Dunántúli Protestáns Lap, 1898 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1898-09-25 / 39. szám
(535 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 636 nek, a kivel beszélünk, szüksége volna a mentségre, általában valamely hit megvédelmezésére. És hogy mégis létezhet ilyen imádságos könyv, megbélyegző a korra s a kor embereinek fanatikus gondolkozásmódjára, mely még az Istent, a hitet, az üdvöt, a lélek földöntúli élétét is osztály-egyezség tárgyává teszi s a lélek ősvonásából magyarázható, hogy szégyenben ég az arcz, a midőn az imádkozó lélek mentegetni kénytelen magát, a miért „mer" „igy“ imádkozni. A zsidó hitről, a zsidó liturgiáról, mint a hitnek külső formák szerinti megnyilatkozásáról helyes tudata csak a zsidónak van; mert a mystikus formák, az egész ritust átfolyó mély buzgóság, még inkább az az ős fájdalom, mely visszaborzasztólag nyilatkozik meg a liturgiában, már eleve elidegeníti s a dajkamesék és üres agyak eszmékben szűkölködő s csak a vádaskodásban leleményes rémeivel rajozza teli a még épen gondolkozó elmét is. — Nem szükséges az eszlári és az azokhoz hasonló mesékre gondolnunk ; kinek ne jutna eszébe az az első benyomás és az ahoz fűzött commentár, a melyet a zsidó templomok félelmetes csendje, az azokban buzgólkodö híveknek e földtől elszakadt alakja keltett Jelkében? A kántoroknak hangja, zsoltáraiknak szaggatott ritmusa, a velőkig ható sikoltása miud egy-egy álmot rabló, az éjszakát rémekkel benépesítő reministentia a gyermeki korból ; örök vád arra a félszeg nevelésre, mely az áhítatot mosoly és gúny tárgyává tenni s az ártatlan gyermeki kedélyt a hit jogosultsága szempontjából egyoldalulag s igy helytelenül meg mételyezni, tehát elrontani bűnnek nem tartotta. Kétszeres ok késztet arra, hogy elolvassuk ez imakönyvet; ha ezt tesszük és ismeretségbe lépünk azzal a szellemmel, a mely a zsidót átlengi akkor, a midőn a tórára, kol-Nidrere, Pesachra, általában a történelmi ős zsidó világra emlékezik; midőn arra a Jehovára gondol, ki kiváltotta Egyiptomból, néppé tette rabszolgából, táplálta éhségnek idején, ápolta a bőségben, megmentette kardélétől, megkímélte járványoktól, megőrizte állandó betegségtől s a ki mellette volt mindig, akkor leginkább midőn, a gyűlölet pihenni nem engedte, kit korán megtanítottak arra, hogy a biztos nyugalomnak édessége a földön nem az ő számára termett; midőn hétköznapokká akarták tenni ellenesei szentséges ünnepeit és az ő apái gyötrelmeinek jelképe a vándor-bot volt ; minden nép és minden ország azt kiáltotta feléjük : ne nyugodj soha sem! Akarva — minden idő és minden korszak kigunyolta, hogy „ne legyen békés álmuk" ... és ha ezeket csak átgondoljuk — ő megérzi azt — megértjük a buzgóságnak mélységét, hitének ragaszkodását; éneklésének rapsodikus rvtmusából az üldöztetés siráma, a félelem remegése, az el sem türetós kínos nyögése, a szentnek tartott hit kigúnyolása feletti ijedt kiáltása bontakozik ki. Itt közbeszőve szemelvényeket mutatok be a könyvből illusztrálására a fentebbieknek. Kommentárt nem fűzök hozzájuk, ne hogy a támadó hangulatot más irányba tereljem ; de az ismertetés végén tenni fogok pár megjegyzést, reflexiót jellemzésére. íme : „Nem mindig hajlongott előttünk a rózsaszál s a nyárszaki természet pompája, hanem sokszoron jéghegyek meredtek elibénk fagyos, bénító lehellettel. Jéghegyek az emberi szivekben, a melyeken egyetlen virány sem serkedt. Kaszák és sarlók és aratók az aratás ünnepén nem arra valának szánva, hogy asztagba gyűjtsék a megérett termést, hanem azt hirdették velük, hogy Izrael érett meg a halálra és mi ellenünk emelték fel izzó gyűlölettel telve. Országról-országra futottunk és hiába síkon gtunk, hiába fujtuk az emberszeretet trombitáját, mint Jerikó falai a harsonák ostromló rianására egykoron, az elvakultság kemény, áttörhetlen falai nem omlottak előttünk porba.“ „Nem csak aegyiptomi hagádánk van nekünk, hanem annyiféle, a hány birodalomba és a hány nemzet közé vitt el a végzet. Mi voltunk a dajkamesék rémei, a kikkel álmatlan gyermekeket ijesztgettek ; mi voltunk a népek vesztett csatáinak okozói, a kiket a rágalom bűnbaknak keresett; mi voltunk, a mi hitünknek tiszta írásával a hatalmasok fekete Ítélet lapján azok, a kiket kihallgatás nélkül elitéltek; mi voltunk az emberszeretet hirdetésével az embergyölölet czéltáblái; mi voltunk a rossz termésnek előidézői, a járványok terjesztői, a poshadt vizű kutaknak megmérgezői s mi, kiknek vérét vették, mi reánk fogták a gyilkolást, mi voltunk — nem ! mi vagyunk ! még mai napság is azok, a kiket irigyelnek semmiért, a kiket rágalmaznak szüntelen, a kiket gyűlölnek pusztán azért, mivel az ember gyűlölet nélkül el nem lehet csak úgy, mint szeretet nélkül ! és senki más nem áll annyira védtelenül a gyűlölettel szemben, mint Izrael népe.“ „Nincsen hely a nagy világon, a hol apáink vére ne folyt volna, nincsen nyelv a népek szójárása között, a melyen bennünket ne káromoltak volna ! nincsen rágalom a mit reánk ne fogtak volna ! örömünnepeinket sírva ünnepeltük, bolyongtunk, mint a vadgalamb. Ha édes szerelemmel megszerettünk egy földrészt, s apáink hazájuknak tekintették azt : daemonok szállták meg a népek lelkét és ki akartak üldözni bennünket az ég alól. Pusztáknak főrgetegje sodort magával, belénk kapaszkodott az utszéli csalán, lobogós hajunkba ezer vijjogó denevér, — úgy vándoroltunk országról-országra és nemcsak kenyerünket sütöttük meg hirtelen, hanem halottainkat is sietve hántoltuk idegen sírba, a mikor a mondhatatlan kínoktól kidőlt egy gyenge nő, avagy egy betegen vergődő gyermek. Nincsen olyan fegyvernem, a melyet mi az ellenünk való forgásáról ne ismernénk: repülő parittya, suhogó balta, szálló kelevéz, hajitó dárda, koponyát feszitő csákány, öklelő buzogány és rágalmazó emberi nyelv, a mi szenvedéseink szótárában martyriomok eszközei.“ „Csókkal csitítottám siró kis fiam, a kit korán megtépett az utczagyerkőczök gúnyja és ütő köve . . .“ (Folyt, köv.) Yßgyes ^özÍEraényE^. — Nagyméltóságu dr. Darányi Ignácz miniszter és komáromi egyházmegyei gondnok ur a közelebbi egyházkerületi közgyűlés alkalmával 100 azaz egyszáz koronát kegyeskedet adományozni a tűzvész által rendkívüli károkat szenvedett mihályházai ev. ref. egyházközségünknek. A jó Isten áldja meg érte!
