-re. Egyikünk sem várt piros szőnyeget, a zenekartól tu st, honleányoktól virágcsokrokat, ünnepi fogadtatást. Ám rögtön vidámak lettünk, mikor „terepfölderítés köz­ben" az egyik félreeső boxból meghallottuk Nagy László hangját: „Gyertek ide, Géza!" Száraz Györggyel ültek ket­tesben. „Hát megvolt?" - kérdezte Nagy László. „Ami azt illeti, az orosz pezsgőtől legalább most eltekint­hettek volna " - jegyezte meg csöndesen Géza. Rövid élménybeszámoló következett. Kiket rohantak meg az újságírók, ki hogyan viselkedett átadáskor. Ki mekkora díszkísérettel érkezett. Mit mondott Aczél gratu­láció közben, után. Neked mit mondott? - kérdezte tőlem Száraz György. Megfeddett. Miért? Egy Napjainkban megjelent kétsorosomért. És mi volt az? „Tintahalként élni mellé a dijoni mustárt s a friss házikenyérszeletekkel teli kosarat. Géza mindjárt hozzálátott az evéshez. Engem viszont nem hagyott nyugodni a Berzsenyi-kérdés, noha én egy más, a Kölcseyvel kialakult drámájánál általam fontosabb­nak ítélt témát hoztam szóba. Nevezetesen nagy költőnk még irodalmi köztudatunkban is kevéssé ismert A Magyar­országi mezei szorgalom némely akadályairul című mun­kájáról próbáltam eszmecserét kezdeményezni. Fontosságánál, időszerűségénél fogva, az életmű összes koporsójából kiemelve százezres példányban kellene ter­jeszteni, tanítani agrár és nem agrár tevékenységű embe­reknek. Mondókám végeztével falatozó szomszédomra pillan­tottam. Odapillantottam csupán, mert engem is rémesen idegesít, ha nézik, hogy eszem. G éza jól haladt a vermeléssel. Precízen lefejtette a bőrös-kövér burkot, s a csülökhús utolsó szi­lánkjait faragta a csontról. Gondoltam, talán a bőrkés részeket szereti jobban, s ínyencként, megadva a módját, a végére hagyja. Félbeszakadt beszélgetésünk úgy tűnik zavarhatta, mert tányérjáról föltekintve nekünk szegezte a kérdést: „Tubá­tok, mi a konyhafőnök specialitása? Nem fogj átok kitalálni. Olyat még nem ettetek. A vörösborban párolt trachomás homár, padlizsán szószöntettel." - Bal keze összeszorított hüvelyk és mutatóujját szájától elkapva egy szétpattanó explozívás pcö-vel érzékeltette a mesébe illő ételcsoda minőségét. „Ha nem bolondulnék a csülökért, azt rendeltem volna." E kitérő után, megsejtve nevethetnékünket, rátett egy lapáttal: „Azt hiszitek, viccelek? Tudom, mit gondoltok a trachomáról, de homárunk nem Egyiptomból származik, s ránk, emberekre abszolúte ártalmatlan. Sőt, többet mon­dok, a férfipotenciával csodát művel, aki eszik belőle, az képes nekiszorítani a szamarat a Dunának, s ha repetázik is az illető, közben átviszi a szamár a folyón." Páskándi egy - a szerenádjáért pisijutalmat „kasszírozó" - „hősszerelmes" mímelt fintorával figyelte, hogy még a fegyelmezett Nagy László is rázkódik, no nem a hidegle­léstől persze. ásodik torpedó. Tudod-e Gyuri, hogy én tulajdonképpen nem is szeretem a disznócsülköt. Sőt, ki­fejezetten utálom. Azt, hogy füstölik, már bizonyos kockázatot, veszélyt jelent az egészségre. Másrészt, mikor eszembe jut a hajdanvolt me­zei hadakat harcba tessékelő nádi kapitányok vezényszava: * csülökre magyar! - elfog a röhögés. Lehet, hülyeség, amit mondok, - mindenesetre én hálás vagyok Gézának, hogy mit sem törődve talajmenti előítéleteimmel, megette a ré­szem. Miért rendeltél mégis csülköt? - kérdezte Gyuri, a rá jellemző racionalitással. Kényes ügy, nehéz róla beszélni, pláne a Géza... Jóskám, ne izélj, a barátaim előtt nincsenek titkaim, igyunk, aztán gyere elő afarbával...! Harmadik torpedó. Hát jó, te akartad. A Fészek Klubban, az „ünnepély előtt", míg Géza mással volt elfoglalva, felesége: Anikó, tőlem a család barátjától • kért szívességet. Mi a baj? Kétségbeejtő a helyzet, Gézának kereken öt napja nincs széklete. Miért nem vesz be hashajtót? Csak a dijoni mustár segíthet... Te, gazember...! - bődült el Páskándi. Agyonütlek! Rendben van Gézám, de előtte hagyj enni és igyuk meg a bort ebben a kellemes siralomházban. UTÓIRAT: Hazaérkeztemkor, macskáim már a kapuban vártak. Válltáskámból kivettem a zsírpapírba csomagolt csülök­maradványokat, s a szagot fogott toporzékoló Tigihez, Jo­lánhoz, és Kis Pöcsöshöz, - imígyen szóltam: ezt a Géza bácsi küldte nektek. Bejelentésemet üdvmiákolás fogadta, de mielőtt a zsákmányra vethették volna magukat, még megkérdeztem: mustárt kértek? Nyááau - förmedt rám Jolán, magából kikelve. Leányvár, 1990. XI. 25-30. •

Next

/
Oldalképek
Tartalom