Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-17 / 245. szám

1978. október 17., kedd Különleges élmény A resicai „Semenicul” folklór-együttes Ikon-remekek kiállítása Budapesten Békés és Hajdú-Bihar megyében Fotó: Sz. Kiss János Magyarországi vendégsze­replésük alkalmával is bi­zonyították nemzetközi si kereiket és hírnevüket. Haj­dú-Bihar megyében Ma- gyarhomorgon és Esztáron szerepeltek, míg Békés me­gyében Szeghalmon, Két- egyházán és Battonyán lép­tek fel nagy sikerrel. A közönség a fergeteges rit­musú táncaikat nyílt színi tapssal jutalmazta. A válto­zatos műsort tovább színez­ték az egyénenként is na­gyon jó összetételű zene­kar önálló számai, valamint a magas énekkultúrával rendelkező szólisták. A román nemzetiség ál­tal lakott Kétegyházán és Battonyán, értve dalaikat és táncaikat, különös élményt nyújtott az együttes szerep­lése. Előadott táncaikkal és da­laikkal friss kovácsai voltak a két nép kölcsönös, jobb megismerésének, a két nép közötti barátság elmélyíté­sének. Emlékezetesen szép él­ményben lesz részük azok­nak, akik október második felében ellátogatnak a bu­dapesti Bolgár Kulturális Központ Népköztársaság úti kiállítótermébe, ahol hétfőn délután fél hatkor dr. Peté­nyi József egyetemi tanár nyitotta meg a legszebb bol­gár ikonok másolataiból összeállított, különleges szép­ségű gyűjteményt. — A bolgár nép életében több, mint egy évezrede, a kereszténység felvétele óta mindig nagy szerepet ját­szott a gazdag érzelmi tölté­sű ikonfestészet. Különösen az öt évszázados oszmán hó­doltság idején fejezték ki mérhetetlen szabadságvágyu­kat a művészek, őstehetsé­gek százai ilyen formában. Műveik ott voltak minden kolostorban és templomban, falusi kápolnában és otthon­ban, éltetve a száz éve, 1878-ban végül is bekövetke­zett felszabadulás reményét, szellemét — mondotta a ki­állítás első számú szervező­je, a kulturális központ ügy­vezető igazgatója, Petar Iva­nov elvtárs. — Kormányunk több mint egy évtizeddel ez­előtt hozott döntést arról, hogy meg kell akadályozni az ikonharácsolást, az érté­kek külföldre juttatását, a legeredetibb, legkifejezőbb , remekeket városi műemlék­centrumokba kell összegyűj­teni, s lehetővé kell tenni, hogy a fiatalok, a turisták milliói bármikor megtekint­hessék őket. A legszebb al­kotásokat a szófiai Alek- szander Nevszki székesegy­ház alagsorában található termekben lehet látni, ebből a csodálatos gyűjteményből a világ számos fővárosában rendeztek már nagy sikerű kiállítást. Októberben és november­ben — a délutáni órákban — hetvenegy ikonmásolatban gyönyörködhetnek az ősi és középkori bolgár kultúra tisztelői, kedvelői. Vendége­ink körében bizonyára osz­tatlan tetszést aratnak majd az ezernégyszázas évektől a XIX. század derekáig szüle­tett művek, Todor Venkov, Marina Milánóvá, Elena Noj- kova, Jordan Senkov, Kirill Georgien, Ivan Szlavcsev, Mladena Georgieva és Nyi- kolaj Kolev csodálatos ihle- tettségről és mesterségbeli tudásról tanúskodó remekei. Remélhető, hogy a Budapes­ten százezrek által megis­mert trák kincsekhez ha­sonlóan az eredeti ikonokat is bemutathatjuk a magyar művészetbarátok népes tá­borának. P. J. R. Gyomai táncosok Nagykállón A gyomai Körösmenti Néptáncegyüttes immár 7. alkalommal lépett fel Nagy­kállón, a VIII. Kállai kettős néptáncfesztiválon október 7—8-án. A nemzetközi nép­táncversenyen ezúttal 2. he­lyezést értek el, s ezzel el­nyerték a járás művelődés- ügyi osztályának 6000 forin­tos díját. Menettáncban még nagyobb sikerrel szerepeltek, ők bizonyultak a legjobbak­nak. A 17 induló szólótáncos közül a gyomai Putnoki Ele­mér a tavalyelőtti 3. és a tavalyi 2. helyezése mellé az idén az első díjat hozta el. Gyapjas István, az együttes koreográfusa „Dél-alföldi ugrós és friss” című táncá­val koreográfiái díjat érde­melt ki. Fergeteges tánc a kétegyházi színpadon A Magyarországi Romá­nok Demokratikus Szövetsé­ge meghívására első alka­lommal voltak hazánk ven­dégei október 11. és 16. kö­zött a nemzetközi hírű resicai „Semenicul” folklór­együttes tagjai. Az együttes vezetője, Ve- tiscu-Ion Boldea tájékoz­tatott az együttes nemzetkö­zi szerepléséről. A „Seme­nicul” népi együttes 1969. januárjában alakult meg, műsorában Románia vala­mennyi folklórterületének és tájegységének néptánca Erdélyi Attilára emlékeznek Szarvason Október 21-én, szombaton fél 12 órai kezdettel nyílik Szarvason, a Tessedik Sámu­el Múzeumban Erdélyi Attila szobrász- és festőművész em­lékkiállítása. A kiállítást So­mogyi József Kossuth-díjas szobrászművész nyitja meg, ezt követően 14 órától a múzeum emeleti kiállítóter­mében Somogyi József és Paál István szobrászművész, valamint a pályatársak: Blaski Márta festőművész­restaurátor, dr. Palov József múzeumigazgató és Vassné Kis Margit muzeológus, dr. Németh Lajos művészettör­ténész vezetésével Erdélyi Attila munkásságáról beszél­getnek. és népzenéje szerepel. Az együttes már megalakulása évében Románia több vá­rosában fellépett és ugyan­ebben az évben a jugoszlá­viai Ohridban külföldi vendégszereplésen is részt vett. Ez volt tehát az együttes első külföldi sze­replése, melyet az évek so­rán még egész sor külföldi út követett. 1971-ben a franciaországi Nisa-ban, 1972-ben Nápolyban és környékén turnéztak, majd svájci szereplések követ­keztek. 1973-ban a burgas-i nemzetközi folklórfesztivál vendégei voltak, és még ebben az évben Törökor­szágban is vendégszerepei­tek. 1974-ben a „Semenicul” együttes a skóciai fesztivá­lon képviselte Románia folklórját. 1975-ben a di- jon-i fesztiválon ezüstdíja­sok lettek. Otthoni legjelentősebb si­kereik az amatőr együttesek országos versenyén elért el­ső helyezés, valamint az 1977-ben első alkalommal megrendezett „Megének- lünk, Románia” országos fesztivál első helyezése. SZEBERÉNYI LEHEL: A RÉM Regény 72. — Minden jóra fordul — mondta Terézának. Gyor­san megfordult, kettesével vette a betonlépcsőt. Teré- za nem látta a visszatartott könnycseppet rezegni a sze­mében. A nap sok meglepetést hozott. S ha lehet, még job­ban, még reménytelenebből összekuszálta a helyzetet. Végül már semmit se lehe­tett tudni. Lonci csak később tudta meg, úgy dél felé és mások­tól — mikor a nagy kenyér­vágó kést megtalálták —, hogy az éjjel boszorkányok randalíroztak Terézáék há­zában, és sok mindent ma­gukkal vittek, többi közt a kést is. Teréza ezt Loncinak már mondani se merte. » * * Lonci Terézáéktól egye­nest a tanácsházára sietett. A téren helybelit nem is igen lehetett látni, csak csupa idegent. Munkásokat a textilgyárból. KISZ-ese- ket főként. Teleülték a ta­nácsháza lépcsejét, s a pa­dokat az ablak alatt. Be- beszállingóztak a kocsmába, és türelmetlenkedtek, mi­kor lesz már az indulás. Legtöbben izgalmas túrának fogták fel a dolgot. Lábuk­ban benne zsibongott a me­hetnék. Szerettek volna már valahol benn járni az erdő­ben. A rendőrszakasz, szerelé­sét meglazítva, „oszolj ”-ban heverészett a tűzoltóraktár előtti gyepen, ők is vára­koztak. Benn a tanácsházán pedig dolgoztak a nyomozók. Folyt a kihallgatás. Zsabka tagadott. Pimasz vigyora ingerelte a fiatal nyomozót. S ha nincs ott az öreg, aligha ússza meg néhány jól elhelyezett „flemm” nélkül. — Követtük. És? Mi van abban? Így beszélt, amikor a bú­csúnapi esetet firtatták. — Csináltunk neki vala­mit? Az öreg szemmel intette a fiatal nyomozót. Az nyelt tehetetlen mérgében. Mert csinálni valóban nem csinál­tak Zsabkáék semmit. Ef­fektive. A pofont is ő kapta. ■•■•■••■■■a«■•■■■■■■■■■■■■■■•■•■■•■■••■ Csakhogy az is fennáll, hogy nem is nyílt módja. S ha módja nyílik — ismer­vén őt —, bizonnyal él is vele ... Márpedig most az erdőn, a bányában módja nyílott. A bosszúra is, a po­fonért. Zsabka azonban tagadott. Végül a nyomozók megun­ták, és két rendőr közé állí­tották, ami azt jelentette, hogy egyálalán nem zárták le az ügyét. Buda tanítóhoz fordultak, és alaposan megmosták a fejét: hogy lehetett elenged­ni a lányt magában? Kioktatták, mint egy gye­reket. És Buda tanító szőke arca csupa pirosság volt, a haja is elvörösödött. ön­érzete, akár a nyír kérge, melyen vágást ejtenek, úgy könnyezett. — Még akkor se volt ma­gának gyanús — mondták az arcába —, mikor látta, hogy ez a zsivány is eltűnt?! Még akkor is késlekedtek. Legalább magának lett vol­na esze! — Nem beszélve, hogy a bejelentéssel is bűnösen késlekedtek — morgott az öreg; pont olyan rövid pipa kéménylett a foga közt, mint Maigret felügyelőnek a té­vében. Buda tanító csak makog­ni tudott. Egyetlen mént- sége volt, hogy nem ültek ölbe tett kézéi. — Még szép — mondta az öreg. S úgy találta, kár to­vább az időt vesztegetni egy helyben topogással. Ki­nézett, gyülekeznek-e már a parasztok. A hivatalsegéd házról házra járt, hogy aki férfiember odahaza van, a tanácsháza előtt köteles megjelenni. — öregek is? — kérdezte a reszketeg vén Janó. — Azok is — mondta fontosán a hivatalsegéd. — Hacsak nem ágyban fekvő. Nem volt kibúvó. A vén Janónak görcsös botjára tá­maszkodva ki kellett sánti- kálnia a térre. A lépcső alatt gyülekez­tek már, elég sokan. Elő­jöttek a házak mélyéről, minthogy inkább ott voltak elbújva, senkit se kellett a határból hazacitálni. Szótlanul, zárkózottan várakoztak, tisztességes, ün­nepre való ruhákban. Bár­sonykalap, bársonyzakó, bársonypantalló, ősi illem szerint, mely kötelező, ha hívatják az embert — ura­sághoz, magas hivatalhoz. Az ünnepélyes arcok tisz­tességtudó alázata és méltó­ságteljes rezzenetlensége is ily ősi maszk; mögötte fe­szeng a lélek, morzsolja a maga malmát az ideg, pat­togva rezegnek a belső hú­rok a megfeszített éberség­től, a lapuló gyanakvástól: mi jön, mi. következik, mi les ránk, miféle kifürkész­hetetlen veszedelem onnan a magasból, ahol minden titok/..ii osságba burkoló­zik? (Folytatjuk) 'j Mai tévéajánlatunk: ■ I Művészeti ■ ■ j Magazin ■ Október: országos múzeu- ; mi és műemléki hónap. E ! rendezvénysorozat esemé- : nyeihez kapcsolódik a Mű- ; vészeti Magazin is, amely ma I a Néprajzi Múzeumból je- ; lentkezik 21 óra 5 perckor, S az egyes műsorban. A Kö- : zel-Keletről, Ausztráliából, ■ Mexikóból — a világ három • részéből mutatnak be kiál- : lítást Budapesten. Ezekben ■ az országokban a helyi régé­• szét, népművészet olyan S múltat és jelent tükröz, ; amely különbözőségénél fog­• va érdekességeket jelent a ! hazai néző számára. S A kortárs magyar művé­■ szék és műhelyek közül Ke- 5 serü Ilona székesfehérvári : kiállítására kalauzol a ma­• gazin és több alkotó részvé- S telével keres választ arra a S kérdésre, hol tart ma Vásár­■ hely művészete — a 25. vá- ; sárhelyi őszi tárlat alkalmá- : bői. A nagyváros alakításának S esztétikai kérdései izgatják S Kepes Györgyöt, az ameri- S kai Cambridge-ben élő, ma­■ gyár származású művészt, • aki ugyancsak bemutatkozik S ezen az estén. ■ Végül Mendele Ferenc mu­• tatja be azokat a népi mű- ! emlékeket, amelyeket ebben ; a hónapban adnak át a nagy­■ közönségnek. Ellátogatunk a ■ i-épek segítségével az új S szennai falumúzeumba, ; Nagyharsányba, Öfaluba... KÉP­ERNYŐ A halottlátó Amikor a mozikban vetí­tették, hallottam : sokan megnézték. Ebben az átlagon felüli érdeklődésben az is benne volt, hogy valami kü­lönös, szokatlan, megmagya­rázhatatlan dolognak lehet szemtanúja az, aki a mozi széksoraiba ül. Igaz, hogy amíg a film nem készült el, erre, a mi vidékünkön jó­szerével senki sem tudott a halottlátó putnoki asszony­ról, aki körül azóta, hogy fűmet csináltak róla, tovább bonyolódik a vita, a mosoly­gó elutasítás, a megrettent ámulat, és a kérdés: lega­lizálták-e működését azzal, hogy jövedelmére adót ve­tettek ki? Most, hogy a napokban a televízió több milliós néző­tábora is láthatta a halott­látót, hallhatta nem éppen szerény véleményét ember­társairól és más egyebekről; újra elgondolkoztam az egé­szen, mint ahogyan azt a tévénézők sokasága is tette, bizonyára. Nem is azon, hogy legali­záltuk-e a halottlátást, mint foglalkozást, melynek jöve­delme adóztatás „alá esik” (hogy a bürokrata bükkfa- nyelvhez híven mondjam), sokkal inkább azt jártam körbe önmagámban, hogy milyen szörnyű és szánal­mas mélységekbe juttathat­ja még most is, a huszadik század harmadik harmadá­ban az embert a hiszékeny­ség. Nem is csak az, hanem valami, még ennél is pusz- títóbb, a még mindig le- küzdhetetlennek tűnő jár­vány: a nem e világról való erőkben, hatalmakban való vakhit, a misztikus képzel­gés ; vagy csak egyszerűen az eltávozottak iránti szere­tet, a megváltoztathatatlan elutasítása. Ügy vélem, ez utóbbiról van szó elsősorban, erre épít — ösztönösen és roppant tu­datosan — a halottlátó is. Akinek van halottja, vannak halottjai, az tudja, mennyire soha be nem gyógyuló seb a szülő, a testvér, a gyer­mek, a legjobb barát vissza­vonhatatlan elvesztése. És ki tagadná, hogy nincs bennünk érzékenység a megfoghatat­lan, az irracionális dolgok iránt, hogy nem borzong meg a legtudósabb is, ha a megmagyarázhatatlannal ta­lálja szemben magát? Nem akarok én itt és most a tu­dományokra hivatkozni, de arra igen, hogy az ember úgy lett egyre emberebbé, ahogy kitágult körülötte a világ, ahogy egyre többet megismert abból, és megma­gyarázta jelenségeit. A vil­lámlástól reszkető ősember­től azonban rögös és nehéz az út a modern kor embe­réig, aki azért ösztönvilága mélvén magában hordozza az ősök rettenetéit is, ha be­vallja, ha nem. A putnoki halottlátó tudja ezt. Persze, nem úgy tudja, ahogy egy tudós magyaráz- ná-értelmezné, a putnoki ha­lottlátó csak érzi, hogy a vele szemben ülő, halottai­kat sirató emberek a meg­foghatatlan bűvöletében él­nek, hogy azokban a pilla­natokban, amikor „szerette­ikkel akarnak találkozni”, mindent hisznek, és min­dent elfogadnak. Pedig nincs vita azon, hogy igaz-e a halottlátás? Nem igaz. Azon sincs vita, hogy beszélhet-e a putnoki asszony kliensei halottaival? Nem beszélhet, mert halot- taink nem képesek arra, hogy beszéljenek. Mi marad végül is? Az ősidőkből ci­pelt hiszékenység, a tudat­lanság és a kiáltó felisme­rés újból és újból: meghatá- rozhatatlanul óriási a fel­adatunk az ember — önma­gunk — tanításában, a világ kitágításában, megismerésé­ben, megismertetésében. És abban is, hogy felismerjük: a lelki vigasz nem egyenlő az önbecsapással. Sass Ervin

Next

/
Oldalképek
Tartalom