Dunántúli Protestáns Lap, 1896 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1896-03-22 / 12. szám
187 DÜNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP 188 Ezen tervezetre akarok néhány megjegyzést tenni, mert ez a mily egyoldalú, ép oly méltánytalan és igazságtalan. Távol legyen tőlem, hogy valakit vádolni akarnék, hogy talán egyrészről a bizonyos fokú érdek, más részről a nembánomság sugalmazta volna a t. bizottságnak a kérdés ilyetén megoldását, de nem zárkózhatom el azon hit elől még sem, hogy a mikor látták, hogy rájuk nézve felettébb kedvező ez a tarvezet, nem gondolták meg, hogy ugyanakkor másokra nézve — az ez után belépendőkre nézve — mennyire igazságtalan és megterhelő. (Folyt, köv.) Akucs Lajos, segéd-lelkész. Nincs-e igaza H—K.-nak ? Mint H. K. én is megörültem, mikor olvastam, hogy a vallás és közoktatásügyi miniszter 100,000 irtot adományozott újra a református lelkészeknek —, és pedig ezen örömem csak nevelte az, hogy ezt aztán közvetlen fogják megkapni az illető lelkészek és nem felettes hatóságaik utján. Hát ide jutott a református papság, hogy ennek örüljön ? Hát fájdalom oda, mert az államsegélylyel eddig űzött eljárás nem igen biztató a református papságra. Az államsegély ugyanis szegény III. és IV. osztályú lelkészek számára adatik az államtól; egyházi hatóságaink azonban nem forditják mind erre a czélra, hanem rendeltetési czéljától eltérő czélokra forditják, nem egyszer ép a gazdagok felsegélésére. Tudja ezt az állam is, de mint Tanárky mondá nekem, ezt az ujj ok között elnézik. De úgy látszik végtelen végig mégsem akarja elnézni az állam s azért akarta közvetlenül elosztani. Tehát nekünk szegény papoknak igazán nem lehetett kifogásunk a miniszter intentioja ellen, mert az azt akarta, hogy ez az összeg aztán csakugyan rendeltetési czéljának megfelelöleg kezeltessék. Mert hogy kezelték eddig ezt az — ismétlem — szegény papok felsegélyezésére adott államsegélyt ? A kerületek megkapták s akkor pl. Debreczen a 24,0o0 írtból 8000 frtot a debreczeni iskolának adott. A megmaradt összeget aztán leküldte az egyházmegyére. Aztán az egyházmegye hasonlókép cselekedett, egy részt megint lefoglalt az ő specialis szükségeire. Egy kis részt aztán kiosztottak egy pár szegény lelkésznek, így lett legalább nálunk pilula belőle, de a mely pilula is „csak némelyeknek jutott. Én tehát igazat adok H. K.-nak. Az én plebánus társam 2000 frtot kap az adóhivataltól, én semmit; és ő mégis függetlenebb államtól s mindentől, mint én. Igen, mert az állam az egyes papoktól semmit sem követej cserében. N. N. lelkész. ?A!€i4» Egy epizód Stettner Ignácz volt nyarad! reform, lelkész és esperes életéből. Midőn az 1848-dik év vége felé az osztrák hadak, mint ellenség, Magyarország földére benyomultak és Győrön keresztül, a Mészáros utón egyeneseu Pest felé vették utjokat, az általuk megjegyzett hazafiakra, különösen a református papokra, valóságos haj tó vadászatot tartottak. Stettner Ignácz azonban, ki ekkor Igmándon, éppen utjokban, volt pap, előlük szerencsésen elmenekült, s Komáromba, mely már ekkor azon az oldalon egészen elzárva volt, igyekezett valamikép bejutni. Egy darabig a vidéken bujdosott, mígnem egy dunai molnár segítségével sikerült neki Komáromba bejutnia. Itt, hogy magát fönn tarthassa, a várparnancsnokságnál jelentkezett és alkalmazást kért. A várparancsnok, hogy a fizetéshez neki jogczimet adjon, tábori papnak kinevezte. Szolgálata ugyan mint papnak, nem igen volt igénybe vehető, mert a csekély várőrség annyira el volt foglalva az ellenséggel, hogy isteni tisztelet tartására idő nem jutott. Az elesteket nagyon röviden elhantoltuk, kik pedig olyan szerencsétlenek voltak, hogy a kórházba bejuthattak, itt ugyan senki sem gondolt arra, hogy az utolsó kenetet vagy a végvacsorát a halálnak vált fölvegye s azután szertartásos temetésben részesüljön. Oly nagy volt a betegek és a halálozások száma, sebesülés, typhus és kolerásokban, hogy a tisztességes ellátásról gondoskodni szintén a lehetetlenségek közé tartozott. Azonban volt nekünk egy kedves kis jó barátunk, az akkori tatai papnak Vecsey Károlynak kissebbik fia, Miklós, ki alig 17. éves létére beszökött Komáromba, hogy ő is fegyveres szolgálatot tehessen. A fiú igen gyenge volt, nem bírta a téli táborozás fáradalmait, mígnem kimerülvén typhusba esett s pár heti betegség után megholt, éppen azon időben, mikor a város és a vár ostroma leghevesebben folyt. Ekkor én, mint százados a Duna szigetének északi ormán egy 12 fontos ágyú üteg mellett teljesítettem a födözetet, melynek czélja volt a Dunáról jöhető támadást vissza verni s az ostromot a várostól a lehető messze tartani. Itt hallottam meg Vecsei Miklós halálát, azonnal magamhoz kérettem Stettnert, s fölhívtam, hogy Vecseinek egy rendes, szertartásos temetést rendezzünk. Koporsót vettünk számára, a mi akkor egy honvédnek nagy luxus volt s a temetés idejét délután 1 órára rendeltük. Kíséretül őrnagyomtól egy szakasz honvédet kértem. A halott a belvárban egy száraz malommá alakított kazamátában feküdt. A kitűzött időre meg jelent Stettner egy Somogyból honvédnek állt kálvinista mesterrel. A halottat rendes szokás szerint az udvarra kitettük, de a mi kegyes foglalkozásunkat az ellenség nem hogy tekintetbe nem vette, de sőt annál inkább küldötte lövegeit és mig Stettner gyönyörű imádságát elmondta, attól lehetett tartani, hogy a
