Békés Megyei Hírlap, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-10 / 58. szám
SZERELEM 1997. március 10., hétfő Nagy emberek szerelmei Madách Imre Lidérckéje Madách, a beteges, zárkózott költő egy oszlopnak dőlve nézte a lányt Lidércke — Csókos, dalos, rajongó, fellengzős természet volt ,,Gyere vissza, Erzsi... Te csak virág légy nálunk." (Madách Imre leveléből) „Te csak virág légy, drága, csecsebecs, haszontalan, de szép” (Az ember tragédiájából) Kitagadás, könny, szenvedés; vergődés az út porában, végül egy bozóttal benőtt, süppedő sír a nagyváradi temetőben. Hamvába hullott nagy szerelem tragikus fordulataira utalnak ezek a szavak. Fráter Erzsébet története akkor is meghatna bennünket, ha nem tudnánk, hogy a magyar drámairodalom egyik óriása, a Tragédia szerzője írta hozzá egykor: „Látnom téged és szeretnem egy volt. / Oh, leányka, honnan, honnan ez?” Fráter Erzsi akkor még a Lidércke volt, „mely éjjel ég, bolyong, örvény fölébe csal és megfoghatatlan...” Csak költő szólhat így kedveséről, akit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Egy bál hozta el őt a fiatal táblabírónak, aki barátja kedvéért azzal ment mulatni, hogy ő ugyan táncolni nem fog, csak ott lesz, mert az illendőség is úgy kívánja. A nógrádi alispán unokahúga tizenhét éves volt a gyarmati bál idején. „Fehér ruhát viselt, kon- tyába nyíló rózsát tűzött, s haját felfésülte, hogy nyílt, magas homloka szabadon maradjon. Mint délről északra került teremtésnek, a tánca szilajabb, tüzesebb volt a nógrádiakénál”—jellemezte így Az asszony tragédiája című könyvében L. Kiss Ibolya, aki e tragikus sorsú nő mindmáig legkitűnőbb felidézője. A beteges, zárkózott költő egy oszlopnak dőlve nézte a csupa derű, eleven táncot, a lányt, akinek tánc közben leoldódott a karkötője, s véletlenül éppen az ifjú táblabíró lába elé gumit. Felvette az ékszert és átnyújtotta a meleg fényt sugárzó lánynak, s felejtve barátjának tett fogadalmát, felkérte őt a következő táncra. Ez volt az a pillanat, amely megpecsételte sorsukat. Madách Imre és Fráter Erzsi vidám muzsikaszó mellett táncolva tették meg első közös lépésüket a tragikus jövendő felé — jegyezte meg az említett mű szerzője. Madách Imre még akkor éjjel asztalhoz ült s egy levélben megfogalmazta érzéseit barátjának. A levél a lányról szólt, aki hatalmába kerítette őt. Lidércke címmel verset írt: „Látnom téged és szeretnem egy volt...” és elküldte Fráter Erzsinek, aki viszonozta e kezdődő szerelmet. Elfogadta és jó néven vette a közeledést Erzsi nagybátyja és felesége, akik később is támogatói voltak egybekelésüknek. Madách Imre özvegyi sorsban élő édesanyja, Majthényi Anna azonban az első perctől fogva ellenezte, hogy fia egy szerinte rangon aluli nőhöz kösse az életét. Ellenszenve csak fokozódott, amikor megtudta, hogy a lány kálvinista, hogy a magyaron kívül más nyelven nem beszél, felületes műveltségűnek, kacérnak, szemtelennek tartotta, mert kikezdett a fiával. Féltékenység vagy büszkeség motiválhatta ezt? A dédunoka, Balogh Károly Madách az ember és a költő című könyvében kérlelhetetlenül szigorú, gyémántkemény jellemű asszonyként említi őt: régi módi, de művelt, etikettes, a főúri világ előírásait törvényként tisztelő matróna, akinek engedelme nélkül a fűszálnak sem szabad megmozdulnia. Sztregován, a Madách házban a bécsi Burg szelleme uralkodott, ahova bejelentés nélkül még az unokák sem léphettek be. A korán megözvegyült asszonyság a hatezer holdas birtok irányítása mellett szinte egyedül nevelte fel öt gyermekét, akik közül a legkisebb, az általa Eminek becézett Imre állt legközelebb a szívéhez. Boldog szerelemben A rokonság, a baráti kör is féltette a fiatal Madáchot és megpróbálta lebeszélni a kapcsolatról. Erzsi, a Bihar megyei dzsentri lány mindenben az ellentétje volt leendő anyósának, „Csókos, dalos, rajongó, fellengzős természet” — írták róla. Anya nélkül nőtt fel, dacos és túlontúl céltudatos, akit soha nem a megfontolás, hanem az indulatok vezéreltek. Madách azonban túltette magát ezeken a „kicsinyességeken”, tiszttartója kíséretében váltott lovakkal utazott el Biharba, Cséhtelekre és Fráter Józseftől, a nagybácsitól megkérte az unokahúga kezét. Hamarosan megtartották az esküvőt: a kálvinistának megmaradt Erzsi reverzálist adott; kötelezte magát, hogy leendő gyermekeiket nagyanyjuk és édesapjuk vallása szerint katolikusként nevelik. A férj 23, az ifjú asszony akkor volt 18 éves. „Két tapasztalatlan, rajongó fiatal, akik egymást és a körülöttük lévő világot rózsaszínű szemüvegen keresztül látták.” Eleinte nem volt baj ezzel a házassággal. Csesztvén, idillikus falusi környezetben csak egymásnak és egymásért éltek. Boldog szerelemben teltek a napok, az évek, diszharmóniának nyoma sem volt ebben az együttélésben. Igaz, távol tartották magukat mindenkitől, látogatóba is ritkán jártak, senki nem zavarta meg a boldogságukat. A költőt kielégítette kettejük csöndje, békessége: „Elhallgatott dalom, mit is zengjen? / Amit sejte, mindaz most valót ölt” — verselt. S amikor 1848 júniusában megszületett első gyermekük, Aladár, Madách apai büszkeséggel ebből a meghitt családi fészekből nézhette az egyre zajosabb világot. Három évvel később kislányukat tarthatták a keresztvíz alá, s két szép gyermekük nevelése látszott a legszebb, legfontosabb dolognak. Úgy tűnt, hogy e szent körbe nem fér semmi gond, pedig a végzet akkor már bontogatta sötét szárnyát a csesztvei ház fölött. Hét évig tartó csöndes boldogságuknak 1852 augusztusában egy váratlan esemény vetett véget. A „császár kopói” törtek rájuk, házukat feldúlták, Madáchot vasra verték és Pozsonyba hurcolták. Kiderült, hogy a látszólag csak a családjának élő ifjú apa Kossuth számysegédjét rejtegette paróczai birtokán. Rákóczi Jánosnak sikerült elmenekülnie üldözői elől, Madáchot azonban vasra verve a pozsonyi vizikaszámyába vitték. Az ifjú korától beteges, tüdőasztmában szenvedő Madách Imre a szabadságharc kitörésekor jelentkezett nemzetőrnek, egészségi állapota miatt azonban fegyveres szolgálatot nem teljesíthetett. Mint megyei főbiztos, a hadsereg ellátásában segédkezett. Felesége minderről nem tudott, sejtelme sem volt róla, hogy újdonsült alkalmazottjuk, „a cseh kertész” nem más, mint Kossuth meghitt embere, akit a bécsi kormány halálra ítélt, s hogy a kis kerti házban, melyet férje állandóan lakat alatt tartott, fegyvereket és lőszert rejtegetnek. Erzsi nagyon szerette a férjét, gyermekeit, s abban a tudatban élt, hogy a Madách család épp elég áldozatot hozott a szabadságharcért; férje egyik öccse Kossuth futáraként halt meg, nővérét gyermekével és férjével együtt román parasztok gyilkolták meg menekülés közben. Az ifjú Madáchné álmában sem gondolt arra, hogy férjét e szent családi körből kiragadhatják. Ugyanakkor mélységes csalódást érzett amiatt, hogy férje feláldozta magát és családját egy idegen férfiért. Az anyós törlesztett Birtokaiktól is megfosztották őket, Erzsi magára maradt a két kisgyermekkel, s a harmadikat akkor már a szíve alatt hordta. Mihez kezd most, mi jöhet ezután? Rázúdultak a súlyos kérdések. Más választása nem volt, minthogy igénybe vegye anyósa támogatását, akiről tudta, hogy megveti és lenézi őt. Engedelmeskednie kellett, holott meghajolni nem akart; megalkudott önmagával, s az a nő, aki életvidámságra született, aki soha nem tudott igazán szembenézni a bajjal, ettől összeroppant. Ellenszenvét fokozta az anyós fölényes bánásmódja, a létezésükhöz szükséges pénzt is visszafogta, s Erzsi gyermekeivel együtt valósággal nyomorgott. Leveleiben kétségbeesve panaszkodott férjének, segítsen, 600 pengőről szóló kötelezvényt kért tőle, hogy pénzhez jusson, „...tudom, hogy önön vagyonunk nincs, tsak abbul élünk, mit Anyád ád és ez is bizonytalan főképen nékem, én- nékem nints jogom követelni, de azt nem is akarok.” — írta 1853. március 6-án keltezett levelében. Két hónap múlva pedig: „...oh, hidd meg, sok kínban volt részem, miolta megszűntél véd- angyalom lenni, de bár mii mélen is hatol lelkembe e sok kín, hiszem és kívánom oldalad mellett hamar elfelejteni.” Megindítóak azok a levelek, melyeket a magára maradt asszony írt férjének. Az anyós törlesztett: fullánkjait védtelen menyébe döfte, s Erzsi, a nemrégen még bálok ünnepeltje, lerongyolódva, pénz nélkül tengette életét. „Sírás nélkül egy levelet sem tudok neked írni... mit tegyek, mások rám sem hallgatnak, te vagy egyedüli oltalmam.” Ezekben a levelekben későbbi elmebeli állapotának számos előhírnöke is megfigyelhető: „A sok álmatlanságtól annyira gyenge vagyok, hogy ha nagy nehezen egyszer körül járom a kertet, három nap is fáradt vagyok... minden idegem tökéletesen el van gyengülve... a legkisebb felindulásra úgy ver a vér a bordatsontom felett, mintha ott is második szívem volna... a jólét és boldogság a sírban lakik... a legkisebb baj is csúnyán hat rám...” Madách Imre egy év múlva kiszabadult. A visszatérés után azonban meghitt, családi életük már nem úgy folytatódott, ahogy félbeszakították. A több hónapos távoliét szétszaggatta azokat a finom szálakat, melyeket hét évi együttlétük alatt szőttek. Az eltávolító idő szakadékot ásott szerelmük közé s okát sem akkor, sem később nem tudták megfejteni. A távoliét, a sok szenvedés mindkettőjük idegeit felőrölte. Madách lelki állapotát igencsak megviselte, hogy a fülébe jutott: felesége az ő raboskodása idején kicsapongó életet élt, udvarlókat fogadott. A pletyka terjesztésében maga az anyós járt élen, akiről Erzsi még korábban ezt írta férjének levelében: „...az Anyád végkép el akar szekíroz- ni.” Ebben a helyzetben házasságukra nézve a legszerencsétlenebb lépés volt, hogy a birtok- viszonyok rendezése után Csesztvéről Sztregovára költöztek; az akácokkal, emlékekkel teli egyszerű otthonukból abba a kéttornyú kastélyba, amelyben Majthényi Anna volt az úr. Erzsi hiába írta még korábban férjének; „ővele én soha egy faluban nem fogok lakni” — a sors másképpen rendelkezett. Vad mulatozások Új otthonukban életük szinte teljesen megváltozott. A kastély, a fény, a csillogás Lidérckével feledtette a nélkülözéseket: Fráter Erzsi Sztregova úrnője lett, s mint aki mindent pótolni akar, féktelen dáridókba kezdett: egymást érték a pompázatos fogadások, estélyek, mulatozások, vadászatok; „a kis szlovák falu békés csendjét hintók robogása, az agarászatokra induló vadásztársaságok kürtszava verte fel.” Ezek a vad mulatozások, költekezések Erzsi rokonainak is feltűntek, szóvá is tették, de hiába: Fráter Erzsit, mint írták róla találóan „megszállták a léhaságra ingerlő szellemek”. Ösztöneinek engedelmeskedett, vagy csupán anyósát akarta ezzel is bosszantani? Kétségtelen: ő, amikor csak tehette, belefúrta fullánkjait; társaságban például, kihasználva menye hiányos műveltségét, azzal járatta le, hogy olyan témára váltott, amihez Erzsi hozzászólni sem tudott. Menye viszont a maga módján „törlesztett”: ízléstelen és kicsinyes dolgokkal bosszantotta Madách édesanyját. Vasárnaponként tüntetőleg a sztregovai luteránus templomba, a Ma- dáchok ősi templomába (korábban ugyanis ők is luteránusok voltak!) vitte katolikusként nevelt gyermekeit, nagypénteken vendégül látta a losonci református tiszteletest és otthonában vette magához az úrvacsorát, s hogy a nagyasszony haragját végképp kivívja, Mária-ünne- pen nagymosást rendezett és a fehérneműt a kert bokraira teregette. Madáchot igencsak bántotta mindez, a zajos mulatságoknak sem örült. Túl közel volt még a nemzet bukása, ezer sebből vérzett az ország. Édesanyja elvesztett két gyermekét siratta. Az egyre elmélyülő gyűlölködéstől valósággal szenvedett. Sztregovára költözésük idején még remélte, hogy egymás közelségébea lelkileg közelebb kerülnek egymáshoz, ám ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalta. „A csupa dac, csak azért is természetű bihari vadvirág nem tudott, de valószínűleg nem is akart meghajolni férje anyja előtt... úgy éltek egyazon falucskában, mint két különböző csillagzat lakója, s közöttük a féltékenység és gyűlölet mindent felemésztő lángja lobogott.” Végzetszerűen pergő tragédiájuk mindent eldöntő fordulata az 1854 tavaszán rendezett losonci megyebál lett. Erzsi készült rá, ott akart lenni, meg akarta mutatni magát az előkelőségnek, férje azonban ellenezte, hogy elmenjenek. Fájt neki a még nagyon eleven seb; a nemzet legjobbjai elbujdostak, Kossuth is; Batthyányt kivégezték, s az aradi bitófáról leemelt tetemek még nem porladtak el az anyaföldben. Erzsi ezt nem értette vagy nem akarta érteni, férje bál elleni tiltakozásában is anyósa ármánykodását vélte: meg volt győződve róla, hogy ő ingerli most is ellene a fiát. Esztelen gyűlölete elvakította: csak azért is ott lesz a bálon, táncolni fog, megmutatja drága pénzen vett ruháját, de leginkább azt, hogy Fráter Erzsi elé anyósa nem gördíthet akadályt. Végzetes mulatozás Férje nélkül, a család egyik barátja karján ment el a losonci bálba, az úri közönség azonban bojkottálta őt. Az ismerősök nem fogadták Madáchnét, hűvös fejbólintással vették tudomásul, hogy férje nélkül érkezett, Erzsit viszont mindez nem zavarta; fékevesztett mulatozásba kezdett. Napok múltával ébredt rá, hogy cselekedete megbocsáthatatlan, akkor azonban már késő volt. A kamarás özvegye, kesseleökői Majthényi Anna nem tudta elviselni a szégyent: „Aki Madáchné létére kizárja magát a nógrádi dzsentri társaságból, annak a Madách házban nincs helye!!! ” S ezzel a fia, Madách Imre is mélységesen egyetértett. Még azon a nyáron aláírták azt az egyezséglevelet, mely házasságuk felbontását jelentette. Fráter Erzsi ekkor döbben rá, hogy minden visszavonhatatlan; az addig gyűlölt nagyasszony lábai elé vetette magát, megrendítő könyörgő levelet írt anyósának, bocsásson meg neki, ezentúl minden úgy lesz, ahogyan ő akarja, ám feleletet soha nem kapott rá. A három óriás, össsefüggéstelen mondatból álló levelet, mint a családi levéltár egyik legérdekesebb darabját, ma is a Nemzeti Múzeumban őrzik. Fráter Erzsi beleőrült abba a tudatba, hogy férjét és gyermekeit végképp el kell hagynia, szeretetének minden erejét latba vetve próbálta kiengesztelni anyósát, s általa férjét — mindhiába. Egy ideig Csehteleken atyja házában élt, majd Váradra költözött. Madách rendszeresen elküldte neki a közösen kialkudott járandóságát, az asszonynak azonban költekező magatartása miatt ez sohasem volt elég. Madách Imre néha írt neki, e levelek egyikében található a mottóként idézett sor: „Gyere vissza, Erzsi. Te csak virág légy nálunk.” Egyszer személyesen is járt nála, de meg már soha nem találták egymást. Fráter Erzsi kiszolgáltatottan, végtelen magányában az italhoz menekült és teljesen elzüllött. Tények szólnak arról, hogy gyermekeit sem látogathatta meg, nem léphetett be a sztregovai kastélyba. Elméje elborult, de néha-néha kitisztult állapotában a gyermekeit és férjét emlegette. Madách időközben megírta halhatatlan művét, Az ember tragédiáját, amelynek Évájában Lidércke és a tragikus sorsú feleség-tovább él. Fráter Erzsi tudta ezt, nem egyszer kijelentette: Madách nélküle nem tudta volna megírni Az ember tragédiáját. Pósfai János
