Békés Megyei Népújság, 1984. február (39. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
1984. február 4., szombat A Vadember és nagyapja Móra Ferencre emlékezik az unokája „Kis Ferencem, drága vademberem, akiből még az álom se tud egészen szelíd embert csinálni, mert legalább a vizespoharat olyankor is leütöd, és a hálóin- gecskét inkább csak jelképileg viseled — Ferencem. nekem nagyon fáj, hogy mostanában mindig csak az összehúzott szemöldökömet látod. Tudod, a szivemmel feléd vagyok én fordulva mindig, de a szememmel nem mosolyoghatok rád, mert rossz gyerek vagy. Hiába mutatod a kiskönyvedet a csupa kitűnővel, a tanító úr is hiába hitel meg rá, hogy téged még egyszer se kellett kitérdepeltetni — mink itthon tudjuk, hogy te nem vagy jó gyerek, s fájdalom, nem is ambicionálod azt. Édesanyádnak sokszor kiesik a könny a szeméből, mikor a jövödre gondolva, jobban el tud képzelni a ka- nászi, mint az illemtanári pályán, s engem magamat is ■ kétségbeejtesz olykor-a művelt társadalommal való szembehelyez kedéseddel." — Valóban olyan rossz kisgyerek volt? — Igen! Ám az édesanyai aggódás alaptalan lett. Kanászi pálya helyett az irodalmi hős Móra-unoka. a ,,vadember". mint a Művészeti Alap igazgatója hivatali szobájában fogad. Nagyapja ügyében nehezen szóra bírható. — Mennyi nyilatkozatot olvasott tőlem Móra Ferencről? — Semennyit. — Akkor pontosan tájékozott. mert még sose beszéltem a nyilvánosság előtt a nagyapámról — mondja Veszíts Ferenc. — Örököltem tőle annyi szemérmességet, hogy lelki dolgainkról nem szólok. Valahol a magyar paraszt zárkózottságát hordozzuk génjeinkben. Neki persze az volt a mestersége, hogy írt. Megírta az életünket. sokat írt az unokájáról — rólam —, de ez nem jogosít fel arra. hogy beszéljek az együtt töltött időkről. Mostanáig ellenálltam mindenfajta unszolásnak, s csak önmagámnak őriztem az emlékét, de ahogy múlik felettem az idő, mindinkább feszit a kötelesség, hogy olyan dolgokat kell elmondanom, amiket már csak én tudhatok. Súlyos betegségemből felépülve vázlatponMóra Ferenc a Vademberrel lókat is állítottam össze egy visszaemlékezéshez: ahogy a vadember látta a nagyapját. „Az unokám tegnap este háromnegyed tízkor múlt nyolchónapos, ötnapos és háromórás." „Ifj. Ferenc, az unokám, négyéves, tizenkét napos, háromórás, száz- tizenkét centiméter magas, és huszonhárom egész négy tized kilogramm a súlya. Mint afféle témagyerek, meglehetős széles körű ismeretségnek örvend.” — Számomra nem volt abban különös, hogy a nagyapám írt. Éltük a hétköznapi, egyszerű életünket, nem volt semmi •»csoda. Az volt a varázslat, ahogyan ezeket a mindennapokat megírta. Akkor, kisgyerekfejjel. többre becsültem a hivatali munkáját, az ásatásokat. Kimentünk a tanyákra. messzi pusztára, s még arra se gondoltam, hogy az valami különleges lenne. ahogy az én nagyapám egykét szóból, szemvillanásból megérti magát egyszerű emberekkel. Éltünk együtt, mint oly sok millió nagyapa és unoka ezen a világon. Sose gügyögött velem, nagyon komoly dolgokról beszélt. Nem pedagógiai célzattal, hogy ezt jegyezd meg fiam. vagy ebből is tanulhatsz. Csak mondta, mondta, aztán vagy érdekelt, vagy nem. Mivel fiú voltam, és első unoka, inkább a barátjának tartott, vagy a fiának, s nem úgy bánt velem, mint egy kisgyerekkel. Az se hozta ki a sodrából, ha néha éktelenül untam a monológjait. Keserű beszélgetéseink voltak. Mivel céltudatos ember volt. aki semmit se tett hiába, azt hiszem ezek a beszélgetések is üzenetek voltak, A fogékony gyereknek mondta, de a felnötthöz szóltak. Hátha javamra válik. ha majd felérem ésszel. ,,Egy vigvámban lakunk a vademberrel, de azért ritkán látjuk egymást. Apapá- nak hírül se olyan szép ugyan az élete, mint egy favágónak vagy egy üstfoltozó cigánynak, de azért éppen olyan korán munkába áll. mint ezek a komoly és nélkülözhetetlen társadalmi elemek, és csak annyi időre vetődik haza. míg az ételt a gallérja mögé^ hajigálja." — Sokat dolgozott! Ma is úgy van előttem, hogy ül az íróasztalánál, és dolgozik. Én meg ott kucorogtam a földön, és könyveket lapozgattam. Aztán, ha valami kérdésem volt hozzá, válaszolt. s olyankor órákon át tudott mindenféle dolgokról beszélni. Az írásait én hallásból ismertem meg először. mert legtöbbször felolvasta őket. Emlékszem, amikor elkészült egy-egv napi adaggal az Aranykopor- sóból. esténként mindig felolvasta. „Tudod, kis pajtás, az úgy van, hogy amint az unokák nőnek, az apapák egyre kisebbek lesznek. Egyszer a te apapád is olyan kicsi lesz. hogy bölcsőbe fektetik, fekete bölcsőbe, és abban teszik kocsiba, üveges hintóba. Kicsit furcsa lesz neked, hogy apapa elmegy kocsikázni, és ez egyszer téged nem visz magával, és mikor megcsókolod a kezét, ez egyszer nem veregeti meg az arcocskádat. Talán várni is fogod inssza feketeországból, hogy megkérdezhesd tőle, mit hozott neked a zsebében, talán fehér hajú bácsikra fogsz kiabálni az utcán: „apapa!” Aztán megszokod, hogy apapa már csak a falról néz le rád, és oda is viszed a széket, fölágaskodsz rá. és farkasszemet nézel vele. Aztán a kép elfakul, elporosodik, és neked más gondjaid lesznek, mint hogy azon törd a fejedet, melyik is volt ezek közül az öreg árnyékok közül, aki egyszer téged ifjabb Ferencnek hívott.” — Mindig idős embernek hittem a nagyapámat. Ma pedig immár öt évvel öregebb vagyok, mint amennyi idős volt, amikor meghalt Életem első kilenc évét az ő szeretetének melegében töltöttem, igaz. sose ejtette ki azt a szót, hogy szeret. Érezni kellett! Hogy menynyire volt meghatározó számomra a gyerekkor, nem tudom. Bölcsebb életritmusra váltva végig kell gondolnom. hogy mit jelentett a vadembernek a nagyapja. „Akkor te már egész komoly Ferenc leszel, és mindenféle ijesztő tudományokkal nézel farkasszemet az iskolában. Köztük lesz az olvasókönyv is, és abban lesz egy vers arról a kisfiúról, aki apapának hívta a nagyapját." Tomka Mihály verse: Márciusi etűdök 1. Sikátorok, nagy-nagy sugárutak, kék ég lesi a néma, zord kutat, rejtvény a szél, ásító, mély titok — folyó nyögi jégtáblás kínotok. Vibráló füst, bíborán izzó ág. Hótűnt-Anyó keresi tiz fiát, hóié zuhog, rian a napsugár, vállukra száll színes-szép tíz madár. 2. Zizegnek a nádtetők duruzsol a kerti nap fehérfogú szeretők réten át szaladnak égetik a barna gazt füstölnek a temetők aranyló tócsák között sétálnak a szeretők 3. Párolgó kerteken gereblye-gallyú fák lengetik a nap aranysugarát dűlök katlanában ég a szőke szalma — csira-dobogásnak érik a hatalma! 4. Világunk hoztad karmaidban szép szökevény, Tavasz-Madár, köröttünk erdők sűrűsödnek, s közelít a tengerár. Boszorkány-Tél körödbe ér, leomlik, a lányok mind tündérszép lázadók, csahos inai, rút lábát csapda vérzi, üvöltő zsarnokok: csak tátogók Halvány szívünk pipacsként lángol, ősi tornyok kondulnak neszére, s tündököl az átázott világban ifjúságunk lángoló szeszélye! NÉPÚJSÁG l Jelinek Lajos: Természet Nagy Mihály Tibor: Tivadar festő éjszakái A kék, a rőt, a zengő más idők a kínban hajló cédrusok fölött, a meteor, a porrá omló rög. villám az ujj hegyén: a kéz, mint pók szalad. — a kék, a rőt, a zengő más idők: évezredet igéz a pillanat. Tündéri tánccal ringó éonok. a hószinű, a hollószínű ló, miriád év, szélverte kék homok, csak csörgeti a rázárt ablakot: máriakút tükrén törik a kép. máriakút tükrén íródik új, a hullámok ezüst hajóira zengő bolygók hűvös árnya hull. A kék, a rőt, a zengő más idők a kínban hajló cédrusok fölött, a meteor, a porrá omló rög. villám az ujj hegyén: a kéz, mint pók szalad, — a kék, a rőt, a zengő más idők: évezredet igéz a pillanat. A szem, a forgó gömbtükör fölött transzformált égi jel, kigyúlt energiák. Repül a lélek, suhogásával már megtelik a rája mért világ: MADÁR — REPÜLJÖN, ÜGY IGAZ MADÁR! S a senkiért is tűz'be menne már . . . Andód.v Tibor Jelinek Lajos: Manók
