Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!
Építészeti kultúrát! Abból, hogy valamit nem hozzáértő emberek csinálnak — a tapasztalat szerint — jó még nem származott. Ilyen helyzet azonban főleg ott alakulhat ki huzamosan, ahol a közvélemény nem ellenőrzi azt, ami körülötte történik, mert vagy nem érdeklődik iránta, vagy ízlése rossz, esetleg kritikai érzéke fogyatékos. Az építészettel bizonyára így vagyunk. Hiányzik a megfelelő építészeti ízlés, építészeti kultúra, ennek alapján a társadalom részéről szóban és írásban megnyilatkozó igény és bírálat. Bárkit megkérdezhetünk, mondjon egy írót, költőt, nevesebb föltalálót, vagy akár súlydobóbajnokot, hamarabb tud megnevezni, mintha arra a kérdésre kérünk választ: ismer-e híres építészt, akár hazait, akár külföldit? Pedig az építészet valamilyen formában mindenkit érint, a rá vonatkozó elemi kérdések mégsem jutnak szóhoz még a Ki mit tud? versenyeken sem. Egyre többen kérdezik: miért nincs építészeti közvélemény, amelyet komolyan lehetne venni? Valljuk be: ennek kialakítása érdekében még számba vehető kísérletek sem történtek, és gyorsan bekövetkező változásra sem gondolhatunk. De merem hinni, hogy semmi erőfeszítés sem lesz hiábavaló az új szemlélet érdekében. Mert azoknál az „építészeknél”, akik elfordítják fejüket az építészetnek azokról a kérdéseiről, amelyek társadalmunk és népességünk jelenével és jövőjével kapcsolódnak össze s azzal sem törődnek, hogy magasház- mániájukkal, szanálási szenvedélyükkel hogyan tesznek tönkre nagybecsű, történelmi városképeket, építészeti szempontból teljesen fölöslegesen, nos, ezeknél mégiscsak többen akadnak olyanok, akik készek becsülettel dolgozni azért, hogy az építéspolitika és a nép tömegek jogos igényei között keletkezett súlyos ellentmondások mihamarabb eltűnjenek, méghozzá az építészeti szemlélet fönt és lent egyaránt gyökeres átalakulása révén. Ez a folyamat nem megy végbe máról holnapra, építeni mindig nehezebb, mint rombolni, s ez utóbbi következményei gyorsabban jelentkeznek és tartósabbaknak bizonyulnak, mint amannak gyümölcsei. Akik az új építészeti szemlélet kialakítására vállalkoznak, halmozzanak föl legalább annyi energiát, amennyivel a maradi erők a közvéleménybe helésulykolták — tetszetős frázisokkal — a családellenes „építészeti” szemléletet. Tisztában vagyunk azzal, hogy az építészeti tömegkultúra és korszerű szemlélet kialakítását az alapoknál kell kezdeni. Az „óvodától” kell indulni, attól a környezettől, amely körülveszi a gyermeket kicsi korától kezdve s folytatni kell a munkát a felnőttekig. Az építészeti kultúra kialakítását minden fronton munkálni kell, hogy az újra tényező legyen, azaz társadalmat formáló tevékenység, elegendő számú építészethez értő emberrel, amire a hazai építészet- történet múltja annyi kitűnő példával szolgál. Nem beszélve a középkori példák tömegéről, csak néhányra utalok az utolsó háromszáz évből. A XVIII. sz.- ban Bethlen Miklós, amikor megépítette mai napig nevezetes kastélyát Erdélyben, maga bírálta fölül az építési terveket, mert nem bízott az építészben. A XVIII. szóban, amikor Szombathely első nagyszabású újjáépítése megindult, a kurtanemesi származású Szily püspök személyesen ellenőrzi kitűnő építésze, Hefele terveit. Ugyanígy tett Esterházy Károly egri püspök is. Gróf Széchenyi István példáját fölösleges idézni, annyira tudott, mennyire érezte kötelességé125
