Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-28 / 255. szám

1978. október 28., szombat

Kiállítás és találkozó Szarvason

A szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumban a közelmúltban nyitotta meg Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész Erdélyi Attila emlékkiállítását. A 37 éves korában, Párizsban elhunyt művész szobrásznak készült Somogyi József osztályán, a képzőművészeti gimnáziumban, majd a főiskolán folytatta tanulmányait, ahonnan több társával együtt 1956-ban külföldre távozott. Tizenöt éves festői működésének eredményét: rajzokat, monotí- piákat, tempera- és ak- varellképeket, olajfestményeket — összesen 745 darabot — Szarvason élő édesanyja, Markócs Jó- zsefné hozta haza Magyar- országra, mint örökös, és a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumnak ajándékozta. Ebből a hagyatékból rendezte most meg az emlék- kiállítást a megyei múzeumi szervezet, a szarvasi Városi Tanács anyagi támogatásával. A kiállított 145 mű végigkíséri a festő egész alkotói korszakát, az itthon készített szobroktól kezdve a tanulmány raj zokon keresztül a legutolsó, befejezetlen vásznakig. A kiállított műgyi József, dr. Németh Lajos művészettörténész, valamint a múzeum munkatársai: dr. Palov József igazgató és a rendező, V. Kis Margit muzeológus.

A közvetlen hangú beszélgetésen sok kedves emlékkép merült fel a főiskolás évekből, többek között a mester népstadionbeli szobrainak készüléséről, ahol Erdélyi Attila is közreműködött; egyéniségéről, hirtelen elhatározásairól, szokásairól, fölényes mesterségbeli tudásáról. Paál István elmondta, hogy az akkori főiskolásokat két fiatal művész hozta lázba: Kondor Béla és Erdélyi Attila, s bár különböző utakat jártak, az ő tehetségük volt egymással összemérhető. (Dr. Németh Lajos idéz a katalógus bevezetőjében egy Kondor-verset, amely Attila emlékét őrzi.) Benes József egy Erdélyi Attila által készített gyűrű 20 cm-re felnagyított fotóját mutatta be, mint szobrászi alkotást — a mű Somogyi József szerint akár a 2 méteres nagyítást is elbírná, olyan monumentális. Dr. Palov József a hagyaték megszerzésének körülményeiről beszélt, V.

A beszélgetés résztvevői a szarvasi múzeumban

Fotó: Szeverényi János

vek mellett a rendező dokumentumokkal : fényképekkel, kézírásos levélrészlettel, katalógusokkal tette köny- nyebben megközelíthetővé az életművet.

Délután ugyanitt, a kiállított művek környezetében bensőséges hangulatú beszélgetésen idézték fel Erdélyi Attila személyiségét a barátok, akik korábban vele azonos évfolyamra jártak a főiskolán: Paál István, Bányai József, Kutas László szobrászok, Benes József festő, aki Párizsban találkozott vele, a mester, SomoKis Margit az életmű megfejtésre váró fordulatairól.

Erdélyi Attila művészetének értékeléseként dr. Németh Lajos kiemelte annak expresszív vonásait, valamint a figurális kompozíciók szimbolikus jellegét — hangsúlyozva, hogy Erdélyi Attila nem csupán ígéretes tehetség volt, de életművet is alkotott, melynek méltó helye van a modern művészet jelenkori történetében.

A kiállítás december végéig tekinthető meg a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumban. jyj

_j

V

irágok, fák a tündérkertből

Nyár végén, a békési alkotótábor gyűjteményes kiállításán meg kellett állni egy képe előtt. Virágos álmodás, tündérkert volt az a kép, az éppen kelő nappal, ahogy a párás levegőben sziporkázó köröket formálnak a sugarak, átfonva-behintve a szép kerti virágokat. A kép alatt a név: Bellus Ferencné. Hamarjában kiderült, hogy kosárgyári bedolgozó, hogy néhány éve jelentkezett a békési alkotók klubjában: „Fes- tegetek, szeretem a fákat, virágokat, megnéznék-e?” Persze, hogy megnézték, és Bellusné virágaiból megérezték a klub vezetői: aki festette, nemcsak szereti a virágokat, hanem érzi is a színek harmóniáját, a formákban rejlő szépséget, kifejező erőt; hogy aki festette, érdemes arra, hogy ráfigyeljenek.

Akarta, hát jutott ideje arra is, hogy hetenként kétszer beutazzon Békéscsabára, Ga- burek ‘Károly festőművész szakkörébe, és tanult, figyelte a többieket, a művészt: mit hogyan csinál?

Azon a nyár végi békési kiállításon már tudtam; meg kell ismerkednem vele. Vonzottak a virágai, az a ritkán érezhető tiszta derű, ami róluk sugárzott.

Mondják Békésen a művelődés emberei, hogy a csabai út felé, a város déli részén, az Attila utcában lakik. És, hogy olyan derűsen sár- gállott-zöldült még a késői ősz is körülöttünk, mint Bellusné olajfestményén azok a virágok, az utca- és házkeresgélés gyorsan ment, s amikor a csengetésre előszaladt a nagyfiú, és talpraesetten közölte, hogy az anyu is itthon van; látogatóhangula- tunk még magasabbra csapott.

Űj ház, nagy kert, fák, bokrok, pihenő kispad a bejáróban, és a lépcső utáni előszobából a kis műteremszobába lép a vendég.

„Nem annak készült, csak nagy ez a ház, hát csináltattunk ide egy kis szobát. Ha meg festek éppen, itt ütök tanyát” — mondja Bellusné, akitől első dolgom elnézést kérni a váratlanságért, amiben mégis csak az a jó, hogy itthon találtam. Itthon az egész családot, az ismerkedés gyorsan megy, és mivel is folytathatnánk, mint azzal, hogy sorra nézzük a képeket. A „Reggeli fények” zöld fasorát, tárulkozó virágkelyhe- it, az „Ártér” csalitos birodalmát, a „Kiskapu” girbegurba kerítését és sárgán kiabáló napraforgóit, a „Száraz fák”-at ölelkező ágkarjaikkal, és a fényeket pompázó napot, mögöttük, láthatatlanul.

Az asztalon Veres Péter könyve, a Balogh család törmondják erre meg arra, azt szeretnék, ha kevés munkával sok pénzt lehetne keresni. Ügy is mondhatnánk, hogy könnyű munkával sok pénzt. „Aki kivétel, arra nem vonatkozik”, mondja Bellusné, és ez ügyben ennyiben maradunk.

Az udvari kispadon, Veres Péter könyvével

ténete, és mire egy-egy kis- pohárka valódi békési tüzesvízen is túljutunk, Bellusné arra invitál: nézzünk szét a ház körül: „sokat festek fákat, itt vannak helyben”. A ház körüli séta arra jó, elmeséljék: mindketten kosárgyári bedolgozók 15 éve már, és havonta elkészítenek együtt 200 újságtartót is. „Hajnali négykor kelünk, ledolgozunk nyolc órát, aztán, ha a hangulatom úgy hozza festek, ha meg a dolgaink, úgy, akkor hív a kötelesség.” „Munkásőrök vagyunk, az asszony rádiós”, mondja a férj, közben összenéznek, és úgy érzem, mintha mindketten egyszerre mondanák : „Nagyon jó közöttük. Segítjük és szeretjük egymást.”

Kemény munka a kosárfo- ' nó-mesterség, napi 8 órában. Akad is gond az utánpótlással, mert a fiatalok,

■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•■■■■■■■■■■■■■-•■■■■■■■■■■■a

72.

És itt most a hegyen már- már úgy tetszett, az a kicsi is megvan, meglesz. A fickó maga árulja el magát. Szemmel láthatóan összeroppant; feltűnt már, ahogy közelítettek a helyhez. Mindenkinek feltűnt... S mikor a cél karnyújtásnyira sincs, hirtelen távolabb kerültünk tőle? Távolabbra, mint valaha is voltunk?

Maigret azon volt, hogy „nem”-et int e belső kérdésére. A pipája is kimozdult már a helyéből. De félúton meggondolta: se „nem”-et,se „igen”-t nem tett rá.

S lám, az óvatosság még nagy nyomozóknak sem árt.

Feró most megragadta Lonci karját, hogy a lány felszisszent. Az ujjak izgalmát a szemek izgalma mentette, a megvilágosodás izgalmától fénylő homlok: értem! «

Hadarva súgta Loncinak:

— Egészen mástól félt! Ettől! — Odaugrott a kis emberhez, s kikapta a lefogyott halamból Zsabka ébennyelű, kékes villanású rugós kését, a ritkaságok ritkaságát, a legfőbb büszkeségek és fölényeskedések forrását. Orrán a parányi karc emléke meg- sajdult. Már mutatta is a híres gyilokot diadallal Loncinak.

— Ettől reszketett. Hogy megtaláljuk! Hogy kiderül róla is...

Róla is, akinek egy ilyen ritka, rettegett és tilos késszerszáma van. És hozzá a nagy pofája!

Lonci után a fiúk előtt is meglengette. Szétnyíltak a gúnyos ajkak, a Feróé szerint, s elfelejtettek bezáródni.

Feró pedig ezek után Zsabkához lépett ünnepélyesen, mintegy képzelt párnán nyújtva felé a drága személyi tulajdont, e szókkal:

— Na, híres vitéz! A híres késed! Mindent értek.

Zsabka nyelt, keze remegett. A himlőhelyeket a halántékról induló lassú csor- gások kerülgették.

Maigret odalépett.

— Szóval ez az övé.

— Mégpedig — felelt Feró.

— Csinos.

Kivette a szájából mosolygó pipát, és szeretettel méregette delikvensét.

— Na, fiam, a magad kését is bedobtad...? Talán csak nem azért, mert tudtad róla, hogy tilos ilyet használni?

Zsabka nem felelt. A földet nézte.

— Kérdeztem valamit.

Helyette Feró szólott.

— Nem, nem ő dobta be — jelentette ki kereken. — Legyőzték őt.

Maigret a fiúra nézett, fölszaladt a szemöldöke: Ez új dolog, erre nem gondolt.

— Nézze csak meg a képét, ott jobb felől!

És Maigret most látta meg Zsabka arcán a halványpiros csíkot, egy sebhely friss hegét.

— Egy hétig feküdt rajta, hogy ne lássuk — mondta Feró gúnyosan.

Maigret szemöldöke fenn sátorozott a homlokán. Mögötte egy koncepció összedőlt kártyavára. Kezdhetjük elölről.

Visszaillesztette a pipát a foga közé, szopókáján mélyedéseket rágott.

— Szóval, téged is megtámadott... a „katona” ... Elvette a késed.

Zsabka bólintott, feje leszegve maradt, ömlött szeméből a könny. Nem bírta elviselni a nyilvános bukást, egykori nagy hírének porba hullását, itt a közmegalázások mezején.

S az álmélkodó morajból egy szó ütötte meg a nyomozó fülét:

— Megsebesítette...!

A szónak szokatlansági zöngéje volt.

Maigret bosszús volt, meglehetős kedvetlen. Intett Zsabka őrizőinek.

— Hagyjátok a fenébe!

A kését elfelejtette elkobozni.

Nem volt vitás: garázdálkodik valaki erdőn. És ez nem Zsabka, és nem is valami képzeletbeli alak.

Egy létező valaki.

Nekivágtak újra. A bozótnak, a sziklának. Zsabka lelepleződése, ha másra nem, egy tévút kiiktatására jó volt. És egy hit megerősödésére.

Maigret és Buda tanító egymás mellé kerültek. Fújtatva törték a bozótot. Egyikük se tudott napirendre térni a dolgok alakulása felett.

— Maguk mit szólnak ehhez? — kezdte Maigret.

Buda tanító fejét csóválta. Hitetlenül, noha korábban már engedett a hitnek, mely esküdött egy ismeretlen támadóra. De akkor nem volt ennyire valóságos létezésének lehetősége.

(Folytatjuk)

Fotó: Gál Edit

Bent, az egyik nagy szobában, abban, ahol az a kiállítási tündérkert látható a falon, már arról is beszélgetünk, hogyan kezdődött, hogy ecsetet fogott a kezébe?

„Jaj, de régi történet ez”, nevet Bellusné, akiről el sem lehet képzelni, hogy rosszkedvű arcát látnánk, szóval: „régi a történet. Iskolás voltam, amikor Szász Lajos tanító bácsi észrevette, hogy többet rajzolok-festegetek, mint más osztálytársam. Olyan volt ő, hogy rajzokat, könyveket hozott az órájára, hogy lássuk is, amit elmond, így tanított bennünket lerajzolni, festeni, amit szépnek találunk... Bejártam a rajzszakkörbe, ő vezette azt is. A nyolcadik után azt mondta a szüleimnek: taníttassanak, érdemes lenne. Ez 54-ben volt, és öten voltunk odahaza gyerekek. Meg a szűkösség velünk: hát dolgozni mentem a vizesfási gazdaságba. Négy évig fákat gondoztam, akkor szerettem meg őket igazán... A rajzolgatás félbemaradt, csak az évek teltek. Ami aztán volt, kicsit furcsa is, meg olyan meseszerű. Találtam egy doboz színes krétát, festettem egy csendéletet. Fejből, gyorsan. A férjem ránézett, és azt mondta: hát te ilyet is tudsz? Attól kezdve naponta ösztökélt: rajzolj! Olajfestéket vett, megpróbáltam azzal is. Festettem egy tucat napraforgót. Meg virágokat. Aztán két éve, hogy elmondtam az alkotók klubjában, és azt mondták: megnézik azokat a napraforgókat...”

A történet újra visszakanyarodik oda, ahol mesélni kezdtem, és Bellusné fái, virágai mintha még kedvesebbek, szebbek lennének. Ott van azokban egy egész világ, évek gyümölcse, hangulata, értelme.

Nem tartja magát festőművésznek, hogyan is tartaná. De amikor a békési múzeum elfogadta az ajándékba kínált tündérképet, nem volt nála boldogabb ember.

Itt, a város szélén még ez az őszutó is más. „Kijárok néha a csatorna partjára, meg Csatárkert felé, öreg, száraz fűzfákat nézni. Meg a vizet, ahogy úszik, messze. És egyszer, ha kedvem tartja, megfestem, amit láttam. Ennyi az egész.”

Sass Ervin

A csavargólány

Nem tudom, hogy például Dél-Amerika filmművészete hol helyezkedik el a világrangsorban, egyáltalán : mit is tudunk a dél-amerikai országok mai szellemi életéről? Néhány irodalmi mű, néhány tudós személyiség, és a politikai eseményekkel kapcsolatos hírek, semmi több. Gondolom, másnák is eszébe jutott mindez, amikor A csavargólány című színes argentin filmet (de legalábbis a plakátját) megnézte. Ha úgy tetszik : kuriózum számba megy egy-egy ilyen távoli ország filmművészetének hírnökeivel megismerkedni.

Nem hinném, hogy Lauta- ro Murua rendező valamikor is látta volna a Valahol Európában című, harminc- egynehány éves magyar filmet. Mert akkor könnyű lenne azt állítani: a háborúból ocsúdó világ számkivetett gyermekeinek történetét ültette át a ma Argentínájának megannyi politikai ellentmondásával terhes valóságába. Megdöbbentően hasonlatos a két film története, mindössze a foglalatot adó kor, a történelmi keret a különböző. Bár....

Az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF a gyemekek évévé nyilvánította a következő, az 1979-es esztendőt. Talán most ezért is aktuális, ezért is megdöbbentően őszinte ez a színes argentin film. Egy kamaszlány — ki anyját nem ismerte, apja pedig „mindig piált, hát eljöttem tőle” — története ez a másfél óra, aki nem a kamasz kor jellegzetes lelki problémáival küzd, ó nem: az ő sorsa szinte a létért, a fennmaradásért való harc. Egy társadalom rajza, amelynek nincs szüksége olyanokra, akik a jól-rosszul olajozott masinába saját szerkezetüket nem képesek beleilleszteni. Kizsákmányolás, osztályellentétek, pszichikai dresszura... De Raulito, a kamaszlány nem érti és nçm értheti ezeket a fogalmakat, ö csak boldog, szabad, független és hasznos szeretne lenni. Ahol nicsenek falak, ahol munka és társ van, ahol érzi, hogy szükség van létezésére. A film meséje tisztán és közérthetően ádja mindezt tudtunkra Miguel Rodriguez operatőr szép képei és Roberto Lar komponista itt-ott hollywoodi ízű zenéje segítségével is. Raulito (Marilina Rosa) azonban hiába kívánja és akarja minden csökönyösségével a jót, hiába kerekednek felül benne az anya másikat mentő érzései, önmagában tehetetlen az erőszak, a hatalom, a magafajtát kivető társadalom mechanizmusával szemben: az ördögi kör bezárul, várja a börtön, az idegszanatórium.

A majdnem teltházas moziteremben a csend fogadta a vége feliratot. Fiatalok, szülők, idősek, magányosok kezét szorította ökölbe ez a film. A hatás talán a művészi mondandó konkrétságában keresendő. Ez a film mégis a dokumentumok száraz tényszerűségénél is őszintébben, agitatívabban, és nem titkolva: a néző érzelmeire is hatva mondta azt el, ami a gyermekek nemzetközi évének is célja lesz, amitől értelme van az emberi életnek. Ezért érdemes hát megnézni a színes argentin filmet.

(nemesi)

\