Békés Megyei Népújság, 1982. december (37. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

NÉPÚJSÁG

1982, december 24., péntek

o

Serédi János:

A szent karácsony

A buszból nem tűnt nagynak a távolság. Ám amikor a fabódés megállónál kiszálltak és nekivágtak a pusztának, végeláthatatlanná tágult a világ. Lábuk alatt ropogtak a megfagyott fűcsomók, itt-ott pedig tócsák jégpáncélja csillant elő.

— Ez nem a Váci utca — jegyezte meg Bogdán Péter, Ö ment elöl. Éva szökellve követte a tűsarkú cipőben.

— Irtó romantikus.

— De nem ilyen cipőben.

— Boldog vagyok, hogy magaddal hoztál.

A lány arc:* kipirult. Melege volt. Kigombolta a bundáját. _

'— Siessünk! — nyugtalankodott a férfi. — Ránk esteledik.

A puszta csendes volt. A levegő meg se mozdult. Az -ég alja azonban vörösen iz- zott. és fejük felett a felhők függönye összesűrűsödött. Talán hóvihar készülődik?

— Még meg se születtél, amikor én itt legeltettem a teheneket.

— Szerettelek volna meglesni.

Rácsodálkozott a férfi szálfa termetére, és sehogy se tudta elképzelni, ahogy a teheneket legelteti. A szürke zakójában látta meg először. A széles válla tetszett meg neki, vagy a fekete szeme babonázta meg, hogy az első pillanatban beleszeretett.

— Ni. ott a gulyakút! Ott bújt el apám. amikor kijöttek a városból az agitátorok, hogy lépjen be a tsz-be. Nem tudtak rájönni, hová tűnt. Csak akkor írta alá a belépési nyilatkozatot, amikor megfenyegették: kiteszik a fiat az egyetemről. ^Akkor voltam másodéves.

— Nézzük meg! — lelkendezett a lány.

Szaladtak. A kút mély volt, olyan, akár egy sötét üreg. Nem lehetett látni az alját. Éva meg is szédült.

— És az anyád? ■— kérdezte később.

— Anyám? — tűnődött el Péter., majd''megvonta a vállát.

Özvegy Bogdán Péterné a tanya .végében állt. Minden karácsonykor meglátogatta Pestről a fia, a menye, meg az unokája. Mindig a délutáni busszal jöttek. Ilyenkor nagy boldogságában tiszta ruhába öltözött, és kiment nézelődni. A fiát rögtön megismerte, de a menyét nem. Öt még soha se látta fehér bundában. Hiába, öregszik, gyöngül a szeme. Vissza is ment a szemüvegéért. Aztán csak a kapuban állt meg. Így se lá= tott többet, mint előbb. Az unokája máskor mindig előre szaladt, egyenesen a karjaiba. Hol van a kisfiú? Valami. megnevezhetetlen félelem szorította össze öreg szívét. Erre nem járnak idegenek. Abban biztos, hogy a fiát látja. De ki az a nő? Nem a menye.

Évát is elfogta a nyugtalanság. Belekapaszkodott Péter karjába. /

— Mit mondjak neki, hogyan szólítsam?

Bogdánnét mintha a kapuhoz cövekelték volna. Hagyta, hogy a fia megölelje, hogy megcsókolja. A fekete kendő árnyékot vetett arcára, csak a szeme parázslóit.

Felmentek a tornácra. Az öreg komondor elősettenkedett vackáról. Vakkantott,. körbe szaglászta Évát. A konyhában már sötét volt, csak a tűzhelyen pislákolt a fény. Bogdánná meggyújtotta a lámpát. Ök ketten bementek a tiszta-szobába. Ott is meleg volt. Anyja várta, úgy mint máskor. Idehaza semmi sem változott. Lesegítette Éva bundáját, s a mennyezetig felpárnázott ágy mellé, a kanapéra tette, ahogy a felesége kabátját szokta. Aztán átmentek a másik szobába. Anyja ott is meggyújtotta a lámpát. Az asztalon, a fehér térítőn tányérok' sorakoztak, éppen úgy, mint más karácsony estéken, amikor a kisfiával és a feleségével látogatott * haza. A karácsonyfa is fel volt díszítve, alatta ajándékok. Péter hátradőlt a karfás széken, melyen valamikor az apja ült. Éva a megfakult családi képeket nézte. A sarokban feszület függött. Néhány szentkép övezte. Ismét erőt vett rajta a nyugtalanság. Mikor Péter anyja belépett, nem mert hátra nézni.

— Hogy vannak a teheneid, mama? — hallotta a férfi hangját.

— Már csak egy van, a többit eladtam.

Sarkon fordult, kiment a konyhába. Hangja olyan volt, mintha a szíve mélyéből szakadt volna fel a fájdalom.

— Bűnösnek tart — fordult meg Éva. — Érzem.

— Ugyan . . .

Szótlanul vacsoráztak. A csend megtelt feszültséggel. Amikor már szinte elviselhetetlenné vált. akkor szólalt meg Bogdánné.

— Megvettem az ajándékot a fiadnak, amit tavaly kért. A feleségednek is vettem.

— Jól tetted, mama.

— Mást nem mondasz?

Kérdőn nézett a fiára. Péter kimondatlanul is tudta, mit akar kérdezni. Fel is készült rá, most mégis kellemetlenül érintette. Kiejtette kezéből a kanalat, s mint aki végképpen elszánta magát, farkasszemet nézett anyjával.

— Elváltunk, azaz külön élünk, de el fogunk válni. Anna elköltözött, és magával vitte a gyereket is.

Egy szuszra sikerült elmondania. Megkönnyebbült. Szavai tompán visszhangoztak a szobában.

— Rossz ember vagy, fiam — mondta jókora idő múlva az anyja. Olyan halkan, hogy talán nem is mondta, csak a szeme beszélt.

Éva a minisztériumban dolgozott. A jogi. osztályt vezette. Ott erősödött meg benne a tudat, hogy az embereket a legkülönfélébb dolgokról meg lehet győzni. Ilyen egyszerű a világ. Néhány keresetlen szóval megvédi Pétert, meg önmagát is.

— A válásban manapság nincs semmi kivetnivaló, ez a természetes, ha két ember nem érti meg egymást!

■ Bogdánnéra azonban ilyen érvekkel nem lehetett hatni. Sőt semmilyen érvekkel. Péter közbevágott:

— A nagybátyám hogyhogy nem jött el?

— Beteg. Mikor befejezték a vacsorát, Péter megfogta Éva kezét.

— Meglátogatjuk. Itt lakik a szomszédban. Hetvenévesen is olyan, akár egy pogány Isten, tele életkedvvel. Minden szentestén eljött anyámhoz. Majd meglátod, gyönyörűnek fog nevezni. Minden nőtt gyönyörűnek hív. Most az' egyszer azonban igaza lesz.

Átment a másik szobába, mint aki menekül. Éva követte. .

— Én maradok.

— Minek?

— Nem vetted észre, menynyire megrázta anyádat, hogy elválsz?!

— Ez csak rám tartozik.

— Ne légy ilyen kemény szívű!

Kötelességének tartotta, hogy visszamenjen Bogdán- néhoz, és beszélgessen vele. Az idős asszony összekulcsolt kézzel ült az asztalnál.

— Péter elment — jelentette be.

— Ilyen az én fiam. Jön- megy. Szólni pedig alig szól valamit. Olyan, akár az apja. Ö is folyton -szoknyák után kujtorgott.

—• Péter rendes ember.

— Akkor ki a rossz?

Éva meghökkent.

— Nem tudom.

— Aki elcsábította.

Nem a szavak, hanem a tekintete döbbentette meg, mely eszelősen meredt rá a fekete kendő alól.

— Azt se tudtam, hogy nős. Ha tudom, hogy családja van, nem állok vele szóba. Egy hónap múlva mondta el, amikor már megszerettük egymást.

— Isten legyen hozzátok irgalmas.

— De hiszen Pétert a felesége hagyta elA ráncos öreg arc gúnyos fintorba torzult.

— Ha Anna elhagyta, megvolt rá az oka, ahogy nekem is megvolt az okom, amikor visszamentem a szüléimhez. De az apám addig pofozott, amíg meg ‘nem értettem, hogy az asszonynak ura mellett a helye.

— De ő nem ment vissza.

Bogdánné az arcát fürkészte.

— Széf) vagy, szebb mint Anna.

— Én soha se mentem a fia után.

— Miattad veszekedett a feleségével — csapott le rá kíméletlenül. — Hazudtál az előbb.

Most már bánta, hogy maradt. A szavak belehasítottak, perzselték, fojtogatták. Lám, a leikébe látnak. Dacosan felkaptS a fejét.

— Igen, miattam— Tudtam, ahogy rád néztem. Olyan szép vagy, amilyenné csak a sátán tehet egy nőt. Csak azt nem értem, miért hozott magával a fiam?

— Én akartam jönni. Én azt hittem .. .

— Mit hittél?

— Pétert bemutattam ~a- szüleimnek. * Tudják, hogy nős. Azt mondták, rám tartozik, én döntsem el. kivel akarok élni.

— Ó, a te szüleid, ott Pesten . . .

— Azt, hittem, a mama is megérti.

—- Mit tudják a te szüleid, micsoda istenverte doldg kikaparni a hasznot ebből az átkozott fekete földből? Mit tudják—ők, hogyan taníttattam ki a fiamat, miből vettem neki házat Pesten, amikor megnősült ? Egyesegyé- düi én, ezzel a két göthös" kezemmel! Mert az apja folyton italozott- Nem volt más ünnepem, csak a karácsony. amikor meglátogatott az unokám. Hát mit tudok én megérteni abból, amit a te szüleid olyan könnyen megértenek ott fenn. Pesten?!

— Ez így olyan rettenetes.

Éva szeméből kicsordultak

a könnyek.

— Nekem, de nem neked.

A szent karácsony a lélek

békéjének az ünnepe, és én

többé nem tudok megbékél- v

ni. 1

Térdre hullott a feszület előtt. Csontos, agyondofgo- zott kezét esdekelve emelte a magasba.

— Uram, teremtőm, miért büntetsz? Add vissza az unokámat, vagy omoljanak rám a falak!

Éva hirtelen megértette, soha se tud szót érteni ezzel az . idős asszonnyal, akit hamarosan anyósának fog nevezni. Hangja, ahogy imádkozott, borzadállyal töltötte el. És ez a hang egyre erősödött. Jajveszékelő sikolyként szét akarta feszíteni a falakat. Berohant a másik szobába. Magára kapta a bundáját, hogy Péter után fusson- A tornácon jött rá. hogy az irtózátos hangorkán, mely kiűzte, nem a szobában kelt szárnyra, hanem odakintről, a pusztáról jön. Kitört a hóvihar.

Futott. Havas íergeteg ostorozta az arcát. Ügy vélte, Péter nagybátyjának tanyája felé tart. Hiszen itt kell lennie a közelben. Végül azt se tudta, merre tart. Semmit sem látott. Körös-körül sötét volt, s a szél szakadatlanul szórta szemébe a havat. Ez nem Pest, a belváros, ahol született, ahol minden sarkot ismert. Itt nem voltak fények és nem Voltak utcák. Hol van, torpant meg. Fázott. Elfelejtette felvenni a kucsmát- A tűsarkíí cipőben a lába is átfagyott. Ekkor torkon ragadta a félelem.

Péter éjféltájban érkezett haza. Vidáman jött. A nagybátyja lábadozott. Néhány pohár bort is felhajtottak. Lelkére kötötte, másnap Évát is hozza el. A kisebb szobában azonban senkit se talált. A másikban égett a lámpa és Bogdánné ' még mindig a feszület alatt térdelt.

— Hói van Éva?

Anyja meg se mozdult. Rossz előérzete támadt. Megrázta a vállát.

— Mi történt?

— Azt hiszem, elment.

Tekintetéből, ahogy ránézett, hirtelen döbbenettel mindent megértett- Keze ökölbe szorult.

— Mert kiűzte!!!

— Csak imádkoztam, fiam.

Nem bírta magát türtőz» tetni.

— Most már tudom, hogy apám igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy anyád az örökös szenteskedésével képes embert ölni. Aztán mint egy őrült rohant -ki a pusztába.

— Éváü! — üvöltötte teli torokból,

Am a saját hangiát se hallotta. A vaksötét .éjszakában .eszeveszetten tombolt a hóvihar.

Cs. Pataj Mihály: Asszonyarc

\

Filadelfi Mihály két verse:

februári séta

ó te mozgások öröme!- mily ékes ma a napsugár! gyermekkorom jókedve röppen a csillogó hó, jég okán ...

„február: itt a nyár!"

— szinte már-már kiáltozok, én vén bolond,

ki olyan rég a „túlsó parton" támolyog . ..

s most íme újra új csoda:

. süt a Nap! fény ömlik havon és gyászfeledett öreg sírokon .. . és ez is, az is mind rokon . . .

fejem fölött: sokezer méter magasan repülő járja napi szokott útját. ..

— egy fölszállás, ki tudja, mennyibe kerül? és mennyit ér?

jön oly tavasz

hogy fecskék és pillék harctere lesz újra a lég?!

rr I rr

őszelő

mindenki éli a maga életét?

Matuska robbantgat, Jézuska nyáladzik, a szakállas isten fut hívei után, a béres fiából valaki lett, partikat ad? végül is így igaz? mindenki éli a maga életét?!

s bizony csak így volt kezdettől is, csak én valóként markoltam a semmit?! szorongat a kérdés, mint ha tar az erdőben az ág? mely tudja: nem jön többé soha új tavasz; tán fejsze sem: az erdész is csak meg-megcsóválja

< '[fejét;

ö is csak egy. ki élné éppen sjaját életét...

csak az az egy? csak az tudja, (s minek?): égig tört volna, sem lenne más, mint ez a kezdettöl-hazug rothadás? körötte suttognak s mondják a levelek, mit ő is hallani vélt egykor; veletek; s ma tudja már: csak a szú pereg, s lehullanak végképp a levelek?!

s nem kérdi azt sem, hogy miért

nem maga élte le az életét?!

mások nevében élt, s most másokért lakói?

vagy a lelke volt tág? vagy szűk volt az akol?!

s épp ezért mindenki. .. a maga életét?!

s e szép kísérlet mind az ellenében,

e magunkba-zárt, e megrontott Éden?!

de miért vársz akkor mégis feleletet?! s mért félted szorongva az új leveleket?! mi rémítget s gyötör, ha hallod a Rossz Hírt? s mit tudhatsz lenni még jót — az Emberért, hogy ha úgy érzed már: mindenki csak maga, ha megülte lelked erdők avar-szaga?

kinyújthatod: lássák, tiszta volt a kezed?! tedd ezt? és béke és irgalom neked?

Tomka Mihály ■'

Karácsony a kaszinóban

(1943)

Asztalkendő-fehér havat a. szolga söpör, sodor araszolva, fehér forgácsa istentelen égnek hull-hull vállára szegénynek.

Hangol benn a kar, a vonósnégyes, készülődik betlehemi ének, elszorul a szív a szűk zsakettben — panoptikumban kóvályog az ember!

A könyvek lapja dermedten zizeg, a búlvárújság eszelősen sziszeg, vak bivaly: herényi éjszaka — fiaink nem jönnek haza!

Sebvászon-fehér havat a szolga söpör, sírva panaszolva-. ..

Katona Judit?

Fekete madonnák

Sötét a félcipőjük,

< lábukon flórharisnya.

Csoszogva, félve járják az orvostól a boltig útjukat oda-vissza.

Fulladva meg-megállnak, sápadtak mint a bábuk — már csipegetve esznek.

Szatyrukban kenyér, tej, cérnavékony a lábuk.

Csoszogva, félve lépnek flórharisnyájuk barna. ,

Tündöklik az időben, fehérük alabástrom létük madonna-arca.