Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 97. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. december 3. Emeljen a megye, emeljen a járás székhelye elesett hőseinknek maradandó emléket, hogy a késő utókor, a nemzedék ez emlékek láttára, mindig hálával eltelve gondoljon vissza azokra, kik életüket áldozták fel érettünk és szeretett hazánkért. Ezek az emlékek mint a hazaszeretetnek soha el nem alvó, örök fényben égő világító fénysugarai világítsák és melegítsék fel a késő utódok szivét, hogy az a nemzet lehet erős és hatalmas, hol a hazaszeretet ki nem aludt a honfiak szivében. Ne akadjon hazánk lakói, még a koldusok között is egyetlen egy László Fülöp sem, kit a haza szeretettel keblén melengetett, és mégis hazáját megtagadó aposztata lett; hanem szeretettel gondolva elesett hőseinkre és azok emlékének megörökítésére tehetségünk szerint adakozzunk. Az olvasó közönség szives engedelmével, ez ébresztő szózat után még majd szólni kívánok, az elesettek emlékének felállítására megszerzendő ösz- szeg és annak módozatairól. Jelen soraimat eme felhívással zárom be : Áldozzunk azok emlékéért, kik életüket áldozták fel érettünk! Pataky Béla. Adakozzunk a Vöröskereszt Egyesületnek. — Lépjünk be a „Vöröskereszt“ Egyletbe. A harc előtt csak magamért Kértem az ég urát : Halált ne hozzon a golyó, Amely rajtam fut át. Oh, mert én ismerem magam : A tűzbe rohanok 8 hozzátok sem érnének el E kis bucsudalok. Babért a fejetek köré Csak úgy fon a dalom, Ha még hazaenged sebem : Lábon vagy oldalon. Ha értem száll is most imám, Csak értetek sír az : Meg kell hallgatnod, Istenem, Te jó, Te szent, igaz ! Nyomkodom a ceruzát . . . Nyomkodom a ceruzát A papírra ; Azt akarom, bátran legyen Megírva : Hadd vegyed ki az igényes Betűkből, Hogy országunk soha, soha Meg nem dől! Ha én neked megírhatnám Valóba’ Mily kutyául áll a szerbnek A sorsa : Olyan igen megnyomnám a Ceruzám, Leányainkról. II. Bátorkodunk azonban ajánlani még valamit, ami a négy polgáriból érezhetően hiányzik, t. i. illemtant. És pedig nem a ravaszkodás, kétszínűség, gondolat-elrejtés, csipkelődés vagy édeskésség közkézen forgó illemtanát, amely arra ad oktatásokat, hogy mint éreztethetjük másokkal megvetésünket, mint sebezhetjük halálra mérgezett fullánkunkkal embertársunkat, mint adhatjuk be neki a kedveskedés álarca alatt gyilkos mérgünket, — ó nem az ilyent, mert hisz erre a romlott ész és természet bőven ad oktatásokat, hanem a keresztény felebaráti szereteten alapuló modern és ügyes illemtant, amely nem nyugszik meg abban, hogy a nőnek a társadalmi konvenció úgyis biztosít bizonyos külső tiszteletet, tehát ezt már joggal el is várhatja, s csak saját tetszésének fokától teszi függővé ezen tisztesség-adás kellő elfogadását vagy viszonzását; hanem amely illemtan megszabja a nő és férfi közti korlátokat, s mely megtanít kötelességeinkre embertársaink iránt, úgyhogy nem kell látnunk olyan jelenségeket, hogy mikor a leányka önfeledt-játszi hangulatban mulatozik ideiglenes ifjú ismerősével vagy barátjával, ugyanakkor mindenképen érdemesebb és tiszteletreméltóbb egyénektől nem átalja elvárni a tiszteletadás oly formáját, melyre csak a női illem, gyengédség és szerénység indíthatja a férfit. E téren bizony sok fogyatékosságot tapasztalunk és nem egy panaszt hallunk, pedig a köszöntésben való finomság fontosabb szabálya az illemtannak, mint olyan kérdések, hogy kézzel vagy villával nyuljunk-e a kenyérért, félig töltsük s egészen kiigyuk poharunkat, vagy pedig fordítva ? IskoCsupa likból állna ki a Feldkártyám ! A belgrádi állomáson . . . A belgrádi állomáson Áll egy tehervonat. Lelóggatom a vagonból Mindakét lábamat. Húzza a szél, húzza A hazai tájra, Fehérvári öregcsontot Várja már a párja. A belgrádi állomásról Elindult a vonat. Könnyebben megy, mert itt hagytuk Sok jó pajtásunkat. Szemfedőként hull le A vonatnak füstje: Ég veletek, jó pajtások, Most már mindörökre! Az otthoni állomáson Megállott a vonat. Megölelem, megcsókolom A kis angyalomat. Sírnak tőlem balra, Sírnak tőlem jobbra . . . Én meg megyek a párommal Vidám hajlékomba. Vöröskeresztes vonat. Halkan elindul a vonat, Sűrű füstöt ereszt. A füstön át kicsillan a lás leánykák talán mégsem várhatnak háromszorta idősebb tisztes uraktól köszöntést és általában csak az számíthat figyelmes, udvarias, bensőséges tiszteletre, aki maga is hasonlóan figyelmes és udvarias. Azokból a hideg, hangtalan fejbiccentésekből nem akarunk belső sivárságra következtetni, de mindenesetre jogosan tételezzük föl a leszállított fokú tiszteletre, vagy a köszöntés és ismeretség megszakítására való biztatást. Nem vádoljuk mi e beszédünkkel sem az iskolai, sem az anyai nevelést, de mintha hiányoznék olvasmányaink közül az a néhány itt- ott elszórtan megjelenő csevegés, melyet nők írnak a nőknek, s melyre az önnevelés szempontjából nagyon is szükségünk lenne. S ha úgy tetszenének szavaink, mintha mi a komolyságot követelnők oly korban, melyhez egyedül a csillogó derű, mo solygó könnyedség és fölajzott hangulat illik, akkor nagy csalódást keltettünk volna. Az ifjúság bája és üdesége míg egyrészt legragyogóbb zománca az emberi szépségnek, másrészt egyedül méltán megsiratott kincse hervadó életünknek. Minden kornak meg van ugyan a maga ambíciója, de mennyi salak tapad annak megvalósításához! és mire elértük célunkat, mégis csak üresebbnek érezzük szivünket. Csak a fülemüle hajt hasznot énekével s gyönyörködtet egyúttal a legmagasabb élvezettel. S mindezt mennyi szerénységgel, hivalkodás nélkül s egyszerű köntösben ! Mert hát a bájosságnak föltétele az egyszerűség, természetesség, a szinte öntudatlannak tetsző kedvesség. És miért ne törekednék erre minden leányka? Miért akarnak minden áron typusokat terem teni vagy utánozni, mikor azokban rendesen bővebben van a visszásság, természetellenesség és kacérság, mint Sok bús vöröskereszt. Körüskörül a falevél Mikéntha intene : Éljen tovább még, aki él, Hegedjen a sebe ! A sebesültekért remeg Nemcsak a falevél, A város is, hol vonatunk Vigyázva mendegél. lm, itt az első állomás, Csupa segélykezek : Leves, hús, alma s annyi más, Mi itt reánk nevet. Zokogni kell . . . csupa magyar Fiút visz a vonat 5 már Bosznia, hű Bosznia Ily jó szívvel fogad. Hát érzik arra is, a vér Hiába nem omol : Egy-egy seb egy almát megér, Adója lánymosoly . . . Mi lesz otthon én Istenem, Ah, föl se foghatom 1 A képzelettől elszorul A szivem oly nagyon : Gyilkos tüzét néző szemem Új könnyeket ereszt . . . Jó szivek, áldjon Istenem S e sok vöröskereszt 1 a művészet, kecsesség és nőiesség. A tartalmasabb egyéniség, a gazdagabb lelki kincsek éppenúgy áttörnek és érvényesülnek a nemes egyszerűségen, mint az erőltetett, fitogtatott külsőn. De mentül több valakiben a külső és belső jeles tulajdonság, annál tartózkodóbbnak kell lennie — vethetné valaki ellen. — Bizony, a kellő tartózkodás nem utolsó erénye a leánynak. De nem azért, mintha az a baj származnék bájosságából, hogy nagyon is sokan kedvelnék vagy megszeretnék ! gyakran ott a hiba, hogy avval áltatja magát, hogy akinek tetszeni akar, az úgyis kedvesnek találja őt, miért törekedjék tehát többre, mindenki tetszésére ?! Mindenesetre szerencsésnek mondható, ki megtalálja a természetének megfelelő párját, s az hozzá hű is marad a végletekig. De hányszor támad e helyett keserű csalódás, és ki meggondolatlanul nagyon is lekötötte minden kedvességét egy irányban, nem sok részvétet várhat, de még kevesebb elnézést és flörtjének feledését. Itt csak annyit mondhatunk, hogy aki sokat kockáztat, nyerhet ugyan, de sokat is veszíthet. A helyes irányt megtalálni, a kellő mértéket és biztos korlátot fölállítani az anyának feladata. (Folyt köv.) Szivart, cigarettát, dohányt, újságot, könyvet a sebesülteknek ! |hÜBSCHL SÁNDOR | Az esztergomi tanítók Nesztora, Hiibschl Sándor nyug. tanító, aki közel négy évtizeden keresztül tanította, nevelte a város minden rendű és rangú polgárát, vasárnap délután 2 órakor 74 éves korában lakásán érelmeszesedés következtében hunyt el. Egykori tanítványai ma már meglett férfiak, akik mind őszinte részvéttel értesültek egykori jó tanítójuk halála híréről. Mélyen sújtott családján kívül legnagyobb vesztesége minden bizonynyal az Esztergom-városi tanítótestületnek és az Esztergom-járási tanító egyesületnek van, mely utóbbi megalapítóját gyászolja a megboldogultban. Az „Esztergom-járási róm. kath. tanítóegyesület“ ugyanis Hübschl Sándor páratlan ügybuzgalmából jött létre 1869. évben. Ő volt annak első elnöke és egészen a legutóbbi időkig leglelkesebb, legbuzgóbb tagja. Alig volt aktiv tanító korában esztendő, amelyben ő az egyesületben szakbavágó kérdésekről előadást ne tartott volna. Még nyugdíjba vonulása után sem maradt el egyetlen választmányi- vagy közgyűlésről sem és mindenkor örvendett, ha kartársai köreben tartózkodhatott. Hosszas tanítói működése közben szerzett tapasztalatai minden adandó alkalommal értékes felszólalásokban
