Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-30 / 13. szám
213 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 214 Tisza Kálmán. 1830. dec. 10. — 1902- márc. 23. A történelemé már a fényes név, a ki kora történetére irányitó befolyást gyakorolt ! A történelemé, mely megállapítja és letörölhetetlen betűkkel feljegyzi évlapjain, a mit az idvezült cselekedett, hogy méltassa azon kiváló szolgálatokat, melyeket korának nagy fia a haza és az anyaszentegyház felvirágoztatásáért mindenkor legjobb meggyőződése szerint tett. Ravatala felett a hazaszeretet és az egyház igazaihoz való tántorithatlan meggyőződésszülte ragaszkodás nemtője mindegyik önmagának követeli őt, s vetélkedve sorolja elő azon kiváló érdemeket, a melyek alapján mindegyik önmaga számára foglalja le. Mi a hazafit és anyaszentegyházunk bű fiát együtt gyászoljuk az elhunytban, s az emlékezet hervadbatlan koszorújával övezzük körül, magyar reformált egyházunk főkormányosának dicsőült alakját, a kinek elhunyta felett haza és egyház, különkülön is nagyon érzik a veszteség nagyságát, s mindegyik örök időkön keresztül hangoztatni fogja Ferencz József koronás királyunk, valóban királyi szívre valló részvétének szavait : „emlékét a síron túl is mindenkor hálás kegyelettel fogom megőrizni Ügy van ! A történelem lapjai, a haza és egyház szolgálatában szerzett hervadbatlan érdemeiért mindenkor hálás kegyelettel őrzik emlékezetét! A dunántúli egyházkerület főgondnokát veszítette az idvezültben, a ki 34 éven keresztül, áldozatot és fáradtságot nem ismerő „ügybuzgó odaadással és tántorithatlan hűséggel“ viselte ezen szép tisztet, mely minőségében nem egyszer hallottuk ajkairól eme szavakat : „örömmel teljesítem mindazon kötelességeimet, a melyek szeretett egyházam ügyeinek előbb vitelét munkálhatják, mert vallásunk érdekében leghelyesebben cselekszünk, ha megteszi külön mindegyikünk saját hatáskörében a maga tendőit.“ Mint a jó hadvezér, soha sem azt mondta „előre“, hanem „utánam“ és ment maga elől, fent lobogtatva a zászlót, hogy azzal biztos győzelemre vezesse azt az igaz ügyet, melyet mindenkor szolgált. Mint egyházi kormányzót az igazságszeretet, részrehajlatlanság, pártatlanság, vezérelték, a ki mindig a legjobbat akarta. Az ellentéteket kiváló bölcsességével kiegyenlítette, kezét mondhatni ott tartotta mindig anyaszentegyházunk üterén, hogy idejében felismerje, ha azt baj vagy veszély fenyegette és sietett orvoslására. Egyházi és iskolai életünknek nincsen oly ága, a melyre őrködő figyelmét ki ne terjesztette, s a melyet hatalmas szellemének áldó munkássága ne fejlesztett és ne erősített volna. Erős oszlopa volt magyar református egyházunknak, s reá mindenkor örömteljes önérzettel tekintett minden hitbuzgó egyháztag, mint vezérre és példaadóra. Szerencséseknek vallhatjuk magunkat, hogy dunán. túli reform, egyházkerületünk közelebbről vallhatta magáénak, áldásos főgondnoki bivataloskodása kapcsán. Minden nagyobb alkotásunk nevéhez fűződik : a csurgói iskola fögymnasiummá létele, a pápai főiskola hatalmas új épülete, a kerületi nőnevelőintézet, mind mind sokat köszönnek az ő szervező és látnoki lélekkel a jövőbe látó kiváló képességeinek; s áldozatkészségével mindenkor gyámolította a kerület szemefényét, pápai főiskolánkat, melynek alapjait 12ü00 korona alapitványnyal gyarapította, s a szegény tanulók segélyezésére ezen felyül egy 800 koronás alapítvány van hivatva fen tartani nevét és emlékezetét a férfiúnak, a ki az ifjúság nevelését mindig kiváló gondjai közé sorozta. * Mikor az 1859. szept. 1. kelt császári nyiltparancs a magyar prot. egyház autonómiáját megsemmisítette: a korára nézve még ifjú Tisza Kálmán ott állt egy hős rettentlietlen bátorságával legelői a küzdők között és a tiszántúli reform, egyházkerületnek ezen évi október 8-án tartott közgyűlésén mondott beszédével egyszerre országszerte emlegették nevét. „Szomorúan lepte meg — úgymond — a patens, s bár megvan győződve, hogy O Felsége a magyar prot. egyházat megnyugtatni s annak félvirágozását elősegíteni őszintén akarja, de a ministerium járatlanságának tulajdonítja, hogy arra ilyen utat választott, azért szent kötelességének tartja, hogy teljesen őszinte férfias nyilatkozattal O Felségét felvilágosítsuk, mert ezen az utón a céljt elérni lehetetlen, a nyílt parancs megjelenése, s azon tény, mely szerint egyházunk szánjára törvény alkottatott: oly sérelem, hogy ha az bár a legtökéletesebb volna is, elfogadni, lelkiismeretünk erőszakolása, letett hivatali eskünk megsértése s hitelveink megtagadása nélkül nem lehetne“ s miután hatalmas érveléssel kifejtette, hogy sem az 1790—91. XXVL t.-eikkel, sem a bécsi és linci békekötésekben biztosított önkormányzati jogainkkal a patens meg nem egyezik, egy O Felségéhez küldendő kérvényben annak visszavételét, a prot. egyház 1848 előtti állapotára való visszahelyezését, zsinat tarthatásra engedély megadását sürgette, s indítványát közakarattal elfogadták. Ezután járt Pápán, Komáromban is a patens ügyben, s a dunántúli kerület is hasonló értelmű határozatot hozott. Budapesten is ő volt Ballagival a patens mozgalom fővezére, s midőn az angol követségi titkár lord Westmoreland az ügy felől felvilágosítást kért a főbb protestánsoktól : ezek Tisza Kálmánt küldték hozzá, ki két óráig tárgyalt az ifjú lorddal, s megígérte, hogy emlékiratot ad át neki ez ügyről, melynek elkészítésére Révész Imrét kérte fel, a ki a felhívást készséggel teljesítette. Miután ez angolul az edinburgi Rewieben megjelent, Tisza Kálmán az angol követségnek a hatalmakhoz intézett jegyzékét olyannak minősítette, mint a mely jótékonyan közremunkált a patens visszavonására. A patens visszavételét sürgető debreceni nagybeszédjéért házkutatást tartott nála a megye főnök, de látván, hogy a kutatás lehetetlen a nagy iromány halmazban, odafordult Tiszához: „Azt hiszem szükségtelen is a kutatás. Uraságod felelni fog kérdéseimre becsületszavára.“ Várom a kérdéseket, mondá Tisza. „Van-e ez iratok közt levél Zsedényi Edétől?“ „Nincs.“ „S egyéb izgató irat sincs?“ „Azt nem mondhatnám.“ A rnegyefőnök zavartan nézett s kérte, hogy lenne
