Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 7. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Bori Imre: Krúdy Gyula
legfőbb kifogásunk is), hogy a hipotézisek) íve merészebb, mintsem az alapozás méreteiből biztonsággal következhetnék, s a fiológiai elmélyülés, a bizonyító apparátus koránt sincs arányban a konzekvenciák bátorságával. Nagy kár, mert óhatatlanul csökken ilyformán az interpretáció meggyőző ereje. Krúdyról kiformált markáns felfogását nem e monográfiában képviseli legelsőül a szerző. Megtette ezt már 1976-os könyvének, a Fridolin és testvéreinek legnagyobb lélegzetű tanulmányában, Krúdy Gyula „nagy évtizede” címmel. Mostani művének terjedelmében és argumentációjában egyaránt legimpozánsabb hányada — óhatatlan rövidítésekkel és tömörítésekkel — megismétli a korábbi véleményt, s az itteni többlet „mindössze” annyi, hogy felfogásának érvényét Bori immár a teljes életműre kiterjeszti. Ennek következménye persze némi (bár bizonnyal tudatosan vállalt) aránytalanság; a nyitó- és a zárófejezetek mennyiségben, itt-ott minőségben is jócskán a közbülsők mögött maradnak. A „nagy évtized” (időkeretét kb. 1911 és 1922 adná) minél meggyőzőbb interpretációjáért Bori jóformán minden egyebet kurtára fog vagy háttérbe szorít, elannyira, hogy okfejtése a könyv elején és végén néhol már elnagyolttá, vázlatossá, sőt felületessé válik, némely kijelentései enigmatikusnak vagy alá- dúcolatlannak tetszenek. Ezzel függ össze nyilván az írói biográfia tárgyalásában tapasztalható következetlenség is. A bevezető és a lezárás felvonultatja a szerző bohém ifjúságának és keserűen számkivetett utolsó éveinek némely életrajzi tényeit (morzsák ezek is, ámde itt épp elegendőek), hogy a művészi kiteljesedés évtizedeinek aligha lényegtelen — s nem csupán a magánszféra szempontjából figyelmet érdemlő — eseményeiről egyetlen szó se essék. Korántsem a színesen felhozó s ellenőrizhetetlen hitelű Krúdy-mítoszok és ráfogások, netán az életrajzi kuriózumok beépítését avagy ráérős taglalását hiányoljuk, ámde mindenképp meglepő, hogy a zeniten tanyázó író tárgyalása közben mellőztetnek a biográfia legszikárabb adatai is. Még csak hala- vány utalások sem hangzanak el arról, minő szálak fűzték Krúdyt a művészeti és a társadalmi progresszióhoz (pl. Károlyi Mihályhoz és köréhez), említetten marad az 1920—21-ben lefolyt sajtóhajsza stb. — holott nemcsak az életrajz megértéséhez szükségesek ezek az események és kapcsolatok. Függetlenül ettől, eredeti és sugallatos koncepció bomlik ki az életműről Bori monográfiájában, vonzását és erős újszerűségét nemigen tagadhatjuk. Emez interpretáció szerint Krúdy már a századfordulóra eljut a modem életlátás és -ábrázolás közvetlen közelébe (az 1900-ban írt regény, A podolini kísértet mint a preraffaelita ízlés dokumentuma említtetik), a szakirodalom és a közvélemény által „mikszáthos- nak” vélt évtized burkában is a korszerű szemlélet és módszer vajúdik-formálódik igazából, hogy 1911-től diadalmasan szárba szökjék szerzőnk művészete az új érzékenység, a lelki szenzációk, a szecesszió jegyében. Hosszan, egy évtizeden át időz Krúdy Gyula a delelőn, a végre meglelt hang, témakör és világkép vonzásában, regények és novellák sokaságában bontva ki legsajátabb önmagát. Komplex és koherens ez a periódus, noha nemcsak a belső azonosság és a kontinuitás bélyegét viseli magán. Az apróbb-nagyobb elmozdulások, a világlátás és -ábrázolás módosulásai nyilvánvalóak és óhatatlanok, ámde mégsem a különbségek dominálnak, hogy szétfeszítsék a korszak egységét: Krúdy tudva-tudattanul megmarad a szecessziós ízlés és modor áramában. Változik a helyzet a húszas évek elejétől, követvén mintegy a világ változásait. Üj hangok, új hősök tűnnek föl sorra-rendre, nő a rezignáció és a keserűség. írónk előbb a szürrealisztikus világlátás felé tétovázik (Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban), majd a „történelembe” lép, hogy emez utolsó évtizede már a tárgyiasság delejében bontakozzék ki. Az átalakulási folyamat az utolsó esztendők műveiben tetőzik, s Krúdy ilyképpen — Borit idézzük — „az akkoriban uralkodó művészeti törekvések egyik fő áramlatába került”. Még akkor is megejtő és hatásos a pályaív ilyetén felrajzolása és kommentálása, ha egyes részleteivel kapcsolatban erős kétségeink támadnak. Ügy találjuk, hogy Bori koncepciójának legkevésbé vitatható hányada Krúdy új érzékenységére, szecesszioniz- musára vonatkozik, bár néhány odavetett megjegyzésen túl vajmi csekély útbaigazítást kapunk arról, minő kritériumok alapján sorolható szerzőnk az art nouveau 592