Békés Megyei Hírlap, 1992. augusztus (47. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-18 / 195. szám

1992. augusztus 18., kedd HAZAI TÜKÖR Nem áremelés — támogatáscsökkenés Olvasóink írják Miért drágul a gyógyszer? Átkelőre várva Számítógép a gyógyszerészek szolgálatában archív fotó Ha betűkből és szavakból lehetne építeni, bizony volna olyan település, amelyet négysávos, magyar építésű műút kötne össze Bukaresttel. A tömegkommunikációs véleményformálás és manipuláció világában tájékozatlan, laikus újságolvasó már el sem olvassa a délkeleti ország­részen tervezett határátkelők megnyitásáról szóló cikkeket, csak stri­guláz, s furcsállja, ha valamelyik hírlapi számban nem találkozik velük. Dehát így volt ez az ántivilágban is, miért lenne most másképp? Az érdekérvényesítésnek számtalan módja van, s csak a naivak hihetik azt, hogy akár nagy horderejű kérdéseket is el lehet dönteni pusztán az ésszerűség szempontjait figyelembe véve. Magam nem vagyok éppen naiv, de még nem tettem le arról, hogy az illetékesek az említett szempontokat is érvényesíteni fogják a Dombegyház és Kisvarjas közötti határátkelő ügyében. Nekik ugyanis aligha kell bizonygatni, hová juttatta Dombegyház települést a földrajzi peremhelyzet, ami természetszerűleg gazdasági, poltitikai és kulturális elzártsággal járt együtt halmozottan hátrányos helyzetbe juttatva a falut. Ez a földrajzi és történelmi meghatározottság most különösen érezteti hatását, s nem véletlen, hogy a települési önkormányzat szorgalmazza az egyetlen lehetséges megoldást, a határnyitást. Persze mi nem tudunk lobbyzni, ehhez mások jobban értenek, s nincsenek olyan történelmi érdemeink sem, hogy pl. bennünket szabadítottak volna fel elsőként a szovjet csapatok. Olyan jelentéktelen tényeket tudunk csupán felsorolni, hogy a falun át vezet Magyarországról a legrövidebb út Aradra, s ezt az utat nem kell megépíteni, mert már készen van .A Gyula és Nagylak közötti távolság itt feleződik, s az átkelő itteni létesítését 14 környező falu szándéknyilatkozata támogatja. A kétszeri ideiglenes határnyitás al­kalmával több mint húszezer ember kelt át itt. Dombegyház lakói kíváncsian várják a választ a kérdésekre: Vajon a kormány az előző rezsim településfejlesztési koncepciója alapján gondolkodik-e, s hagy lassan elsorvadni egy települést, illetve egy városhiányos periférikus térséget? Lehet, hogy ez nem fontos, de kár lenne értünk. Gerendeli György Az eladófiú végtelen türelme Az előttem álló nyugdíjas néni szemével válogat a finom péksütemé­nyek között. —Mit adhatok?—kérdi illendően a fiatalember. — Nem is tudom! Talán azt ott — mutat a néni a polcon lévő túrósbuktára. —Ezt tetszik kérni?—és már csomagolni készül. —Nem! Azt a másikat. Az friss? —Igen, tessék megnézni! —Az a másik ott mi?—kérdi a néni. —Sajtos rudacska! Ez jó lesz? —Nem, talán mégsem—mondja a néni. A kék szemű fiatalmeber arcán még csak a harag fátylát sem vélem felfedezni. Nyugodt és kiegyensúlyozott mozdulatai, már-már példaként követendő. Én meg csak állok, és arra várok, hogy a nénike végre eldöntse, hogy mire van igazán szüksége. —Az ott micsoda? —Pogácsa! Ezt tetszik kérni? —Igen azt, azt csomagolja be nekem. Az eladófiú mosolyogva átadta a becsomagolt péksüteményt, és már fordult is felém. —Mit tetszik parancsolni? Én hirtelen nem is tudtam, mert türelme kissé felkavarta képzele­temet, de kérdése jólesett. Bróda Ibolya Orosházán a csókkirály Csók: gyöngédségnek, ke­gyeletnek, tiszteletnek, sze­retetnek külső kifejezési esz­köze. A szerelmi csók boldo­gító érzését számtalan válto­zatban énekelték meg a köl- tók, a zeneszerzó'k. Júdás csókja például hazug, mely a szeretet leple alatt áruló szándékot takar. Az a fiatalember viszont, aki a hét végén Orosházán mu­tatta be tudományát, valószí­nű, hogy nem ilyen céllal ölel­te karjaiba hölgy partnereit. A minőségi csókvilágbajnokság győztese szombat éjjel az Al­föld Bár vendégeinek mutatta be az erotikus, az egzotikus és az egyéni stílusú csókjait. Az „isteni képességet” — mint megtudtuk — hosszú évek ki­tartó tréningjének köszönheti a fiatalember. Mindig keresi, kutatja a jó partnereket, hiszen a négyévenként Franciaor­szágban megrendezésre ke­rülő vb-re az idén is nevezni szeretne. S hogy ki ő, honnan jött, hogy csókol? Legyen megle­petés szombatig. A hírlap hét­végi magazinjának Locsi-fe- csi oldalán megszólal a csók­király. Cs. I. Kutya a kábítószer­csempészek ellen Felértékelődött a kábítószer­keresésre kiképzett kutyák szerepe, miután Magyaror­szág a kelet-nyugati titkos drogkereskedelem egyik tran­zit útvonalává vált. Az utóbbi időben horogra akadt kábító­szer-szállítmányok föltartóz- tatása csaknem minden eset­ben a németjuhász, labrador retriver és spániel kutyáknak köszönhető. A jó szimatú ebek képzése általában 3-4 hónapig tart, és hozzávetőleg 400 ezer forintba kerül e munka. Több­nyire kábítószerszagú tenisz­labdával rögzítik a kutyában a játékos keresési ösztönt. 14. A lány úgy tett, mint aki nem is hallja a szaggatott kitörést. Maxbell ezt beleegyezésnek vette, mert azonnal átkarolta a lányt... Hirtelen azonban el is engedte... hatalmas rántást ér­zett a karján, megpenderült saját tengelye körül és a következő pillanatban már szédítő pofon csattant el az arcán. Tom Petter- son ebben a pillanatban már ke­mény haragot érzett. Gyűlölte ezt az emberszabású állatot, aki szüntelenül zavarja ezt a kis­lányt... az ő menyasszonyát... És még egyszer ütött. Willy Maxbell arca véres lett és esz­méletlenül zuhant el a földön. Mozdulatlan maradt, karjait szétcsapta, mint aki meghalt és arcából patakzott a vér. — Állat! — sziszegte Tom Petterson A lány remegve simult hozzá. — Szeretlek... És odakínálta puha, nedves kis ajkát. Délidőben pokoli erővel tört ki az éhség. Az a két szendvics, amit Daniels kiutalt, semmit nem csillapította ezt a vad éhsé­get. A hangulat egyszerre nyug­talan és veszedelmes lett. Sam Garrick, Johnson, Mrs. Max­Havonta mintegy egymilliárd forinttal többe kerül a társada­lombiztosításnak a gyógysze­rek ártámogatása, mint azt ere­detileg tervezték. Ha tovább sem csökken a medicinák irán­ti kereslet, fennállhat a ve­szély: elfogy a TB erre fordít­ható pénze, nem tud fizetni a gyógyszergyáraknak, azok pe­dig hitelben nem szállítanak! Szerencsére mindez csak fel- tételezés, de az már korántsem fikció, hogy a patikákban ki­váltható mintegy ezerhárom­százféle gyógyszer egynegye­dét ezentúl drágábban kapjuk. A miértre az illetékesektől kértünk választ. Dr. Matejka Zsuzsannától, az Országos Társadalombiztosítási Fői­gazgatóság főgyógyszerészé­től a következőket tudtuk meg: — A gyógyszerre fordítható pénzről a társadalombiztosítás költségvetésének részeként a parlament dönt. Erre az évre 27 milliárd forintban állapítot­ták meg ezt az összeget. Ezek szerint minden biztosítottra át­lagosan 2560 forint támogatás jut. Ezek előrebocsátása után mondom, hogy például a mint­egy másfél ezer veseelégtelen­ségben szenvedő, átültetésre váró vérképzését, vérképét és ezzel a transzplantáció sike­rességét javító Eprex egyhavi adagjának tényleges ára 20— 25 ezer forint, a betegek vi­szont ingyen kapják. A Népjóléti Minisztérium­ban dr. Pusztai Erzsébet politi­kai államtitkár határozottan cáfolta, hogy csökkent volna a gyógyszerekre fordítható tá­mogatás, még akkor is, ha a beteg jó néhány medicina ese­tében ennek az ellenkezőjét ta­pasztalja majd. A társadalom- biztosítás elsősorban a korsze­bell, Patty Bronson mind ott to­longtak a pilóta körül. Sam Gar­rick üvöltött. —Tessékideadni akészletet! Magának tartogatja!? — Ha nem nézném az állapo­tát, lepofoznám! — válaszolt Daniels egykedvűen. — Lepofoznál? Szereném látni! Vadul a pilótának ugrott. Egy erőteljes ökölcsapás félúton lendületét vette az ugrásnak és Sam Garrick eszméletlenül bu­kott el a földön. Daniels a vállát vonogatta. — Ebben a piallanatban én parancsolok itt és én vagyok fe­lelős az emberekért. Nem paza­rolhatom el az élelmiszerada­got! — De amikor éhesek va­gyunk! — sikoltozott Patty Bronson. — Sorry — maradt kérlelhe­tetlen Daniels—a minimumhoz elég a két szendvics. És vizet is kapott mindenki. — Vadállat! — rikácsolta mrs. Maxbell — gyilkos! Ebben a pillanatban Daniels idegei is közelálltak ahhoz, hogy felmondják a szolgálatot. Veszedelmes rángások szalad­tak keresztül az arcán. Mert sok­szor volt már nehéz és veszélyes rű, nagy hatékonyságú készít­ményhez ad anyagi támoga­tást. A külföldi készítmények nemcsak drágábbak, hanem jobbak, és kevesebb a mellék­hatásuk is. Bizton állíthatom, hogy nálunk túlzottan sok gyógyszer fogy, gyakorlatilag nagy a pazarlás. — De erről elsősorban nem a beteg tehet, a gyógyszert nem ő írja fel. Senki sem költ hobbi­ból patikára... — Valójában a kollégákat is rá szeretném szorítani arra, hogy a régi, korszerűtlen ké­szítmények helyett az új, haté­konyabb és mellékhatások nélküli gyógyszerekkel kezel­jék a betegeket. A tárca gyógyszerészeti fő­osztályának vezetője, dr. Hamvas József megerősítette: a hosszan tartó, súlyos beteg­ségekben szenvedők változat­lanul ingyen kapnak bizonyos gyógyszereket. — Például a tébécések, az asztmások, az epilepsziások, a cukorbetegek, a daganatos helyzetben élete során, de ilyen nehézben még nem... Ezek a hisztérikus asszonyok borzal­masabbak minden orkánnál. — Sorry! —jelentette ki még egyszer keményen és vissza­vonhatatlanul — senkinek sem­mit nem adok! Majd dagály előtt mindenki kap szendvicset és va­lami italt, kedve szerint... Mér­sékelt áron! — mosolygott. Sam Garrick felnyitotta sze­mét. Hunyorgott, felült, Daniels előzékenyen lehajolt és talpraál­lította. — Ezért számol! — lihegte Daniels arcába, amikor talpon volt. — Állok elébe! — hajolt meg a pilóta. A hangulat a téboly határait súrolta. Robert Stimson, a zene­bohóc arcra borulva zokogott és imádkozott. Közben a mellét verte és néha mozdulatlan ma­radt percekre, mint aki megme­revedett. Willy Maxbell még mindig eszméletlenül hevert a földön és a kutya sem törődött vele. Fred Johnson a felesége nevét kiáltozta és esküdözött, hogy soha-soha nem csalta meg senkivel. Mr. és mrs. Hobson egymás mellett ácsorogtak és szikrázó pillantásokkal mére­gették egymást. betegek a medicinák egy ré­széért ezután sem fizetnek. A csontfejlődési zavarokkal küszködő gyerekek három­éves korig ingyen jutnak D- vitaminhoz. Változatlanul ér­vényes a közgyógyellátási igazolvány is. Amikor megjelent az újság­ban, hogy ezentúl négyszer többet kérnek a patikában a Cavintonért, a Zinnatért, drá­gább lesz a Suprastin, a No- Spa és még sok egyéb ismert tabletta, sokakban felvetődött a kérdés, miért pont ezek ára változik? Matejka doktornő szerint: — Szakemberekből álló bi­zottság — gyakorló orvosok — dönt arról, melyik gyógy­szer ártámogatása csökkenjen. Véleményük az volt, hogy jobb készítmények is kapha­tók, mint az Algopyrin tablet­ta, a Novorin orrcsepp vagy az Almagel emulzió, azokat ér­demesebb támogatni... Ferenczy-Eu Çsæsasâ^ — El fogunk válni! — szi­szegte a nő. Á férfi felkacagott. — Te ostoba! Hát azt hiszed, valaha még abban a helyzetben leszel, hogy elválsz vagy nem válsz el... Hát még nem vetted észre, hogy itt pusztulunk vala­mennyien? Te is itt pusztulsz... még nem sejted? Itt pusztulsz! Mrs. Hobson fojtottan zokog­ni kezdett. — De én nem akarok itt pusz­tulni... szeretlek... —Fulladj meg! — mormogta a férfi és arrább sétált. Mrs. Maxbell félpohár vizet szorongatott a kezében és néha ajkához érintette a poharat. Nem ivott belőle... csak nézte a vi­zet... a hosszas szomjúság után kellett neki a tudat, hogy most van vize. Most ihat. Mosf bol­dog ember. A brilliánsgyűrű pe­dig még mindig ott hevert a fö­venyen és senki ügyet sem vetett rá. Patty Bronson találta meg ké­sőbb. A kezében rejtegette... A napfényben nézegette. És pe­regtek arcáról a könnyek. — Szent ég! Brilliánsgyűrűje van!... csak azért, hogy nehe­zebben tudjon meghalni... Tom Petterson és Miss Par­ker voltak talán a legboldogab­bak. Pedig a legtöbb okuk lett volna a boldogtalanságra. Most, hogy megtalálták egy­mást, ott álltak a halál küszö­bén. Most, hogy kettűjük szá­mára kezdődne az élet, most szakad félbe és jön a halál.. Hát nem iszonyatos az élet? — Ha már meg kell halnunk... — suttogja a lány — legalább ne találkoztunk volna... A fiú a fejét rázza. —így van ez jól, ahogy van... Hidd el, így van jól. Ha nem találkozunk, úgy haltam volna meg, mint becstelen sikkasztó. De most már nem úgy fogok meghalni... Most már emelt fő­vel fogok meghalni. És tudni fo­gom, hogy sok minden máskép­pen történhetett volna, ha oko­sabb vagyok... Egy pillanatig maga elé né­zett, aztán halkan folytatta: — Ugyan ki tudja. Én nagyon hiszek abban, hogy valahol megvan írva minden, ami törté­nik... minden kiszámítottan pe­reg... és semmi nem következik be önmagától és véletlenül... Mi csak kapálódzó és tehetetlen bá­bok vagyunk ennek a végzetsze­rű vaskövetkezetességnek a ke­zében... Mindennek így kellett talán történnie. Ha nem sikkasz­tok, akkor soha nem kerülök az Astuir gépre és mi soha nem ismerkedünk meg... Pedig vol­taképpen most kezdődött az éle­tem, hogy megismkerkedtünk... — Nekem is — suttogta a lány. — Halvaszületettek vagyunk tehát — mosolygott fáradtan a fiú. — Most születtünk és máris el kell pusztulnunk... nem bor­zalmas...? — Nagyon borzalmas — sut­togta tikkadt szájjal a lány. A fiú maga elé nézett. — Talán nem is olyan borzal­mas... Még gimnáziumban volt egy öreg tanárom... Filozófiát tanított. Ő mondta, hogy a bol­dog életnél már talán csak egy jobb van... — Micsoda? — nézett rá ke­rek szemmel a lány. Tom Petterson, a sikkasztó, akiből a körülmények bölcset avattak, bágyadt kis mosollyal nézett maga elé. — A boldog halál. Legalább­is a tanárom így mondta... és mi akkor mulattunk rajta. Kine­vettük. Pedig nem volt igazunk. Most látom csak, mennyi mély­ség és igazság van ebben a mon­dásban. Mert az a tanár tudta... az a tanár nagyon boldogtalan ember Volt... Egy pillanatig hallgatott, az­tán mintegy önmagának folytat­ta: — Emlékszem rá... magas volt, hajlott és sovány... velem egyidős fia volt... Rajongásig szerette ezt a fiút... ez volt min­dene... szőke, sápadt gyerek volt... és tizenhét éves korában meghalt... Ez a tanár attól kezd­ve élő halott volt. Ilyen ember­ben fakadnak fel ilyen gondola­tok és mondások. Hogy a boldog halál szebb, mint a bol­dog élet... Mert az ilyen ember már nem vár az élettől boldog­ságot. És mivel a boldogság vá- rása a vérünkben van... az ilyen ember a haláltól várja a boldog­ságot... (Folytatjuk) Pierre Pescer: Kaland a levegőben

Next

/
Oldalképek
Tartalom