Diakonia - Evangélikus Szemle, 1979
1979 / 2. szám - Bozóky Éva: Három hit határán
BOZÓKY ÉVA Három hit határán Kilenc éves koromig minden felettébb egyszerűnek látszott. Vasárnap délelőttönként apám kézenfogott, s felvitt a budavári evangélikus templomba. (Mélyen hivő katolikusként — az akkori szabályok szerint — erősen megterhelte lelkiismeretét azzal, hogy evangélikus paplányt vett feleségül, ám házasságkötése előtt tett ígéretét szigorúan betartotta: ha lánya lesz, az evangélikus hitben nevelkedik.) Amíg én a gyermekistentiszteleten voltam, ő átment misére a Mátyás templomba, én pedig nem sejtvén, mi a különbség a kettő között, abban a meggyőződésben éltem, miszerint öröktől fogva az a vüág rendje, hogy az apák más templomba járnak, mint a gyerekek. Csupán a köszönéssel voltam bajban. Jól tudtam ugyan, hogy a mi lelkészünknek Erősvárunkkal kell köszönni, a plébános bácsinak meg Dicsértessékkel, csakhogy mindig összetévesztettem, hogy kinek mi dukál, s az apámtól ezért járó dorgálásokat elkerülendő, végül is összevonással segítettem a dolgon, bármelyikükkel találkoztam is, lelkesen hadartam: Erős várunk dicsértessék! — megtéve ezzel az első lépéseket az ökuméné felé. Negyedik osztályos koromban azonban Eger városába költöztünk, s ettől kezdve felettébb bonyolult, sokszínű és izgalmas lett a vüág, valóságos kérdőjel erdővé vált, varázserdővé, ahol minden megérintett kérdőjelből több másik ugrott elő. Az Angolkisasszonyok zárdájának hatalmas tömbjében négy iskola kapott helyet: elemi, gimnázium, tanítóképző és a hozzátartozó gyakorló elemi. Mivel már csak egy év választott el az akkor nyolc osztályos gimnáziumtól, a zárda elemijében végeztem a negyedik osztályt is. Hittanra viszont — evangélikus gyülekezet nem lévén — a református parókiára jártam, még hat kislánnyal együtt. Óráinkat két tanítóképzős nagylány tartotta, református zárdisták, akik tanítás után összeszedték báránykáikat, s úgy vezették a kis csapatot az Eger patak melletti épületbe, melynek egyik oldala a minaret és a dinnyepiac felé fordult, míg a másik festői lagúnára nézett. Hittanóra után a fiúk ott pecáztak a gyülekezeti terem ablakában ülve. Otthonos hely volt ez a parókia. Az előszobában pingpongasztal, odabenn sok könyv, folyóirat, be-beszaladtunk, akár volt aznap hittanóránk, akár nem. Én a könyvekre vetettem magam, mások játszottak, a két képzős pedig felváltva őrködött felettünk. Egyikükkel, Melindával, igen összebarátkoztam, kitüntető kedvességgel viszonozta ugyanis csodálatomat, amellyel Tündér Ilona szőkeségének és elbűvölő harmóniumjátékának adóztam. Kérdéseim nyomán azonban csakhamar kétely ébredt benne a tanítói hivatással szem
