Észak-Magyarország, 1994. május (50. évfolyam, 102-126. szám)

1994-05-21 / 119. szám

Május 21.r Szombat Műhely ÉM-hétvége VII Ihletett élés nekem a vers Cseh Károly költővel, műfordítóval beszélget Fecske Csaba □ Versek, műfordítások szerzőjeként, szer­kesztőként, irodalomszervezőként ismerhe­tünk. Melyik szerep a legfontosabb? • Sarkítottan mondhatnám azt is: egyen­rangúnak érzem valamennyit - de tiltakoz­na legbelül egy hang, súgná egyre erőseb­ben: elsősorban versre rendeltettem, versre, ami számomra az ihletett élés feltétele, s megtartó mágia a lefokozott hétköznapok­ban. Árnyalataiban, képeiben jelenik meg eredendően énem. Egy-egy jól sikerült vers megírása után zenél bennem a lét öröme. Egyenrangúnak inkább szándékban tekin­tem a műfordítást, a szerkesztést és egyéb irodalmi tevékenységeimet. Mindegyikben benne van szívdobogásom - de mások a fo­kozatok. Műfordítást akkor „követek el”, amikor az ihlet nem találja meg a szavakat az érzésekhez, takaréklángon ég, de ahhoz már elég „pünkösdien tüzes”, hogy a más nyelven megjelenített világot magyar vers­sé tudja lobbantam. Ritkán fordítok meg­rendelésre, lelkialkatom választja ki a meg­felelő művet, olyat, amit mintha „helyettem írt volna meg” a költő. Szervezői tevékeny­ségemet az alkotás „világi változatának” tartom, élménynek és kötelességnek egy­szerre. A miskolci Kelet és a nyíregyházi Váci Mihály Alkotókömek is alapítótagja vagyok. üt Nemrégiben a tanári hivatást köztisztvise­lői pályával cserélted fel. Mit jelent ez volta­képp? • Önmagát, benső lényegét nem tudja meg­tagadni az ember, pláne ha írói vénával megáldott-megátkozott. A vers mindig élni tanít, az ősi szép és igaz harmóniája felé sarkall, és egyúttal kivattázza meghittségé­vel az érdes világot. De tanul is általa az együttalkotó (írója és olvasója): belülről lát és mutat rá a dolgokra. Nekem ezért örök tantárgyam a vers - katedrán innen és ka­tedrán túl. Míg tanítottam, természetesen testközelibb kapcsolatom volt az irodalom­mal: elemeztem, elemeztettem a klassziku­sokat, megkíséreltem feltárni a betűtestet öltött csodák mozgatórugóit, saját szemszö­gemből, egyéni megközelítéssel. Súrlódá­sokra is ez adott okot, de kitartottam mel­lette, tudván, ettől támad fel a „papírsírjába temetett” mű. A csak tankönyvírók és - gyakran önjelölt - csak irodalmárok erőlte­tett belemagyarázásaira nem sokat adtam. Nagyobbrészt elvetélt íróembereknek tar­tottam őket, akik ezzel próbálják kárpótolni magukat, s akiknek jobban illene kezébe az olló, mint a toll. Mostanában, köztisztviselőként másabb, talán kissé prózaibb körülöttem a világ. Mindazonáltal pozíciómat úgy fogom fel, mint egy új tantárgyat: tanulom más néző­pontból, másfajta logikával is látni a vilá­got, habár - árnyaltan szólva - a hivatalok útvesztőiben esetlenül tévelyeg a költői ér­telemben vett logika. Mármint ha bejut, s akkor is látszik rajta, hogy nem mindenna­pos vendég... Igazgatva a város - Mezőkövesd - művelő­désügyét, tapasztalok és verset, átültetést „vétkezek” továbbra is, töretlenül. Rilke szerint a líra arra szólít fel, hogy „változtasd meg életedet”, - de nem énedet, teszem hoz­zá halkan. Üzenem barátaimnak és ellene­imnek: az maradok, aki voltam. Minden Cseh Károly más csak adalék. Inkább elrejt, mintsem felmutat. öBorsodgeszt-Eger-Halmaj-Mezőkövesd fontos állomásai életednek... • Mindenki hordoz magában egy tintafolt- nyi kéket, egy régi iskolapadnyi zöldet, egy sóhajnyi lombsusogást, egy udvamyi hó-fe­hérséget, szakadozott kutyaugatást, alig hallható, semmibe vesző tücsökciripelést, egy szőlőszemnyi ragyogást: a mögötte ha­gyott éden tört cserepeit. A szülőföld ezek­ből áll össze, melynek porát poriadásunkig cipeljük. Visszapillantva, az emlékezet ve­rőfényében e „szürke semmiségeket” emeli csillaggá mindenki, a maga módján. Ezek mutatják a fenti és benti rendet, mikor, mint ma, az ezredvégi nagy bomlásban, széthullófélben vannak a dolgok. Tájak és élmények szerelmese vagyok. ,A világ apró rebbenései”(Radnóti) tapintható metaforák­ká sűrűinek bennem: arról tudok csak iga­zán vallani, amit érinthettem, láthattam, aminek súgását vagy jajszavát, örömujjon­gását hallhattam, kezdettől fogva. Nem vé­letlen, hogy első megjelent versemet is egy szőlőhegy tetején írtam. A vers utáni dionü- szoszi derű máig virraszt bennem, mikor lé- lek-antennámmal sikerült venni a rezdülé­sek kozmikus üzenetét, mi több: rögzíteni is. (Ez a vers jelent meg aztán 1970-ben a Matyóföldben). A borsodgeszti csikókori évek után a mezőkövesdi diákévek kezdték tudatosítani bennem az ösztönélményeket. A sejt- és testemlékezések ideje után vala­mi, érzékeken túlmutató kezdett nyiladoz­ni: alkonyodott a földközeli édenben - és a korai csillagok derengésében új, igéző égbolt sejlett már. Tágult köröttem és belül a vi­lág. Aztán a csillagokra figyelés és a rége­ken botladozás ideje jött: munka, katonás­kodás. A toll és a könyv mégis mindenütt kí­sért. Sorok muzsikáltak bennem és vetültek cetlikre, lapokra, s olykor az őrbódé deszka­falára, szolgálat közben, vagy akár lövészá­rokba beásottan is, zubbonyzsebben hordott jegyzetfüzetem oldalaira - a dörgedelmes ti­lalmak dacára. Élni akarásom volt a tét. Nemhiába éreztem úgy — alig levetve a mundért - az egri főiskolán, hogy egy spár­tai menekült érkezett Athénba. Igazából Eger érlelt azzá, ami vagyok. Itt nősültem meg, hogy aztán 1979 őszén Halmajra ke­rüljek tanítani és családot alapítani. Tizen­három évig laktam ott. Élni jobbára csak versben és tájban, s az egyszerű emberek - már akik szerettek, s vélem, ők voltak töb­ben - természetes világában éltem. Kora ta­vasztól októberig szinte minden szabadidő­met a kertben töltöttem. Üldögéltem meggyfák alatt kék asztalomnál, hallgatva a félkörben bamálló nádas susogását, a kert mögötti patak csevegését, néha pillantást vetve mindenre fólneszezó kutyámra, és ír­tam, írtam... Olykor, az ihlet szüneteiben, öreg barátommal beszélgettünk, vitáztunk pár pohár bor mellett, a történelemről és a világ dolgairól. Avagy két gyerekemmel el- kerékpározgattam a Hernádihoz, mely mint hatalmas karácsonyi angyalhajszál, ezüst- lőtt mindig. Mintha a második éden adatott volna meg egy-egy felfénylő pillanatra. Most Mezőkövesden, két emelet magasából, egyre fokozottabban sajog ezeknek az érzé­kelhető élményeknek a hiánya. Válságos, túlfáradt időszakokban úgy érzem: édenla- kóból ideiglenes holdlakó lettem. Pedig ha­zajöttem, barátok, jóemberek közé és lehe­tőségeim is egyre távlatosabbá nyílnak. De hát lélekben és mindig is lábujjhegyen, avagy kissé föld felett jártam és járok, igyekszem a földhözragadtságot és a vas­kos-talpas indulatokat kerülni. Talán innen ered, hogy verseimben több az idilli fénylés, az emelkedettség, kortársaimhoz képest. Ez az „égiesség” átlengi fordításaimat is. Ver­sek helyett, idő híján, jobbára ezekre futja mostanában. □ Úgy hallani, pezsgő szellemi élet van Me­zőkövesden, az országosan zajló politikai csatározások közepette is... • Hál’istennek, így van, itt e „rózsálló tájha­zában” soijáznak az irodalmi események. Matyóföld-estekkel járjuk a környéket, helyben az Irodalmi Kávéház rendezvényei vannak havonta-másfél havonta, a polgár- mesteri hivatalnak helyi könyvkiadása van, kövesdi könyvnapokat, országos konferenci­ákat rendezünk, szóval pezseg a szellemi élet. Tudsz-e mondani még egy olyan ma­gyar kisvárost, ahol a polgármester, a rend­őrkapitány-helyettes, s a könyvtáros és a művelődési csoportvezető is verset ír? Mint­egy jelezzük ezzel: élünk, a meghitt szót emeljük fel a politikai csatazaj - de mégin- kább: frázispufogtatás - ellenében. A politi­ka mindig is nehezen tűrte az alkotást és az alkotót, hacsak nem önös érdekeire hasz­nálta fel. Mi járjuk a magunk útját, lehet bármilyen acsarkodás körülöttünk. □ Milyen a közérzeted, pontosabban a ma­gánérzeted, mik a terveid? • Olyan ma a világ, mint a farmernadrág­hoz felvett mente. Felemásan érzem ma­gam én is benne. Igyekszem mégis álmodni- ími „valami harmóniát” , hogy elviselhető legyen. Új verseskötetet és kelettől-nyuga- tig ívelő „napjárású” műfordítás-antológiát szeretnék összeállítani. Nincs baj, amíg érzékenységem megmarad az apró jelenések áhítatának, míg a hajdan látott szalmával megrakott szekerek arany­osában napot és a nők ringásában tengert tudok látni. Addig az élet nem kilátástalan - s a dolgok­nak lelke lesz, továbbra is. □ Köszönöm a beszélgetést. Cseh Károly A rét tanúja Lábaim a rét zöld gyepét úgy érintik, mint tanúskodó ujjai a Bibliát, ha vallomáskor . az Isten is jelen van. Ahmed Hasim (török) A hattyúk visszatérte Lebegnek, ringanak a holt tavon, s mintha nagy, vibráló tükör volna, remeg a víz, keresik bűvölten mennyei útjukat - föl, a holdba. Cseh Károly fordítása Fecske Csaba Remény? Te igazolod, egyszersmind te cáfolod meg tüntödet, közötte vagy annak, ami nem volt és nem lehet. Fölösleges tékozlás volna lenni: öröm s szenvedés? Isten arcát világítja meg a nemléten az a csöppnyi rés. Mint hálóban a hal ficánkol bordáid mögött szived, remény, hogy a semmi pa rtjá ra vonva, majd O érint meg? Olyan szép volt, olyan fénnyel átsütött, mintha nem is ő lett volna ott: valaki más, általa eltakarva, mint gyertyaláng elé emelt tenyér az arca (A szerző május 11-én Miskolc város ünnepén Szabó Lőrinc-díjat kapott) Falu Drozsnyik István rajza A cirkuszsátor mellett van egy kis forgó, már kora délelőtt itt vannak a lakótelep kicsinyei. Az apák, anyák, nagyszülők veszik a tiketteket; ÖTVEN FORINT EGY MENET. Én is nyúlok a zsebembe - a két unokát már alig lehet féken tartani. Hát rendben van, legyen vasárnap­juk, de mi lesz, ha a kisebbik, te­szem azt, nem hajlandó majd le- szállni? Ha van benne valami az én gyermekkori makacssá­gomból, akkor nem lesz könnyű dolgom. Én ugyanis - 4-5 évesen - nem voltam hajlandó leszállni a lóról. Mert akkor még lovak fo­rogtak körbe-körbe;jótartású ké­nyes paripák, s utánuk akasztva a színes kocsik. Ezekbe ültek a lányok, de mi fiúk csak a lova­kat választottuk. Egy kiörege­dett komédiás házaspár tulajdo­na volt a ringlispíl, an\it falunk népe - ruigy nyelvi leleménnyel - csak BOLONDKOCSINAK ne­vezett. Mennyire igazuk volt, hi­szen milyen kocsi az, amelyik nem halad, csak folyton-folyvást körbe jár. Az bizony bolondos kocsi, bolondkocsi. Izgalmasabb konstrukció volt ennél a kis for­gónál. És főleg nagyobb! Úgyis Mondhatnám, hogy kétszintes. Felül helyezkedett el az a 10-12 fiú, akik - körbe-körbe járva - hajtották a ringlispílt, s alul a vendégek, a fizetők élvezhették a forgást. Közben recsegett a trom­bita, puffogott a dob, míg meg nem szólalt a menet végét jelző kicsiny harang. Már ebéd után felkapaszkodtam az egyik „cifranyergü mén” hátára, s ott feszítettem rajta még akkor is, mikor a cirkuszosok meggyújtot­ták a karbid lámpákat. Szerencsére a kisebb unokám három menet után lecsalható- nak látszott - kihasználtam hát az alkalmat. A gyerek kipróbál­ta a taxit, a helikoptert, s végül egy terepjáró motorkerékpárt. A nagyobbik is leszállt három me­net után, s aztán már csak néze­lődtünk. Volt azonban, aki mindvégig csak nézelődött, mert nincs mindenkinek pénze ilyes­mire. Viszont arra a régi bolond­kocsira a legszegényebb gyerekek is felülhettek. Hogyan? Úgy, hogy öt kör hajtás után, minden hajtónak járt egy kör a lovakon, így hát a jobban öltözött vagy proccos úrigyerekek között, min­dig volt néhány vászoninges me­zítlábas lovag is. (Talán nem kell mondani, hogy mekkora örömmel, és milyen profi módon ülték meg a lovat.) Még most sem nyugodt a lelkiis­meretem miattuk. Szegény kis rabszolgák, ahogyan - körbe- körbe -jártak, (mint a régi mal­mok bekötött szemű szamarai, vagy a vízhúzó gebék), s mi a ló­ról meg a kocsiból, csak meztelen lábszárukat, tarló szúrta sarku­kat láttuk. Apámban volt szociá­lis érzékenység (milyen kár, hogy nem volt gazdag ember... talán éppen ezért nem volt gazdag), s mindig felültetett a szomszédos lóra mellém valakit. Látszólag azért, hogy vigyázzon rám. Nem tudom, akkor hány fillér volt egy menet, de ha most én is felültetnék egy vendéget... Nem, gyón is létezett a szocializmus. Es hát ugye azt is tudjuk, hogy mit jelentett az elmúlt rendszer­ben az a „belső kör” ahová nehe­zebb volt bejutni, mint a világ bármely exkluzív klubjába. Bár ezt mindenféle hamis szólam­mal igyekeztek elfedni. Gyarmati Béla Szó szólóban nines módomban megtenni. Nem tudom a kasztosodást meg­akadályozni. Egyikünk sem tud­ja. Színes égők villognak a kis forgó tengelyoszlopán, szól a ze­ne (gépzene), a házfalakról, vil­lanyoszlopokról mosolygós arcú képviselőjelöltek néznek le ránk, s én - ahelyett, hogy örülnék unokáim jókedvének - a kaszto­sodásról gondolkodom. De hisz mindig is... Igen, ezt mondta valaki, akit befutónak tippelnek. Szegények mindig voltak, a szegénységgel együtt kell élnünk. Lásd jóléti álla­mok... Nem akarom látni! Kü­lönben is most jött valaki haza Japánból, s azt mondja, hogy ott egyetlenegy koldust sem látott. En viszont akkor is láttam a moszkvai és a leningrádi temp­lomok környékén, mikor még na­Sok évvel ezelőtt az Elnöki Ta­nács akkori elnökének felesége mellé sodort újságírói munkám. Az asszony katonafiával dicse­kedett. Hogy milyen remek gye­rek, hogy mennyire szeretik pa­rancsnokai, hogy mindig kap rendkívüli szabadságot, eltávo­zást és hogy máris „élhonvéd” meg ilyesmi. Én-a volt munka- szolgálatos - csak hallgattam. Vagy lehet) hogy akkor is lapátot nyomták volna a kezembe, ha az édesapám történetesen az Elnöki Tanács elnöke? De nem akarok igazságtalan lenni. Lehet, hogy az a fiú tényleg remek ember volt kiskatonaként, s az most is. Per­sze én sem voltam gazember. És zászlóaljtársam Pufi, az ortodox zsidó és Kornél von G. ugyan­csak nem. Hát akkor? Na jó ez a múlt. De most mikor diákbálokra hívnak, ahol olyan drága a vacsora, hogy nem tu­dom megfizetni, mit mondjak? - Miért nem voltál ott? - kérdezi valaki egy másik összejövetel után - remekül éreztük magun­kat, s 15 000 Ft....-Annyit fizet­tek?- kérdezem cinikusan, mire az illető megsértődik. El sem tudja képzelni, hogy nekem mi mennyi. Mint az egykori minisz- terné, akinek a neves magyar író felesége panaszkodott egy foga­dáson: nagyon szeretik a gyere­kek a gyümölcsöt, de sajnos drá­ga az alma. - Hát mért nem adsz nekik narancsot? - így a miniszter hitvese. (Akik már 1952-ben is felnőttek voltak, tud­ják miről van szó.) Nagyon-nagyon régen olvastam egy karcolatot. Két férfi (egykori osztálytársak, barátok) találko­zik a strandon - évtizedekkel az érettségi után. Örülnek egymás­nak, remekül elbeszélgetnek, kö­zös programokban állapodnak meg stb. Majd ki-ki kabinjába megy. Mikor felöltözve - órával, gyűrűvel - látják egymást, mindkettőjük számára világos lesz: soha többet nem találkoz­hatnak. Időközben más-más kasztba kerültek. A vezérigazga­tó nem tud mit kezdeni a vidéki tanárral. Mostanában gyakran eszembe jut ez a tanmese. Ami mélysége­sen igaz, mint a tanmesék álta­lában, mint a közhely igazsá­gok. De fölösleges kétes értékű irodalmi példák után nyúlni. Nekem is volt egy miniszterhe­lyettes osztálytársam. Gyerekko­ri barát, remek ember. Én soha nem kerestem föl, de ő megláto­gatott egyszer. Kitűnő este, jelen az asszonyok is, persze hozta a skót whiskyt - duma hajnalig. Kedves emlék mindkettőnk szá­mára. A következő érettségi ta­lálkozón fölemlegeti a társaság­nak: Béla az egész évi reprezen­tációját rám költötte! Most ma­gyarázzam, hogy eszembe se ju­tott a baráti vacsorát közpénzből fizetni. Hát ennyire nem ismer, vagy ennyire természetes - bizo­nyos körökben -, hogy a cég pén­zén (a párt, az állam pénzén, az adófizetők fillérjeiből) barátko­zunk. Beismerem, korszerűtlen figura vagyok. Ülök a bolondkocsiban, s forgatnak. Annyit még tudok, hogy a lakosság 27 százaléka létminimum alatt él nálunk, s hogy a szakadék - a szegények és gazdagok között - egyre mélyül. Nem, dehogyis a különböző né­zetek választanak el bennünket - sokkal inkább az életkörülmé­nyeink. Amerikában a multimil­liomosok nem barátkoznak az egyszerű milliomosokkal. Még akkor sem, ha történetesen ma­gyarok, vagy magyar zsidók. Nincs, nem lehet közük egymás­hoz. Más-más világ. Errefelé ha­ladunk?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom