Békés, 1898 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-25 / 39. szám

39-ik szám Gyula, 1898. szeptember 25-én. XXX. évfolyam. Szerkesztőség: Templomtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illctó köz­lemények intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj Egész évre . 5 frt — kr. ;í Félévre ... 2 » 50 » |j Évnegyedre .1 » 25 » v Egyes szám ára 10 kr. sí m Társadalmi és közgazdászat! lietilap. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő: 3iD Ó H IT 3D T7* I T"> .r^J^uriprtu,r,^>iluripri,o)pfi^urf>f>g y Kiadó hivatal: Templomtér, Dobay Ferencz háza, el könyv- kereskedés, hova a hir­detések és nyílt-téri köz­lemények küldendők. Hirdetések szabott áron fogadtatnak el Gyulán, a kiadó hivatalban. Nyilt-tér sora 10 kr. % Népeimhez! A legsúlyosabb, legkegyetlenebb megpróbáltatás ért Engem és Házamat. Hitvesem, trónom ékessége, hű tár­sam, a ki életem legnehezebb óráiban vigaszom és támaszom volt, kiben töb­bet vesztettem, mint azt kimondhatnám | nincs többé! Egy rettenetes végzet elragadta őt Tőlem és népeimtől. Egy gyilkos kéz, azon őrjöngő szenvedély eszköze, mely a fennálló társadalmi rend megsemmisítését czé- lozza, a nők legnemesbike ellen emelte tőrét és vak, czéltalan gyűlölettel át­döfte azon szivet, mely gyűlöletet nem ismert és csak a jóért dobogott. Azon határtalan fájdalom közepette, mely Engem és Házamat ért, szemben ama hallatlan tettel, mely borzalomba ejti az egész müveit világot, mindenek előtt szeretett népeim hangja az, mely enyhitően hat szivemig. Midőn az isteni végzés előtt, mely- oly súlyos és felfog­hatatlan csapást mért Ream, -alázattal meghajlok, hálát kell adnom a gond­viselésnek azon nagy kincsért, melyet számomra fentartott: a milliók azon szeretetéért és hűségéért, mely a szen­vedés órájában Engem és Családomat környez. Közel és távol, fent és alant, ezer­nyi alakban nyilvánult a gyász és fáj­dalom az Istenben boldogult Császárné és Királynéért. Megható összhangban cseng minden ajakról a panasz a pó­tolhatatlan veszteség felett, mint hű viszhangja annak, a mit lelkemben érzek. A mint Én forrón szeretett hitve­sem emlékezetét szentül őrzöm holtig- lan, úgy népeim hálája és tisztelete maradandó emléket emel Neki minden időkre. Sajgó szivem mélyéből köszönetét mondok mindenkinek az odaadó rész­vét ezen újabb zálogáért. Midőn az ünnepi hangoknak, me­lyeknek ezen évet kisérni kellett vol­na, el kell néinulniok, a ragaszkodás és hü együttérzés e számtalan tanúsá­gaira való visszaemlékezés azon legbe­csesebb adomány marad számomra, melyet Nekem népeim nyújthattak. Fájdalmunk közössége újabb, benső köteléket fűz a trón és a haza közt. Népeim változhatatlan szeretete meg­erősít kötelességem nemcsak azon fo­kozott érzetében, hogy a Reám bizott küldetésben kitartsak, hanem megerő­sít egyszersmind a siker reményében. Esedezem a Mindenhatóhoz, a ki oly nehezen sújtott, adjon még erőt, hoffv véghez vihessem azt, a mire bi- vatva vagyok. Imádkozom, áldja meg népeimet és világosítsa fel őket, hogy megtalálják a szeretet és egyetértés út­ját, a melyen viruljanak és boldogok­ká legyenek. Kelt Schönbrunnban, 1898. szep­tember hó 16-án. FERENCZ JÓZSEF s. k. Békésvármegye kegyelete. ,, A magyar nemzet nemcsak királynéját veszítette benne, hanem veszítette nemzeti léte erős támaszát.“ E szavakkal fejezte ki a vármegye rend­kívüli közgyűlésén a hazát ért csapás nagy­ságát az emlékbeszédet mondó főispán és Békésvármegye törvényhatósága gyászának, fájdalmának kifejezése méltó volt ahhoz az óriási csapáshoz. Külső pompa nem járult hozzá, a nagy teremben csak a vármegye zászlóján és czi- merón levő gyászlepel jelezte a szomorú al­kalmat, mely a közönséget összehozta, de annál meghatóbb, bensőségesebb volt e gyász­ünnep, a közönség igaz részvéte, fájdalma ott ült a komoran hallgatag arczokon a meg­csillanó köny cseppeken. Némán gyülekezett össze a vármegye termébe a közönség. Mindenki feketében ; elmaradt a távol vidékek lakóinak egymást vidáman üdvözlő zaja; egy fejbólíntással, kézszoritással üdvözlik egymást a rég nem látott barátok. Temetésre' gyülekeztek ott, temettük szivünket, nagy halottunkat, kinek teste már a bécsi kapuczinus templomban nyugszik. Észrevétlenül telt meg a terem, min denki elfoglalta helyét, a karzatot gyászru­hás nöTT’töltötté1.' meg és alig hallható zson­gás között telt el azdífő -SZ -ülés megnyitásáig. Fekete magyar viseletben, féketfű és karddal jelent, meg a közgyűlésén a vár­megye főispánja, a közönség némán, főállás­sal üdvözlő és azután állva maradt minden­ki. Egymásután hallottuk a gyászünnep szó­nokait, az indítványokat, melyek a várme­gye gyászának kifejezésére vonatkoztak s melyeket csendes, csaknem néma helyeslés­sel fogadott el a közgyűlés. A rajongó szeretet szavaival, a fájdalom szívből fakadó érzelmeivel tolmácsolta a vármegye főispánja nagy veszteségünket és mély gyászunkat, a benső szomorúság igaz szavai megtalálták az utat a hallgatóság együtt érző szivéhez és nagyon sok szemben visszatarthatlanúl megjelent a fájdalom kö- nye, végig peregve a megindultságtól resz­kető arczokon. A szónokot is megihlette a bánat és emlékezet, formai szépségekben gaz­dag beszédben állítja elénk elvesztett nagy királynénkat, a magyarokat igazán szerető nagy asszonyt, végtelen szivjóságát és szere- tetót nemzetünk iránt, női és uralkodónői erényeit. Nagyhatású és mélyen megindító szavakkal tolmácsolta az ősz király veszte­ségét és a nemzet részvétét, melyben ural­kodója bánatában osztozik, imaszerü befeje­zéssel kérve vigasztalást sokszor sújtott ki­rályunk számára. Az elnöki emlékbeszéd mellé méltán sorakoztak dr. Fábry Sándor alispán és Be- li&sey István felszólalásai, amelyekben a vár­megye kegyeletének kifejezésére tettek egy­hangúlag elfogadott indítványokat. A vármegye rendkívüli közgyűlése Hétfőn délelőtt tartott rendkívüli közgyűlésé­ben áldozott Bókésvármegye törvényhatósági bizott­sága Erzsébet királyné emlékezetének. A közgyű­lésre a vármegye minden részéből nagy számmal gyűltek össze a bizottság tagjai, kik a közönség­gel együtt egészen betöltötték a vármegye nagy termét. Kilencz órakor megjelent az ülésteremben dr. Lukács György főispán és az ülést megnyitva elmondotta következő nagyhatású emlékbeszédét, a melyet a közönség állva hallgatott végig. Dr. Lukács György főispán beszéde : Mélyen tisztelt közgyűlés! „Nem érez az, aki érez szavakkal mondha- tót“ — úgy mond a költő. És valóban, a lesújtott magyar nemzet gyá­szának kifejezésére elégtelen a szó. Véghetet- len az ür, melyet órezünk, mondhatatlan a fáj­dalom, mely elfog jóságos királynénk, Magyar- ország-védasszonya halálán. , j Mert a magyar nemzet nemcsak királyné­ját veszítette benne, hanem veszhette nemzeti lótq erős támaszát Oszlop volt az a gyönge nő, a íiagyar nemzeti állam épületének erős oszlopa. Az a szelíd angyal arcz, az a gyöngéd asszo­ny] kéz több hasznára volt nemzetünknek, mint századok minden törekvése. Erzsébet királyné tapintatos támogatása kellett ahhoz, hogy régi fényébe visszaállíthassuk ősi alkotmányunkat, hojjy a nemzet minden jogának megóvása mel­lett, vasnál erősebbre szilárduljon az áldásos közjogi kapocs, mely nemzet és uralkodója- kö­zött ma fenáll. Őrangyala, jóságos nemtője volt nemzetünk­nek, szószólónk az uralkodónál, osztályosa örö­meinknek, részese bánatainknak egyaránt. Rajongtunk érte és ő minket szeretett. Még látjuk őt ifjúsága, szépsége egész pom­pájában, pazar bája teljes ragyogásában, midőn vállát érinti a magyar szent korona. Látjuk őt a | szent korona érintésének varázs hatalmától csodatevő tündérévé válni oly sokat szenvedett drága hazánknak. Emlékünkben megelevenednek a budai és gödöllői fényes királynapok, melyekkel Erzsébet királyné szeretett magyarjainak világverő Má­tyás idejét varázsolja vissza, azt az időt, midőn kultúrában oly nagy volt a magyar, mint hábo­rúban amilyen vitéz. És a hóditó fejedelemasszony, aki örömünk­ben együtt örvendett velünk, velünk zokogott bánatunkban is. Látjuk őt, amint megkoszorúzza díesőifit magyarjaink porhüvelyét. Ott térdel Deák Ferencz és Andrássy Gyula ravatalánál. Majd iá íj ok őt, a fájdaig^ hét. tőrével szi­vén megsebzett aSyat',. aki nem roskád össze szi- vettépő elhunytán egyetlen fiának, a deli trónö- kösnek, kit világ hatalmasának nemcsak szüle­tése, hanem szelleme is kijelöli. Nem roskad össze, hanem „humano maior“, mintegy levetve minden földi salakot, megtagadva önmagában mindent ami gyarló és emberi, a lesújtott nagy király oldalára áll s a megmérhetetlen fájdalom kbservében, visszaadja a nagy királynak hitét, lelkének megnyugvását. S ahogy a nagy király leikébe a béke las­san visszaköltözik, csak fájdalmának él és egye­dül az ős természet szent ölén keres enyhülést a hús királyi anya, aki örömre immár örökre képtelen. De még ekkor is tesz egyetlen kivételt és visszatér egyszer az élet zajába. És ezt az egyet- lea kivételt érettünk teszi, az áldozatot nekünk hízza meg. Nagyszerűségében megható, felejthe-, tetten az a jelenet, midőn a magyar állam ezer éves fennállásának örömünnepén, az ország fő­papja által celebrált hálaadó isteni tiszteleten, kö­zepette mindama kápráztató fénynek, ragyogás­nak, örömnek és szinpompának, amit egy ujjon­gó nemzet és annak szeretett dynastiájá kifejteni tud: megjelenik királyi férje oldalán talpig gyász­ba borulva a felséges asszony. Még mardosó bú­bánatában is eljött tehát közénk, hogy tanúja legyen ezer éves életünk örömének, hogy imád­kozzék a magyar nemzet boldogulásáért. Hogy ne gyászolnék tehát, hogy ne zokog­nánk elvesztésén mi, akik annyit köszönünk neki- Neki, akinél nemzeti érzéstől mélyebben átha­tott fejedelemasszonya nem volt és nem lesz a magyarnak soha. Mit sirassunk benne jobban ? Magas röptű nagy szellemót-e, azt a gazdag költői kedélyt, nemes szivének páratlan jóságát? Mit csodáljunk inkább ? uralkodói erényeit, hitvesi szerelmét, anyai szeretetót? Mint királyné mint hitves, mint nő, mint anya, egyaránt nagy, egyaránt dicső volt Nemcsak nagy és dicső, hanem drága ne­künk magyaroknak. Mig magyar él e földön, szájról-szájra jár az ő emlékezete, mely áldott legyen örökre­De félre, fájdalom ! Hazafiul kötelességünk, hogy tőlünk telhetőleg mérsékeljük bánatunkat. Hiszen támogatnunk kell őt, az ősz királyt, a szerencsétlen nagy királyt, akit az Isten nagyon szeret, mert nagyon megpróbál. Gyermeki ra­gaszkodásunk melegével kell igyekeznünk eny­hülést önteni dicső királyunk nagy szivébe. Az egyik óriás csapás — világra szólott az is! — azért nem tudta őt megdönteni, mert ol­dalán volt a hitves: a királyné. Most már ő sincs. Nincs tragédia oly gyászos, mint az ő elmúlása. Ebben a másik óriás csapásban, hol leljen támaszt, hol találjon nem vigaszt, de legalább némi megnyugvást a magyarok legszeretettebb királya­Álljunk mellé mind, ahányan vagyunk, egytől egyig, kivétel nélkül. Mi sok miihón né­mileg talán helyettesíteni, leszünk képesek a tá­maszt, mely kidőlt. Tizenhét millió magyar, mind osztályrészt kér, követel abból a mérhetetlen fájdalomból, mely a legelső magyar embert érte. Sorakozzunk köróje mind. Testünkkel óv­juk, lelkűnkkel vigasztaljuk őt Irgalmas Isten, hallgasd meg. magyarjaid könyörgését. Adj enyhülést, gáj megnyugvást magyarok Királyának 1 A főispán azt indítványozta, hogy a törvényhatósáj»' bizottság Erzsébet királyné szomorú elhalálozása alkalmával bánatosan hódoló feliratot intézzen 0 Felsége a királyhoz. Az indítvány el­fogadtatván, előterjesztette az elnök, hogy a felirat szövegét a vármegye főjegyzője fogja felolvasni, előbb azonban a vármegye alispánja lesz jelentést a lesújtó gyászeset alkalmával tett intézkedésekről és ugyanő, valamint Béliczey István bizottsági tag indítványt óhajt tenni. Dr. Fábry Sándor alispán beszéde: Mélyen tisztelt törvényhatósági közgyűlési Főispán urnák imént elhangzott szép beszéde után, mely érzelmeinknek oly hű visszhangja, fájdalmunkról szólani csak ismétlés lehetne. Hisz minden magyar szivében oly közös, oly egységes a sajgó" iájaaíom' konTrtás’ ícínfíyiTOIli, ű. ült királynénk, Magyarország védasszonyának elvesz­tése felett, a mily egységes volt mindenkor az egész nemzet mélységes, rajongó szeretete O iránta; úgy hogy bár lehetnek különbözők érzel­meink nyilvámilásai, de a nemzet siralmának . alaphangja egy, a mint egységes annak az egész hazán végig rezgő akkordja: a mély, a vigasz­talan fájdalom. Felszólalásomnak czélja első sorban, hogy jelentést tegyek a gyászeset alkalmából a tör­vényhatóság nevében tett intézkedéseimről a következőkben: A lesújtó halálhír vétele után annak közlése mellett utasítottam az összes közigazgatási ható­ságokat, hogy a gyászlobogót valamennyi köz­épületre azonnal tűzessék ki. A természet letarolt ókessógiből, melyek természet imádó, költői leikéhez mindenkor úgy illettek, díszes virág koszorút rendeltem, mely a drága tetemet elkísérje az enyészet bús biro­dalmába. A koszorú kék és fehér szalagjai e feliratot viselik: „Erzsébet királynőnek — Bókés­vármegye közönsége.“ Küldöttséget kértem fel, hogy az, a vár­megye koszorújával ravataláhez zarándokolva bánatunkról ott ólő tanúságot tegyen. A küldött­ség vezetését Ő Méltósága a vármegye főispánja volt szives teljesíteni s csatlakozott hozzá fel­kérésemre Horváth Károly vármegyei bizottsági tag és Oláh György vármegyei főügyész. Elrendeltem, hogy a gyászszertartás idejé­ben, midőn milliók zsolozsmája kisóri az alkotó­jához térő szellemet megdicsőűlési útjában, az összes hatóságok testületileg vegyenek részt a megyénkben minden egyházban tartott gyász­istentiszteleteken | felkértem az egyházak elöl­járóit az iránt, hogy a temetés szomorú órájában az összes harangok hosszan zúgó zenéjével is sirassák a nemzet sírba hanyatló géniuszát. Ezen tett intézkedéseim bejelentése után indítványozom még, hogy a törvényhatóság egyetemes gyászának egyik külső jeleként ren­delje el az összes megyei és községi hivatalok­ban a fekete pecsétnek hat hónapon át való használatát. Indítványozom továbbá, hogy azon szívből eredő manifestumot, melyet Ő Felsége, jóságos királyunk az őt ért nagy csapás súlya alatt népeihez intézett, a mely a hivatalos lap tegnapi számában tétetett közé, nyomassuk ki 10.000 példányban és osztassuk szót a megye lakossága

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom