Békés Megyei Népújság, 1986. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-22 / 45. szám

NÉPÚJSÁG 1986, február 22., szombat Magas nemzetközi kitüntetés magyar kutatónak Halló! Hogy állunk — a telefonnal? Almok, vágyak, és a szakadékon túl a valóság Az Európai Fizikai Társu­lat (EPS) az 1986. évi „Hew­lett—Packard Europhysics” díjat Mezei Ferencnek, az MTA levelező tagjának, a Központi Fizikai Kutató In­tézet tudományos tanácsadó­jának ítélte oda az anyago­kon belüli folyamatok ponto­sabb tanulmányozását lehe­tővé tevő úgynevezett neut­ron spin echo elv, illetve módszere felfedezéséért és megvalósításáért. Ennek le­egyszerűsített lényege az, hogy az anyagok neutronjai­nak energiaváltozását a ne­utron mágneses nyomatéka elfordulásának mértékéből határozta meg igen nagy pontossággal. A magas nemzetközi ki­tüntetés egyúttal komoly el­ismerés a magyar tudomány számára is. Az említett elvet Mezei Ferenc a KFKI kuta­tóreaktoránál dolgozva fe­dezte fel és ott igazolta kí­sérletileg annak hatékony­ságát; majd a grenoble-i Laue —Langevin Intézetben fel­építette az első nagy teljesít­ményű neutron spin echo spektrométert, amelynek se­gítségével eddig elérhetetlen­nek tartott pontossággal vé­gezte el a kísérletek sokasá­gát a Mezei Ferenc vezetésé­vel ott dolgozó nemzetközi kutatógárda. Hókárok a fóliaházakban Hazánk legnagyobb téli primőrtermő vidékén, Csong- rádban péntekre virradó éj­szaka erős hóesés volt és a nagy mennyiségű téli csapa­dék károkat okozott a kerté­szeti telepeken, elsősorban a háztáji fóliás kertészetekben. A korai retektermesztésé­ről híres Röszke községben a súlyos hótömeg a széltől so­dorva oldalról megnyomta a fóliaházakat, s a harminc­negyven méter hosszúságú, hat-nyolc méter széles sátrak tetején is „megült”. A nagy megterhelés következtében mintegy 100 kisebb-nagyobb primőrház műanyag tartó- szerkezete összeroppant és a fóliasátrak részben, vagy egészben összeomlottak. A vas tartószerkezetek jobban állták a kellemetlen időjárás megpróbáltatását, de he­lyenként azok is deformálód­tak. Energia növényi hulladékból Két újabb figyelmet ér­demlő energiagazdálkodási kezdeményezés történt az Al­földön. A Martfűi Növény­olajgyár és a szomszédjában működő szövetkezeti sörgyár a napraforgó feldolgozása során visszamaradó héjat, a Szegedi Kenderfonó és Szö­vőipari Vállalat pedig a ken- derpozdorja ilyen célú hasz­nosítását oldotta meg. A Martfűi Növényolajgyár­ban már jelenleg is a ter­meléshez szükséges gőz egé­szét, a villamos energiának pedig a felét házilag, az em­lített hulladék felhasználá­sával nyerik. A VII. ötéves terv időszakában azonban je­lentős beruházások történnek az üzemben, és befejezésük után a mostaninál többet, naponta 1500 tonna napra­forgót dolgoznak majd fel. A szegedi nagyüzem nem maga hasznosítja a kender­felhasználás során visszama­radó hulladékból — a gyufa­szálnyi nagyságú kenderpoz- dorjából — készülő energia- forrást, a pozdorjabrikettet. Részben belföldön értékesíti, részben külföldre szállítja. Ilyen módon egyenlíti ki ugyanis a Svájcból vásárolt brikettáló berendezés vétel­árát. A hazai telefonhelyzetet néhány éve még divat volt szidni. Ma már csak szidni sem sikk, mert mint valami traumát, megváltoztathatat­lan állapotot, csendes vagy dühödt belenyugvással las­san tudomásul veszi min­denki. Ezzel kell együtt él­nünk — ez a végsummázat. Pedig, ha valahol, hát akkor itt a megyében nemigen len­ne ok a panaszra ( legalábbis, ha az utóbbi öt évet nézzük), mert új telefonközpontok épültek, és közel hatezerrel növekedett a telefonállomá­sok száma. Persze, sietve hozzá szokás tenni: kiböj- töltük. Mert az országban a megyeszékhelyek és a me­gyék között utolsóként várni a távhívóhálózatba kapcso­lást, nem jelent valami nagy rangot. Ami történt — háló­zatbővítés a megyében —, tisztes előrelépés, de valljuk meg, az üdvösséghez kevés. A megyék rangsorában csu­pán a 16. helyhez elég, ami fordítva nézve, hátulról a negyedikhez. A száz lakosra jutó 7,2 telefonállomás Bé­kés megyében jóval a 8,7-es vidéki átlag alatt van, ami azt jelenti, hogy mintegy hatezer készüléket kellene hálózatba kapcsolni ahhoz, hogy elérjük a vidéki átla­got. A hetedik ötéves tervre szóló legmerészebb elképze­lések szerint sem kap ennyi állomást a megye, miközben nyilván az országos átlag to­vább emelkedik. A mezőny végén Akinek nincs telefonja, azt a nagv megyei eredmények mit sem érdeklik. A szom­szédjába bekapcsolt készülé­keken neki nem csörögnek, s ő sem csönget onnan mások­nak — legfeljebb szívesség­ből. S a bucsaiaknak, gesz­tieknek, biharugraiaknak és a megye további 14 kistele­pülésén élőknek is sovány vigasz az eddigi eredmény, amikor náluk a postahivatal bezárása után — a segély­kérő telefonon kívül — nincs nyilvános készülék. Ezrek, ha nem tízezrek re­ménykednek valamilyen csodában, amelytől telefont kaphatnának. Amint azon­ban általában nincsenek csodák, úgy a „telefonfron­ton” sem várhatók. A Ma­gyar Posta vezetői sem ígér­nek, mert nincs miből. Tóth Illés államtitkár, a Magyar Posta elnöke kendőzetlen őszinteséggel beszélt a Bé­kés megyei tervegyeztető tárgyaláson a hazai telefon­helyzetről. (Öt hallgatva vált érthetővé igazán, hogy minden kritika, amely a pos­tát éri, mennyire nem a pos­tának, legalábbis nem a pos­ta jelenlegi vezetőinek szól.) A statisztikai adatok sze­rint a száz lakosra számí­tott telefonsűrűség hazánk­ban 14 körül van, ami mind­össze ahhoz elegendő, hogy — Európát nézve — ne le­gyünk a legutolsók, (össze­hasonlításul: Svédországban ez a szám meghaladja a nyolcvanat!) Az államtitkár elmondása szerint az ország nemzeti jövedelméhez viszo­nyítva — egy tisztes európai átlagot számolva — húsz- huszonkettes sűrűség len­ne kívánatos. A jelenlegi, ha­zai 1,4 millió telefonállomás­ból kiindulva a húszas sűrű­séghez hatszázezer, a hu- szonketteshez pedig nyolc- százezer telefont kellene há­lózatba kötni. Pénz nélkül? A nagy kérdés: miből? A hatodik ötéves tervben 210 ezerrel növekedett a telefon- állomások száma. A jelenlegi tervidőszakban az előző öt­évinél 72 százalékkal maga­sabb összegből mintegy 280— 300 ezer készüléket helyez­nek üzembe. De ebből mind­össze 160 ezer az új bekötés, a többi rekonstrukció. Hol van ez a szám a nemzeti jö­vedelemszint szerint kívána­tos hat-, illetve nyolcszáz­ezertől? Több pénzt a tele­fonfejlesztésre (!) — monda­na a laikus. Csakhogy a tervidőszakban a Magyar Posta a rendelkezésére álló beruházási és fejlesztési ösz- szegből így is szokatlanul nagy részt, hetvenhat száza­lékot fordít a telefonhálózat fejlesztésére. A többi, mint­egy huszonnégy százalékból kellene javítani az ugyan­csak sokak által kifogásolt egyéb postai szolgáltatások és a műsorszórás színvona­lát, valamint a postahivata­laink állapotát. (A megyei postások a megmondhatói, mennyire ráférne az épüle­tekre is a pénz t Bíznak a kötvényben Sokan a kötvényben bíz­nak. (Ahol meg bevezették, ott egyesek ilyen-olyan in­dokok alapján a kivételben, a mentesítésben.) A Magyar Posta elnökének véleménye szerint a kötvény nem csoda­szer, annak ellenére, hogy pillanatnyilag meggyorsítja a hálózatfejlesztést. A köt­vénykibocsátás csak elodáz­za a problémát, mivel a pén­zeket egyszer majd vissza kell fizetni. Ráadásul a la­kossági kötvény felső hatá­ra — figyelembe véve a te­lefonra vágyók anyagi tűrő­képességét — huszonötezer forint, miközben egyetlen ál­lomáshely kiépítése az or­szágban átlagosan hatvane­zer forintba kerül. (Egyálta­lán, kérdés, kinél mennyi a tűrőképesség felső határa; jól emlékszünk, néhány éve még a 4—6 ezer forint belé­pési díj is a csillagos ég határának tetszett.) Ezek után talán hihetet­lennek tűnik a hír: a Ma­gyar Posta és a Békés me­gyei vezető^ közötti február 6-i tervegyeztető tárgyalá­son biztató megállapodás született. Igaz, a megbeszé­lésen — amelyen a hivata­los látogatáson itt tartózko­dó dr. Maróthy László, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagja, miniszterelnök­helyettes,, országgyűlési kép­viselő is részt vett — a tár­gyalási javaslatot előterjesz­tő megyeiek a realitásokból indultak ki. Akadtak per­sze olyan kérések is, ame­lyek teljesítésére most nincs pénz, de — a megállapodás szerint — a tervidőszak kö­zepén ezekre még visszatér­nek. Ide tartozik a békés­csabai központ bővítése négyezer állomáshellyel, a békésié Bélmegyerrel együtt ezerrel, és Köröstarcsa be­kötése Mezőberényhez. Jelentősen javult viszont a helyzet Sarkadon, ahol — egységig hálózatban Köte- gyánnal, Űjszalontával, Méh­kerékkel és Sarkadkeresz- túrral — 1987 végére, 1988 elejére ezer állomás kapaci­tású központot helyeznek üzembe és kapcsolnak be a távhívóhálózatba. Hasonlóan ezres központot építenek 1988—1990 között Eleken (egységes hálózatban Két- egyházával). Ugyancsak ek­kora automata konténerköz­pontot és új postaforgalmi épületet kap Mezőkovácshá- za (egységes hálózatban Végegyházával). Szarvason mintegy 220 millió forintos beruházással 1987 közepére háromezres kapacitású auto­mata központot építenek. A megvalósításhoz 25 millió fo­rint értékben kötvényt bo­csátanak ki. Várhatóan még a tervidőszakban bekötik Szarvasra Békésszentandrást és Csabacsüdöt. Kondoro­son érzés központot adnak át, és ide kapcsolják be Kardost, örménykutat és Hunyát. Megyei tervek és gondok Orosházán egyelőre a leg­főbb gond a jelenlegi pos­taépület állapota. Várható­an 1990-re elkészül az új postaforgalmi és műszaki épület, s ha a határidő nem csúszik, úgy még a tervidő­szak utolsó évében hozzá­kezdhetnek a négyezres ka­pacitású — hazai és nem­zetközi távhívásba egyide­jűleg bekapcsolt — automa­ta központ szereléséhez. Szeghalmon a terv ezres, távhívásba is bekapcsolt konténerközpont telepítését irányozza elő. (Füzesgyar­mat is innen kapna mintegy 50 vonalat.) Ennek a bőví­tésnek a lehetőségét a tér­ségben talált szénhidrogén­mezők feltárásával egyide­jűleg vizsgálják meg, és annak hírközlési rendszeré­vel együtt szeretnék megva­lósítani. Gyulán a két da­rab ezres konténer cseréjét, pontosabban helyette, épü­letben 4 ezres központ tele­pítését szeretné elérni a vá­rosi tanács. Erre azért van szükség, mert a jelenlegi konténerekhez újabbak nem kapcsolhatók, tehát a háló­zat ezen az úton nem bővít­hető. Az új, tervezett köz­ponthoz a tanács a volt já­rási hivatal épületében he­lyiséget ajánlott fel. A gyu­lai bővítés azon múlik, sike- rül-e értékesíteni és meny­nyiért a konténereket, s hogy az így kapott pénzhez lesz-e miből hozzátoldani ak­kora összeget, amelyből ki­alakíthatnák az új közpon­tot. Telefonálni muszáj A tervegyeztető tárgyalá­son ígéretet kapott a megye arra. hogy a posta megpró­bál néhány, a távhívóháló- zatba is bekapcsolt vonalat vezetni azokra a kistelepülé­sekre, amelyek a hagyomá­nyos telefonhálózatra van­nak kötve. Ezeket a vonala­kat — gazdasági megfonto­lásból — termelőegységek és közintézmények kapnák. Hasonlóan ígéretet tett a posta arra is, hogy megvizs­gálja a gazdaságilag elmara­dott térség hírközlésének fej­lesztés; lehetőségét, és Al­máskamaráson, Nagykama­ráson, Magyardombegyhá- zán, Kisdombegyházán, Űj- szalontán, Mezőgyánban és Geszten megoldja a központ éjjel-nappali folyamatos mű­ködtetését. És végezetül egy igazán jó hír a távhívásba bekötött készülékek tulajdonosainak: az év végén bekapcsolják a megyét a nemzetközi távhí­vóhálózatba. Navigare necesse est, vi- vere non est necesse — vagyis: Hajózni muszáj, él­ni nem — mondták a régi rómaiak. Éppen száz évvel Bell úr híres találmányának megszületése után megtanul­tuk: telefonálni is muszáj. Mi több — átvitt értelem­ben — élni, pontosabban ütemesebben előrehaladni is csak a telefonnal együtt le­het. Mert hovatovább gaz­dasági kérdéssé válik ná­lunk a telefonkérdés (Ha nem az már most!?) A me­gyei helyzetről országos ösz- szehasonlításban nehéz szé­peket mondani. Tendenciá­jában viszont annál köny- nyebb. Mindenesetre marad­junk a puszta tényéknél: 1980 és 1990 között tehát két tervidőszak alatt megduplá­zódik a telefonállomások száma a megyében. Bell úr emlékére és a magunk örö- mére! Árpási Zoltán Erős elvtárs olyan családban nőtt fel, amely­ben mindig meg kellett fogni a munka végét. Már 17 évesen bandában aratott, és nem volt még 20 éves, amikor a kazalrakásban sem akadt, aki utolérje. Az új világ egyenesen őrá várt. Él­munkás lett, kiemelték, pártiskolára küldték, bár ő mezei mérnöknek ment volna szívesebben. A járáshoz került, onnan ötvenhat után a me­gyéhez, majd, amikor új szelek kezdtek fújdo- gálni a népgazdaságban, visszaküldték szülőfa­lujába, hogy tegyen rendet. Visszament, eligazította a falu sorsát, leseper­te a pártház padlásáról az előző párttitkár két­ezer naposcsibéjét, és nekilátott, hogy ipari üze­met, járdát, vízvezetéket járjon ki a falunak. Megnősült, három gyereket nevelt, ötévenként újraválasztották. A falu felvirágzott, a gyerekei „kirepültek”, unokái születtek az ország legkü­lönbözőbb pontjain. Erős elvtárs boldog lehetett volna, de örök elégedetlenség vette körül. A régi, gyerekkori cimborái megharagudtak rá, mert nekik sem nézett el semmi lazítást, semmi turpisságot, semmi szabálytalanságot. A faluba került új em­berek, a tsz, az áfész helyi vezetői nem tudták megkedvelni, ugyanemiatt. A tsz elnökhelyette­se külön is haragudott rá, amiért egy pártren­dezvényen nem volt hajlandó a szövetkezet által felajánlott megvendégelést elfogadni, azt mond­ta, a párt nem szorul alamizsnára, jó lesz az elvtársaknak a pogácsa, meg a szódavíz. Amikor aztán megtudta, hogy a tsz elnökhelyettese a vadásztársaság felajánlott őzeit miniszteri ven­dégekkel etette meg, fegyelmit indított .ellene. Azóta nem is beszéltek. S a végén, családi ösz- szejöveteleken a gyermekei is korholni kezdték, amiért esztergályost, ápolónőt, állattenyésztőt csinált belőlük, ahelyett, hogy az összeköttetése­it felhasználva, egyetemre juttatta volna őket. Egyedül a felesége nem szólt semmit, ö szó nélkül követte akkor is, amikor öt évvel a nyug­díjaztatása után úgy döntött, hogy állami lakását leadva, beköltöznek a szociális otthonbh. Hi­szen a faluban alig-alig maradt már, aki ajtót nyitott volna rájuk, a gyermekeik sem látogat­ták túl sűrűn őket. Gyenge elvtárs családja egész az ötvenes évek végéig osztályidegennek számított. Édesapja, ko­rábban nagy tekintélyű professzor, vidéki szak­munkásképző szürke tanára lett, lakhelyéül pe­dig B.-t jelölték ki. Fia itt járt iskolába, innen ment el a mezőgazdasági gépjavítóhoz dolgozni a járás székhelyére, majd betornázta magát az agrártudományi egyetem gépészeti karának esti tagozatára. Nem kellett volna mérnökként B.-be vissza­jönnie, de a szíve visszahúzta. Meg is nősült rög­tön. Derekasan dolgozott, tovább, mikor főmér­nök lett, a pártba is felvették, dacára annak, hogy a falu párttitkárának komoly kifogásai voltak az alapszervezet eme döntése ellen. Nem értette pontosan, miért néz rá ferde szem­mel a párttitkár. Sokszor elgondolkodott ezen. Talán a kétemeletes, saját ház, amit a titkár szolgálati lakásával szemben épített? A három- évenként érkező új személygépkocsi? A Mátrá­ban épített nyaraló? A sikeres gyerek, aki a fő­városban kapott állást az egyetem után? Meg nem kérdezte, de közeledni próbált több­féleképpen is. Egyszer például két őzet ajánlott fel a községi pártértekezlet résztvevőinek. A párttitkár mereven visszautasította. Sőt, amikor megtudta, hogy a minisztérium embereit vendé­gelte meg a két őzből, fegyelmit indított ellene, alig tudták a járási elvtársai kimenteni. Azóta nem beszéltek, pedig a feleségeik a leg­jobb barátnők voltak a faluban, világéletükben. De ők is elhidegültek egymástól. Akkor oldódott csak valamelyest a jég a két asszony között, amikor gyermeküket a fővárosban végzetes bal­eset érte. Egyedül maradtak, s hogy ő is nyugdíjas lett, lassan azok is elmaradtak, akiknek sok mindent elintézett annak előtte. Végső elkeseredésükben mindenüket pénzzé tették, és beköltöztek a szo­ciális otthonba. * * * A járási szociális otthonban az Erős és a Gyenge házaspár egymás melletti szobába ke­rült. Az asszonyok hamar feloldódtak, egymás mellett üldögéltek a társalgóban, s utóbb azt is kijelentették, egyikük csak addig él, amíg a má­sik. A két férfit viszont továbbra sem lehetett egy­más felé hajlítani. Minden érintkezésük abban merült ki, hogy naponta, mikor legelőször talál­koztak, Gyenge elvtárs kipréselte magából: — Jó reggelt, Erős elvtárs. Erős elvtárs meg visszamordult: — Jó reggelt! Máskülönben, ha csak tehették, kerülték egy­mást. Hihető, vagy sem, de a két asszony egyszerre szenderült jobblétre. A kettős temetés napján zo­kogott az egész otthon. Kivéve Erős elvtársat. 0 rezdületlen arccal állt a koporsó mellett, szem­ben vele, könnyezve Gyenge elvtárs, de kerülték egymás tekintetét. Azután napokig nem mozdultak ki a két elár­vult szobából. Az otthon vezetése hosszan tana­kodott: mitévő legyen, nagy a túljelentkezés, mégsem foglalhat le egy-egy ember egy-egy szo­bát, mikor a többiek hárman-négyen, sőt öten is együtt laknak, a házaspárokat kivéve. Igaz, Gyenge elvtárs minden pénzét fölajánlotta az otthonnak, kivételt akkor sem tehetnek vele. De hát ki mondja meg ezt neki? Egy reggel Erős elvtárs váratlanul bekopogott az otthon igazgatójához. — Ha akarják, én átköltözöm a Gyengéhez. Az igazgató úgy ugrott föl a helyéről, hogy majd lesodorta a vázát az asztalról. ' — Maga beszélt vele, Erős elvtárs? — Azt már nem .Beszéljenek vele maguk. Szinte az, egész otthon ott segédkezett a hur­colkodásnái. Most derült ki, hogy Erős elvtárs mennyi könyvet halmozott fel a szobájában. Aztán elült a zsivaj. Lefekvéshez készült az otthon. A két férfi pizsamában ült az ágy szé­lén. Erős elvtárs a falat bámulta, Gyenge elvtárs feje fölött. Gyenge elvtárs sült tököt falatozott egy bicskával. Egyszer csak összeakadt a tekinte­tük. Gyenge elvtárs nagyot nyelt, és megszólalt. — Kérsz egy kis sült tököt, Erős elvtárs? Erős elvtárs is nyelt egyet, és ő is megszó­lalt. — De csak egy nagyon kicsit, Gyenge elvtárs. Kőváry E. Péter Ketten a szobában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom