Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Halmágyi Miklós: Szindbád, a hajós és K., a földmérő (tanulmány)
IIALMÁGYI MIKLÓS Szindbád, a hajós és K., a földmérő KRÜDY ÉS KAFKA ANALÓGIÁK ,.. te pedig vagy bolond vagy, vagy gyerek, vagy nagyon gonosz és veszélyes ember.” — mondja a kocsmárosné K.-mak, Kafka világhírű regényhősének a könyv záró mondataiban. És K. története a regény befejezése ellenére nem ér véget. Folytatódik, illetve újrakezdődik a megnyugvás legcsekélyebb reménye nélkül. Az ember megküzdve Kafka olvasásának nehéz gyönyörűségével, óhatatlanul a titok nyomába indul, sürgető érzései támadnak tisztázni — ha csak „egyszerű” olvasó a maga, ha az irodaiammal hivatásosan is foglalkozó, akkor pedig mások számára is — a látszólag megfejtthetetlent, még akkor is, ha ismeri a közhelyszerű aforizmát a Kafka magyarázók dühéről. Először is, hogy biztos talajt érezhessen a lába alatt — gondolja ő, hogy biztos lesz! — s fogódzót a kezében, párhuzamot keres. Ekkor tudatának mélyéről, egyelőre ködösen, alaktalanul és hihetetlenül előlopakodik Szindbád. Kezdetben az ember maga sem érti, hogy kerül ide az álomlovag, asszonya szívek nyitogaitója, ezért igyekszik is megfeledkezni róla, de Szindbád mindenféle alakban éjszaka visszatér kísérteni, s nem hagyja magát. Tehát az ember inkább feladja, esszéket, tanulmányokat keres, s olvas rendületlenül, bár egyelőre csak annyit tud, vagy inkább sejt, hogy a Szindbéd-történetek kronologikus, (a megalkotás kronológiája!) előrehaladásával mintha Szindbád egyre törődöttefob, kiszolgáltatottabb lenne, s kezdetben oly vonzó jellemében egyre több negatív vonás tűnne fel. Mintha Szind/bád nem lenne többé ura az életnek, az élet uralkodna felette, sőt időnként már el is menne mellette! Szindbád pedig igyekszik minden eszközt és lehetőséget megragadni, hogy egykori önmagát utolérje. Az ember lassacskán arra is rájön, hógy Szindbád sosem volt a szó szoros értelmében jó, de idővel rokonszenves vonásai is elhalványulnak, hogy végül a kalandok hőse ott álljon félig őrülten, kisemmizetten és kiszolgáltatottan a Purgatórium pokolra néző ablakainál. Aztán az ember érzékeli azt is, hogy A kastélybeli K. a regény elején milyen határozott, magabiztos, szilárdam körvonalazott alak. Ügy viselkedik, mint aki tudja mit akar, fellépése, egész magatartása a láthatóan ellenséges környezetben mindenképpen elbizonytalanodik, s kihasználja az embereket, hogy célját elérhesse, (vagy legalábbis megpróbálja kihasználni és becsapni őket), monománia hatalmasodik el rajta, s ezáltal megalázottá és kiszolgáltatottá lesz, akárcsak Szindbád. Hogy K. számára a kastély, az alatta elterülő faluival mikor válik purgatóriummá, s válik-e egyáltalán, az csak a sokasodó kérdések egyike. Az ember tehát mit is tehet, tovább olvas. így akad a következő sorokra: „Az ifjú és utazgató Szimdbádra jellemző szemléleti egység azonban Krúdy kiábrándultságának a fokozódásával, 1913-tól kezdve bomlani kezd, s a Szindbád novellák enyhe devalválódása is bekövetkezik. Szindbád körül a szerelem tovább hullámzott, de ő egyre inkább kimaradt belőle, több lett a szerelmet vágyó nők érzelmes vallomása és erősebb a stilizált biedermeieres íz.”1 Szindbád önmaga paródiájává alakul stílusban és történetben egyaránt. Az ember mindezen „fellelkesül”, kezébe veszi a francia esszé klasszikusainak gyűjteményét, és ezt olvassa Camustól: „A kastély egyrészről talán cselekvő teológia, de elsősorban mégiscsak egy kegyelmet kereső lélek egyéni kalandja, aki a világ dolgainak nagyszerű titkát és az asszonyokban szunnyadó isten jeleit kutatja.”2 Az ember persze tudja, hogy Camus egzisztencialista filozófiájának igazolását kereste és vélte megtalálni Kafka művészetében, s értelmezése is nyilván ennek megfelelő, de az asszonyokban szunnyadó isten jelei megintcsak közelíteni látszanak egymáshoz Szindbádot és K.-t. Így vi63
