Békés Megyei Népújság, 1988. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

1988. január 16. szombat

o

Serédi János:

Tangó éjfélkor

Valahol a tudata mélyén, ahol az előérzetek és a sejtések megfejthetetlen ködvilága kavarog, lábra kel a nyugtalanság, s észrevétlenül kúszik az idegszálain egyre feljebb és belefészkeli magát az agy sejtjeibe. Az ablaknál áll. A hópihéket nézi, melyek az utcai lámpa fényében kergetőznek. Amikor megszólal a telefon ösz- szerezzen, s ugyanabban a pillanatban el is mosolyodik. Lágy dallamot zenél a rádió. Egy tavaszt idéző trillát. Eszébe villan első férje. Reggelenként a fürdőszobában ezt a dallamot fütyü- részte. Ettől mindig nevet- hetnékje támadt. Egy másik kép is előtolakszik. Arcát simogatja és füléhez hajol. Átkozottul szép vagy, ugye tudod? Persze, hogy tudom! Kiszámítottad, hogy szépségedért sokkal többet érdemelnél, mint amennyit nyújtok neked. És kitör belőle a hahota .. . Ilyen ember volt az első férje. Másra nem emlékszik. Nem is akar. Ám ez a huncutkodva tovasuhanó emlék sem csendesíti le feszülő idegeit.

Felemeli a kagylót.

— Halló.

Kisvártatva egy érdes férfi hang szólal meg.

— Végre, hogy felvetted.

Most már tudja, honnan a

nyugtalansága. Nem először hallja ezt a hangot. De most valahogy más. Hajlékonyabb, hízelgőbb. Talán ezért, vagy éppen ezért, fenyegetőbb.

— Mit akar megint?

— Ma láttalak.

— Hát aztán?

— Most már biztos vagyok benne, hogy te vagy az, akit keresek.

Mocskos alak, gondolja magában. Hogy meri tegezni? Eddig sohase tegezte. Aztán mégis taktikát változtat.

— Hol látott? — kíváncsiskodik.

— A sétálóutcában, a Márvány presszóban.

— Akkor nekem is látnom kellett volna magát.

— Csakhogy én nem mentem be. Kívülről néztelek. Gyönyörködtem benned, és feltámadt bennem a vágy.

— Maga őrült — csapja le a kagylót.

Pesten már volt dolga ilyen alakokkal. Ketten vagy hárman felváltva hívogatták éjszakánként. Egyikőjükkel nap mint nap együtt utazott a metrón. Halk szavú, félénk ember volt. A telefonban azonban elváltoztatta a hangját. Hátha most is valamelyik ismerőse szórakozik? Zsebkendőt tesz a szája elé, vagy ki tudja milyen trükköt alkalmaz. Egyre erősödött benne az érzés, hogy ismerős a hang.

Ismét megszólalt a telefon.

Egy pillanatig a készülék felett tartja a kezét. Felvegye, ne vegye? Felveszi. Biztos benne, hogy az ismeretlen férfi hívja. Eltökéli, hogy leleplezi. Nem tévedett. Ugyanaz a hang volt, csak most pattogóbb, feszesebb és mély, mint D-húr a zongorán. Valóban ismerősnek tűnik. Nagyon is ismerősnek.

— Beszélni akarok veled.

Nyugalmat erőltet magára.

Vár és feszülten figyel. Hátha a következő pillanatban beugrik, hol hallotta ezt a hangot. Most már biztos benne, hogy ismeri. Noha eltorzítva jut el hozzá, mégis van benne valami, egy icipici utalás, ami ott lappang az emlékezetében. Csak beszéljen, akármit, vagy pedig, ő fogja kiravaszkodni belőle a szót. — Mást nem mond, csak ennyit? — kérdi enyhe gúnnyal.

— Csak — vakkan a hang.

— Ejnye, de szófukar, pedig az ötlete kitűnő. Egyszer majd találkozunk, és akkor jól a szemébe nézek.

— Nem majd.

— Hát? — kérdi elbizonytalanodva, mert a rövid válaszból kiérzi a fenyegetést.

— Ma este.

Egy kő csapódik így az ember mellére.

— Ma este, nem! — kiáltja, de akkor már kattan is a készülék a vonal végén.

Szoborrá merevedve tártja kezében a kagylót. A dobhártyáján brutálisan dobol a két szó: ma este. Mint befejezett tény. A férfi elszánta magát. Eddig csak ugratta. Ám ettől a perctől kezdve már cselekszik. Észrevétlenül lopakodik az éjszakában. Átmászik a kerítésen. Kés van a zsebében. Rugós kés. Egy szadista. Mint abban a filmben. A következő pillanatban egy kiismerhetetlen fura zörejre a kézzelfogható bizonyosság lép be a szobába: maga a rémület. Köröskörül leselkedő szemeket lát. Rátapadnak, figyelik a mozdulatát.

— Ki az?

Senki se válaszol. Az éjszaka moccanatlan. Egy gonoszkodó kísérteire hasonlít. Áthatolhatatlan fekete fátyollal öleli körbe a Körösparti villát. Január van. Csikorgó hideg. A csúszós úton megfordul egy gépkocsi, s felpörög a motorja. Ennyi az egész. Csak ennyi! Riadozó gondolatai csillapodnak. Ekkor támad a mentő ötlete. Felhívja a rendőrséget. De hiszen csend van! Ott kinn is, meg idebenn is. Meleg, puha csend üli meg a szobát. A sarok félhományában ott díszeleg a karácsonyfa. Illata az ünnepeket idézi. Miért rontaná el a mai napot? Éppen ezt a napot! Ha kijönne a rendőrség, abból felfordulás lenne. A férfi csak hecceli. Nem mer idejönni ... De különben is, mire való ez a pánik? A férjének már itthon kellene lennie. Lám, már meg is érkezett. Beállt a kocsival a garázsba. Hallja a lépteit. Jön fel a lépcsőn. Vajon helyesen tenné, ha elmondaná? Eddig még célzást sem tett. Nem akarta nyugtalanítani. Anélkül is féltékeny. Csak ä tüzet szítaná. Érdekes, tűnődik el, a férfi soha se telefonált olyankor, amikor a férje otthon volt. Egyetlen egyszer sem. Ebből pedig az következik, hogy az ismeretlen telefonáló a férje is lehet. Éppen a féltékenység miatt, suhan át az agyán a gondolat.

— Te telefonáltál az előbb? — szögezi neki a kérdést, ahogy belép.

Dr. Pálos András, a Szoftver Kisszövetkezet elnöke nem az az ember, aki egyenes kérdésre egyenes választ adna. Méltóságteljes mozdulattal a fogasra akasztja bundáját. A kimértség a másik énje. Mint, aki minden lépését megfontolja. A felesége felé fordul, és kivilían fehér műfogsora.

— Imádni való vagy ebben a ruhában, Zsuzsa.

— Neked meg ostoba vicceid vannak.

— Ügy véled, néha elvetem a sulykot? — gyengéden megfogja a kezét. — Szeretlek, ennyi az egész.

— Miért vagy ilyen jókedvű? — firtatja tovább.

— Ma minden sikerült — mondja nem kis önteltséggel. Ez is jellemzi. Ez a határtalan önbizalom. Bemegy a fürdőszobába. Zuhanyozik. A másik szobában kikészítve várja a fehér ing, a nyakkendő, a szekrény oldalán pedig ott lóg a vadonatúj öltöny.

Zsuzsa a fotelben ül. Nézi a férjét. A kappanhájat a dereka körül, a pufók, szőrös, enervált karokat. Ma minden sikerült, visszhangoznak a szavai. Még a telefonhecc is! öregszel, hull a hajad és féltékeny vagy! Meg vagyok győződve, hogy eltorzítottad a hangodat.

Mondd, hogyan csináltad? Kérdezné, azonban mást

kérdez:

— Hol voltál?

— A városi sportklubban. Beválasztottak az elnökségbe.

— Tekintettel a sportsikereidre, mi?

Pálos a nyakkendőjét köti. Sértőnek találja a megjegyzést.

— Egy éve patronálja a szövetkezetünk a sportkört. Ha jó a pénzünk, miért ne lennénk méltóak a tisztségre? De rólad sem feledkeztem meg.

Felölti a divatos szabású kétsoros zakót. Még egyszer végigmustrálja magát a tükörben. Aztán a feleségéhez lép. Egy dobozt húz ki a zsebéből. Felkattintja.

Aranylánc medállal. Közepén zafirkő.

— Nekem vetted? — ál- mélkodik Zsuzsa.

A férje kapkodó kézzel a nyakába kapcsolja. A lánc fényesen csillog a fehér bőrön. A medál lenyúlik a ruhakivágás háromszögébe, abba a hajlatba, melyet az asszony feszes mellei fognak közre.

— Fantasztikus vagy, mint egy királynő.

— Hol vetted?

— A múltkor bejött egy férfi az irodámba.

— Ki volt az a férfi — legyinti meg a gyanú.

— Fogalmam sincs. Hiszen tudod, mennyi idegen fordul meg nálunk. Tegnap egy japán üzletemberrel tárgyaltam. Képzeld el, betörni a japán piacra, az lenne csak a bombaüzlet.

Zsuzsa a tükör előtt nézegeti magát. Nem tudja levenni a szemét a zafírkőről. Csillogása megbabonázza.

— Vagyont ér — suttogja. — Mennyibe került?

— Édesem, hadd'maradjon az én titkom. De most már menjünk. Nem akarom megvárakoztatni a vendégeinket. Ez a nap nemcsak a szövetkezet ünnepe, hanem kettőnké is. öt éve láttalak meg először ... öt éve ...

A Szoftver szövetkezet létszámát tekintve a város legkisebb szövetkezete. Export- bevétele és nettó jövedelme azonban a legnagyobb vállalatokkal vetekszik. Számítógépek forgalmazásával, programok és különféle mikroelektronikai cikkek fejlesztésével foglalkoznak. Minden év januárjában a város legnagyobb szállodájának különtermében tartják bensőséges ünnepségüket. A beszédet, mint mindig, most is dr. Pálos tartja. A múlt év minden reményt felülmúlt. Immár három tőkés- és egy szocialista országban talált piacra a Szoftver. Nem csoda, hogy a város vezetői közül többen megtisztelték jelenlétükkel az ünnepséget. A beszéd rövid volt. Utána pezsgőt bontottak.

A férfi, akit eddig még soha se láttak a szállodában, éjfélkor lépett be a hallba. Magas volt, vállas és karcsú. Az arca barázdált, a haja ősz. Apró fekete szeméből szúrós tekintet sugárzott a portásra, aki elállta az útját.

— Kérem a meghívóját, uram!

A különteremben ekkor kezdték játszani a tangót. Egy bubifrizurás nő ábrándos hangon énekelt. Ez a tangó egy álmodás... A párok andalító lassúsággal mozogtak. Az asztalfőn, hátradőlve a széken ült dr. Pálos. Mellette, kissé spiccesen valami fontosat magyarázott egyik munkatársa. Nem figyelt rá. Arra az öt évvel ezelőtti napra gondolt, amikor először meglátta Zsuzsát. Pesten kilincselt a minisztériumban a szövetkezet létesítésének ügyében, ötletét mindenki helyeselte, csak pénzük nem volt. Ügy látszott, dolga végezetlenül _tér haza, amikor összetalálkozott egy volt iskolatársával és elmentek a Moulin Rouge-ba. Azon az estén ismerkedett meg Zsuzsával. És az asszonynak pénze is volt. Nemcsak forintban, hanem valutában is. Mindez olyan, mint egy álom. Aztán visz- szazökken a valóságba. Nézi a párokat. Keresi a feleségét. Zsuzsa most éppen a város egyik vezetőjével táncol. A szikár pasas olyan magabiztosan tartja kezében az asszonyt, mintha hozzá tartozna. Belemar a féltékenység.

Odakinn a hallban az ismeretlen férfi félrelöki a portást. Benyit a terembe. Az ajtónál megáll. Cigarettát szív. Csak akkor veszik észre, amikor lekéri Zsuzsát. Az asszony elfehéredik, aztán lehajtott fejjel belesimul a férfi karjaiba.

— Ugye mondtam, hogy ma találkozunk.

— Úristen, hát te voltál az?

— Éveken keresztül kerestelek.

— Megható.

— Ahogy kiszabadultam, rögtön. Persze, csak óvatosan, nehogy feltűnést keltsek.

— Ó, az a te híres óvatosságod.

— Mit csináltál a pénzzel?

— Nem értelek.

— A pénzt sohase találta meg a rendőrség.

— Az a pénz piszkos volt.

— Ez igaz.

i— És most már nem ugyanaz a pénz.

— Hát?

— Befektettem és tiszta.

— Zseniális.

A férfi lágyan öleli át a derekát. A füléhez hajol. Érzi a leheletét.

— Mindig szép voltál, de most gyönyörű vagy. Ez a medál...

— Amikor a férjem megmutatta, rögtön felismertem.

— Mindig neked akartam ajándékozni, és meg is kaptad.

— De, ahogy csináltad . . .

— Tőled tanultam a kalmárkodást.

A férfi nevet. Az asszony ránéz. Most néz rá először. Rosszallóan, szigorúan. Aztán ő is elneveti magát.

Dr. Pálos, ahogy nézi őket, kissé lehiggadva, mert uralkodnia kell magán, rádöbben, hogy szinte semmit se tud a feleségéről. Ugyanúgy, ahogy az idegen férfiről sem, akitől a medált vásárolta. Hátha rokona Zsuzsának? A gondolattól nem tud szabadulni. Amikor a férfi megáll az asztalnál, nekiszögezi a kérdést. A feltevés, hogy most kezébe veheti azt a szálat, mellyel fellibbentheti a fátylat a felesége múltjáról, izgalomba hozza. A férfi fellengzős válasza azonban felháborítja. Nem mond se igent, se nemet. Hátrahúzza a széket. Leül vele szemben.

— Vegyen fel tagnak a szövetkezetbe — rukkol elő szemtelenül.

— Nálunk magasan kvalifikált emberek dolgoznak — söpri le félvállról.

— Éveken át egy dunántúli vállalat főmérnöke voltam — mondja a férfi.

— Miért hagyta ott az állását?

— Sikkasztottam.

Pálos felhúzza a szemöldökét. öntelten végigméri. Mint olyan embert, aki őszinteségi rohamában védtelenné vált.

— Talán egy szépasszonyért? — ékelődik.

— Eltalálta — szögezi rá Reményen a tekintetét a másik. Nézze, ott táncol azzal a zafírköves medállal a nyakában...

Verasztó Antal:

Visszatekintés

Karácsony múltán is tud hallgatni a lélek. A fenyőillatú szobában fáradt emlékek kínálják magukat elém, abból az időből, amikor még nemigen ettünk tetés kanállal. Erre határozottan emlékszem. Az idősebbje meg arra is, hogy a félelem meg a kétely a lőporfüstnél is lassabban oszlott. Ennyiből már kiderül: nem messze voltunk a háború végétől.

Üj divatok ütötték fel a fejüket. Amit csak lehetett, susolinából készítettek a hozzáértők. Igaz, mifelénk a kukoricacsőről lehántolt levelet csuhéjnak mondják, de hát végtére is ez ugyanaz. Ebből készült a szatyor, papucs, lábtörlő, szőnyeg, meg ki tudja, még mi nem. Ezeket csinálták kézzel, de hogy a fejükben mit forgattak az emberek, azt így utólag nehéz lenne megmondani. Egy biztos, mindenki erősen gondolkozott valamin. Volt, aki ki is mondta, amit gondolt, ebből alakultak ki a viták. így tudták meg: „kiben, mi lakik”.

Én például gyerekfejjel örültem, hogy 1945. júniusában a születésnapomon már nem ágyúztak. A tanítóm meg mérgelődött, mert nem kapta meg a fizetését. El is mesélte nekünk, mi aggasztja a felnőttek világát. Egyrészt a pénztelenség, másrészt a sok pénz veszélye, mert ha mindenkinek sok pénze van, az már infláció.

Hogy mindezt megértsük, elővett egy noteszt, és felolvasta a napi árakat. A tej literje 6 pengő, a tyúk párja 700~pengő, élesztő 8 pengő dekája. Ruha, cipő olyan drága, hogy nem is lehet miből megvenni. Az egymást követő rendeletek nem tudták megakadályozni a pénzromlást. A hiábavaló rendeletekről a gyerekek is hallhattak valamit, mert az orosházi Kis-István-gödör partján ugrándozó játékot is formáltak hozzá. Igaz, ami igaz, nem valami finomat, de a gyerekek ritkán adnak az ilyesmire. Az új játék abból állt, hogy a kiszemelt áldozatot hátulról igyekeztek megközelíteni, s bokájánál fogva hasra rántani. Ha az akció sikerrel járt, kórusban kiabálták: „Éljen az új rendelet, lábon állni nem lehet".

Idő nem múlik el tanulság nélkül, mi több. történelemmé érik. Egyik ismerősöm 1946-ban, a budapesti Gizella Malom dolgozója volt. Hivatalos dokumentum bizonyítja, fenti év május második hetében keresett: 1 kg tarka babot, 2 kg burgonyát, 2 kg zöldfőzeléket és 2 deci olajat...

Később aztán lett a jó forint, meg más közérzet, meg lelkesítő megpróbáltatások is jöttek. Még ma is emlékszem a hároméves terv megindulásakor: a jó pénz, a szigorú takarékosság, a fegyelmezett munka, az éberség és az összefogás a hivatalosan megfogalmazott előfeltételek közt szerepelt.

Történetem nem azonos a mai valósággal. Túllépett, meghaladott korszak emlékeit vetettem papírra. Ma más valóságban élünk, de szükségszerűen elkezdődött valami megújulás, rajtunk is múlik, miként lesz holnap, holnapután.

Kerekes György: Furulyázó

Andrej Voznyeszenszkij:

Neked

(József Attila motívumaira)

Én úgy szeretlek, amikor a vállad, hangod, hátad íve magával ránt, s a Mindenségbe mint vízesés, röpít, sodor!

Őrzöm sorsod, félelmeid, tartalmaidban ott bolyongok. Vérköreid, akár a bokrok, hallatják titkos neszeik.

Nyugodjék meg sajgó öled, s méhed gyümölcse legyen áldott, Te egyetlen, kit milliárdok közül is kiszemeltelek!

Susogva, keccsel lengenek lombos tüdődnek szép cserjéi, s én hallom minden szerved élni, mert szent és tiszta mindened!

Azért születtem, úgy lehet, hogy a poháron egyik reggel kezed a finom erezettel én lássam meg, ha földereng.

Szokolay Zoltán fordítása