Bérmunkás, 1945. július-december (33. évfolyam, 1379-1404. szám)
1945-07-07 / 1379. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1945. julius 7. Csepel népe beszámol mindennapi életéről Ma nem hivatalos személyekkel akarok beszélni, a gyárat is csak kívülről nézem. Az udvaron kocsit huzó munkások, kissé távolabb vagonsort tolató mozdony. A főkapu előtt hatalmas felirat: “Éljen a másuji verseny!” Csepeli Weiss Man- fréd gyár. — Tízezren dolgoznak — jelenti ki a portás. Mellette szovjetkatona nagy faliújságot nézeget. Rendes munkanap. Körülbelül 3 óra van. A Fő-uton — egyesek még mindig Horthy Miklós-utnak nevezik — csak gyerekeket lehet látni és lábadozó szovjetkatonákat. A városnak ez a része nem sokat szenvedett. Csak túlsó szélén, az erzsébeti oldalon dőlt halómra néhány háztömb, Itt gyorsan suhant át a háború. Csepel nem volt alkalmas a németeknek védelmi állások kiépítésére. Nem stratégiai okokból. A csepeli munkások hírét hallották ők is. Itt- ott a kövezetből nagy darabot mart ki a gránát, vagy az aknavető. A kis házak falain gépfegyvergolyók nyomai. A gyár sporttelepének füves oldalán a szovjetkatonák sírja körül szorgoskodnak a munkások: Kertté akarják varázsolni a kis szükségtemetőt. — Itt balra — itt kezdődik a Csillag-telep. Hatalmas homokbuckák zárják el két oldalt a kilátást és kis munkásházak, egy-kétszobásak ülnek szerteszét az oldalukban. HARMINCNYOLC ÉVE VAGYOK GYÁRIMUNKÁS Szemben egy kicsiny kert végén ház, gyenge füst száll a kéményből. Otthon vannak. Kollár Imre — olvasom a kertkapun. A konyhában ülnek ebédelnek. — Éjszakás az uram. Martin-munkás. Bizony én még télen sem bírnám ki azt a meleget, amiben ők dolgoznak. De hála Istennek, jól van. Az ember keményarcu, szikár férfi. Az asztalon nagy tál grizes tészta. Akörül a család. Kínálnak. A nagyleány a fiatal anya — büszkén mutatja a bölakkor erélyesen tiltakozunk ezen amerikaiatlan, demokrata ellenes, fasizta módszer alkalmazása ellen. A Goodyear munkások csak a törvényes jogaikkal élnek és a sztrájkhoz csak a legvégső esetben folyamodtak. Ha a kormányközegek a tervezett szégyenteljes intézkedést valóban alkalmazni fogják, akkor a demokrácia Amerikában valóban csak üres frázis és máris elvesztettük azt, amiért állítólag a harctereken küzdöttünk. Ha ezen felháborító tervet valóban keresztülviszik, mi nemcsak országos méretű publicitást adunk neki, hanem csak itt Akronban 50,000 gumimunkás minden erejével ellent fog állni és csatlakozni fognak hozzájuk a munkások ezrei másfelé is. Ujcsőben .kéthetes kisbabáját. Az emberből nehezen szakadnak a szavak, ügyetlen a beszéde. Az Izzó folyékony vasat jobban tudja formálni, mint a mondatokat. — Harmincnyolc éve vagyok gyári munkás — mondja. — Soká vártunk, nagyon soká és most már csak kibírjuk. Nyolc órát dolgozunk, de a májusi versenyre túlóráztunk. Száz darab kaszakalapáccsal és üllővel akarunk elkészülni. Ne sírjanak a parasztok, hogy nincsen szerszám. Elkészült május 1-re, — néz föl, amint eltolja a tányért. Kis konyhaszekrény a sarokban, oldalt kis pad, kancsó, naptár a falon, sótartó, — ez az egész. A szobában félhomály most kelt fel az apa, még nem nyitották ki az ablakvédőt. — Hatvan deka zsírt kapunk fejenként, meg hagymát, babot és valami kis lisztet — szól közbe az asszony. — Egy kicsivel többet kapunk, mert az uram Martin-munkás. Egy kis büszkeség van az arcán, amint ezt mondja. A leány a kapuig kisér, a gyerek felsír, mikor búcsúzom. — Hát csak megvagyunk — szólt az apa. Megszorítjuk egymás kezét. A szomszédban szovjet katonákat látok, Major Gyula házában vannak elszállásolva. Csak a kisleányt találom a lakásban. Tizenötéves, középiskolás. — Újságíró? — kérdezi és felragyog a szeme — Apu még alszik ,anyuka a szomszédban van. Lassan »megfontoltan felel a kérdéseimre. Nagyon meg van hatva, hogy a család élete felől érdeklődöm. Újságot hoz elő, mutatja, hogy a Szabad Népet olvassák. NEKÜNK KÖNNYŰ, MERT ITT VANNAK AZ OROSZOK! — Azt hiszem, most többet keres édesapám. A Szakszervezeti Tanács 8 pengőre emelte az órabérüket. Hogy milyen az élelmezés? Hát nekünk köny- nyü, mert itt vannak az oroszok. Ma is fánkot sütöttünk. ból követeljük, hogy a kormány kényszerítse ezen túlságos hatalomra szert tett cég tulajdonosait, hogy munkásaikkal kollektiv egyezséget kössenek.” A sztrájkra vonatkozólag a katona kötelesek behívása semmi befolyással sem lenne, mert a 17,000 sztrájkoló között csak '257 katonaköteles van (17-37 évesek), akiknek egy része fizikai okokból katonai szolgálatra alkalmatlan. A kormány ,mint minden ily i esetben, követeli, hogy a sztrájkolok előbb kezdjék meg a munkát és csak akkor tárgyalják az ügyüket. A munkások viszont a múlt tapasztalataiból tudják, hogy a War Labor Board tudatosan elhúzza a tárgyalásokat. Ez okozza a sztrájkok kirobbanását. A szobából kilép az apa. Valószínűleg a mi beszélgetésünk ébresztette fel. Még fiatal, 45 körül lehet, de a túlfeszített éj szakai muka bizony megviselte. Vörösek a szemei, mély vonásokat tört az arcára a gyár. Szakmunkás. Vasesztergályos. Eszembe jutnak orosz, angol, francia szaktársai, akik minden évben fizetéses szabadságra mentek és két hétig pihentek. Neki eddig még nem jutott. Most cölöpverő gépeket készítenek a Vörös Hadseregnek és a májusi versenyre önként vállalták a túlórát — Az üzemi bizottság? — válaszol. — Hát hogyne lennék velük megelégedve. Hiszen mi választottuk a legjobb elvtársakból. Kinéztük őket magunknak, mikor még itt voltak a svábok. Az asszony is megjön. Erős, szép munkásasszony. Ételt melegít az urának. — Olyankor ebédelünk mi is, mint a grófok, délután 4 órakor — mondja nevetve. Fánkkal kínál. A “továrisok” hozták a zsírt, meg a lisztet . — Még jó, hogy itt vannak, mert ha az uramra várnék . . . képzelje, minden műhely kapott autót az oroszoktól, hogy élelmiszert hozzanak vidékről. Hát az én párom a többiekkel pont Kecskemétre küldte a kocsit. Na, meg is látszott. Hetven deka liszt jutott minden emberre. A többi műhely jobb helyekre küldött, zsírt, szalonnát, tojást is hoztak. — Meg vannak elégedve? — Hát . . . igen. Annyink van csak, amit rajtunk lát, de most legalább megmondhatjuk, ha fáj valami. A szomszéd asszony — fiatal nő — a nyilasokra panaszkodik. — Azt mondták ,hogy velük fogják felépittetni Budapestet, most meg itt sétálnak. Általában mindenütt sok a panasz az igazoló bizottságok ellen. — Az én fiamat holtra verték, mert nem ment Németországba — mondja a ház előtt egy öreg néni. — Annak szegénynek nem kellett igazoló bizottság. Nemzetiszinü karszalaggal járnak a nyilasok, meg a hivatalokban ülnek, panaszkodnak a túlsó utcában, a kerítés mögül. SZABADNAK ÉREZZÜK MAGUNKAT Az Erzsébet-utcában szokatlan kép fogad. Jólöltözött fiatal leányok lapátolják a romokat. Ezeket közelebbről is meg kell nézni. Bemutatkozom, ők is. Apagyi Joli, Wosicz Magda, községházi tisztviselőnők. A májusi versenyre vállalták a romelt?|caritást. Csinosak, jó- kedvüek és szakszervezeti tagságukkal dicsekednek. Félhét felé jár az idő. Hirtelen megtelnek az utcák, a gyárkapu önti magából a munkásokat. Most jön haza Koós Ilona. Tizenkilenc éves és már 4 éve hivatalnoknő a gyárban. Édesanyja már tálalt neki és .én kérem, hogy ne zavartassa magát. Vacsorázás közben beszélgetünk. — Mi az a változás, amit a AKRONBAN Családi kirándulást rendeznek az IWW magyar nyelvű tagjai JULIUS 8-án, vasárnap, a közismert FÜLÖP FARMON. Jó ételek és hüsitőkről gondoskodik a rendezőség. A tánchoz Steidl Pista zenekara muzsikál. Belépődíj nincs. ÚTIRÁNY: Az airportnál vagy a Canton Roadon *a 224 utat venni a Wingfoot Lakéig. A vasHton innen jobbra térni és jó utón két mile a piknik hely. Figyelje a jelző táblát. németek s a nyilasok kiűzése után észrevett — ez az első kérdésem. — Tudja — feleli —- valami történt’, valami van a levegőben, ami eddig nem volt. Pedig a munka egyes tekintetben talán nehezebb, mint azelőtt. De mégis, valahogy mindenki szívesebben dolgozik. Nem kell félni senkitől és mindenki szorgalmasabb. . Szabadoknak érezzük magunkat és azért van ez. A munkaidő után még nagyon sokan bent is maradnak. Az egyik üzemi megbeszélésen fa- li-uj ságról beszéltek. Ma több, mint 70 van már a gyár területén. Határozottan jobb a munkakedv. Érezzük, hogy nemcsak üres jelszavakat kapunk, de valójában van előttünk valami. — Mennyit keres egy hónapban? . — Nyolcszáz pengőt. ÉLVE NEM VISZNEK EL Az édesanyja füstölhust tesz eléje, a héten osztották és átveszi a szót. — Tetszik tudni, beteg az én kisleányom. A nyilasok Kőbányában egy pincében dolgoztatták a bombázások alatt. Izületi gyulladást kapott. Aztán Németországba akarták vinni erőszakkal. — Hogy tudott itt maradni? — Nem mentem. Kijelentettem, hogy élve nem visznek el. Magyar vagyok és semmi keresnivalóm sincs Németországban. Piszok kommunistának neveztek és megfenyegettek. De azért mégis ittmaradtam. — tóikor kikisér, még megjegyzi: — Tudja, itt Csepelen mégsem tudtak akármit csinálni. Nálunk nem volt nagy terepe a nyilas bandáknak. Az is gyűlölte őket, akikről nem is gondolták. Az öcsém 17 éves. Csak most tudtuk meg, hogy 2 éven át röpcédulákat osztogatott a gyárban és a környéken. Már alkonyodik. A házak ablakaiból imitt-amott gyenge mécs világlik. A kocsma tele van, de most nem bort mérnek. Az egyik teremben szemináriumi előadás van, a másikban egy műhely bizalmiai tárgyalnak. Ott ,a folyosó végén, a kisteremben nagy a lárma. Lányok, fiuk vitatkoznak, — ifjúmunkások. Aztán ismét megélénkül az utca. Az éjszakai munkások .jönnek az apró házakból a nagy gyárkapu felé. Nézem a gyárat, a házakat, a siető embereket. Akaratlanul is a főrészvényesre gondolok, akik a svájci he-
