Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Halmágyi Miklós: Szindbád, a hajós és K., a földmérő (tanulmány)

világrend válságát másképp dolgozza fel. Az eltérés abból is fakad, hogy Krúdy a kétpólusú Monarchia földrajzi értelemben vett ellentétes pólusán helyezkedik el. Cisz és Transzlajtánia eltérő sajátságai azonban együtt képezik a Monarchia szellemi életének jellemző vonásait. Felesleges kitérnünk a gazdasági, illetőleg politikai viszonyokra. A szellemi életet alkotó nagyobb vonulatokat azonban mindenképpen fel kell térképeznünk. Hogy nincs könnyű dolgunk, arról meggyőzhet bennünk a legavatottabb Monarchia-szakértő, Musil is:

„Ebben az államban valami titoknak, valami eszmének kell rejtőznie. Nem lehetséges azonban megállapítani, hogy ez az eszme micsoda. Nem az állam eszméje, nem a dinasztikus eszme, nem a különböző népek kuliúrális szimbiózisáé (Ausztria talán egy világkísérlet) — az egész valószínűleg csak az ösztönző eszme hiányából adódó mozgás, mint a kerékpáros imbolygása, aki nem tapos előrefelé.”

Egy biztos, a kortársak szemében az állam két felének politikai, gazdasági és szellemi összefonódása olyan egyértelmű volt, hogy feleslegesnek tartották még csak megemlíteni is. (Erre a legjobb bizonyíték, hogy alig ismerünk ilyen jellegű utalásokat.) Ehelyett nyilvánvalóan az eltérő vonósok kaptak hangsúlyt. A történeti, irodalomtörténeti emlékezetben jószerével csak az így előtérbe állított különbözőség tudata eleven, pedig az egykori kulturális viták, önállósodási törekvések mögött rábukkanhatunk az életforma közösségére, a gondolkodásbeli rokonságra, s a személyi kapcsolatok sokaságára. A közösségen túli eltérések, mint már említettük, csak a közös háttér előtt nyerhetnek értelmet. Az kétségtelen, hogy a magyar és az osztrák közgondolkodás a tárgyalt időszakban gyökeresen eltért egymástól. Tudniillik az osztrák gondolkodás alapvetően filozofikus, a magyar viszont nem az. A filozófia szerepét nálunk nagy mértékben a költészet veszi át. Ennek oka, hogy a jól ismert történelmi körülmények miatt a polgárság klasszikus ideológiai szerepét Magyarországon a nemességnek kellett felvállalnia.6 Az eltérés oka még az osztrák nemzettudat alapvető belső bizonyitaiansága. Idézzük újra Musilt ennek érzékeltetésére.

„E császári és királyi, császári-királyi kettős monarchia lakói nehéz feladat előtt találták magukat; császári és királyi osztrák—magyar, egyúttal azonban királyi magyar vagy császári osztrák patriótának is kellett érezniük magukat ... a magyarok először és végül is csak magyarok voltak, és csupán mellékesen számítottak más emberek szemében, akik nem értették nyelvüket, osztrák-magyaroknak, az osztrákok ezzel szemben először és eredetileg semmik sem voltak... rögtön osztrák-magyaroknak kellett volna érezniük magukat — még megfelelő szó sem akadt erre. Ausztria sem volt.”

Fenntartás nélkül osztráknak (vagyis nem nemzetinek) tekinthette magát a bürokrácia és a zsidóság. Ök voltak ugyanis azok, akik közvetlenül, és minden áttétel nélkül csak Ferenc József alattvalóinak vallhatták magukat. Franz Kafka mindkét rétegnek tagja volt. A bürokrácia egyébként a felvilágosult abszolutista II. József után maradt örökségként a birodalomra. Megítélése korántsem egyszerű feladat. Tény, hogy ez a bürokratikus apparátus a gyűlölet és a megvetés tárgyának bizonyult sok esetben, de ne felejtsük el, hogy mégiscsak kormányozta és összetartotta a birodalmat, vitathatatlan tekintélynek örvendett, helyi ügyekben kerülte a panamákat, mivel közvetlenül az udvarnak volt alárendelve. Kafka a maga rendteremtő törekvései közepette nem véletlenül teszi meg felsőbb, mitikus hatalomnak a hivatal világát, lévén, hogy tapasztalata szerint az egykori, elveszett rend, fenntartója épp ez a közeg volt. A Monarchia-kutatás fellendülése pedig épp Kafka világsikerével indult el. Sajátos ugyanakkor, hogy többek között a Kafka művek téves értelmezése alapján alakult ki az a kép, mely a Monarchiát kísértetiesnek, bürokratának, elidegenedettnek érzékeltette, bár kétségtelen, hogy a k.u.k. gondolkodás ironikus és elítélő értékelése nem véletlenül sajátítja már a monarchiabeli köztudatnak sem. A felvázolt Lajtán inneni helyzetben tehát a filozófia nem egyszerűen pótléknak bizonyult, hanem ellenkezőleg, a mindennapok lehetséges élésének eszközévé vált.

A kiegyezéskori Magyarországon ezzel szemben az embert és környező világát érintő nagy kérdések inkább a költészetben merültek fel. Figyelemre méltó az is, hogy a magyar lírában a kiegyezés után jelenik meg a bölcselő hajlam (pl. Vajda János)7. Ez, még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar irodalom leginkább filozofikus jellegű alkotása, Az ember tragédiája 1867 előtt született. A különbözőség tehát adva van. Filozófia és költészet, Kafka és Krúdy, K. és Szindbád. A kiindulási alap közös, a megoldás útja eltérő jellegű, a kudarc megintcsak azonos. Azaz már baj van magával az úttal is, hisz épp Kafka mondja: „A cél megvan, de

66