Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-17 / 245. szám
1978. október 17., kedd Különleges élmény A resicai „Semenicul” folklór-együttes Ikon-remekek kiállítása Budapesten Békés és Hajdú-Bihar megyében Fotó: Sz. Kiss János Magyarországi vendégszereplésük alkalmával is bizonyították nemzetközi si kereiket és hírnevüket. Hajdú-Bihar megyében Ma- gyarhomorgon és Esztáron szerepeltek, míg Békés megyében Szeghalmon, Két- egyházán és Battonyán léptek fel nagy sikerrel. A közönség a fergeteges ritmusú táncaikat nyílt színi tapssal jutalmazta. A változatos műsort tovább színezték az egyénenként is nagyon jó összetételű zenekar önálló számai, valamint a magas énekkultúrával rendelkező szólisták. A román nemzetiség által lakott Kétegyházán és Battonyán, értve dalaikat és táncaikat, különös élményt nyújtott az együttes szereplése. Előadott táncaikkal és dalaikkal friss kovácsai voltak a két nép kölcsönös, jobb megismerésének, a két nép közötti barátság elmélyítésének. Emlékezetesen szép élményben lesz részük azoknak, akik október második felében ellátogatnak a budapesti Bolgár Kulturális Központ Népköztársaság úti kiállítótermébe, ahol hétfőn délután fél hatkor dr. Petényi József egyetemi tanár nyitotta meg a legszebb bolgár ikonok másolataiból összeállított, különleges szépségű gyűjteményt. — A bolgár nép életében több, mint egy évezrede, a kereszténység felvétele óta mindig nagy szerepet játszott a gazdag érzelmi töltésű ikonfestészet. Különösen az öt évszázados oszmán hódoltság idején fejezték ki mérhetetlen szabadságvágyukat a művészek, őstehetségek százai ilyen formában. Műveik ott voltak minden kolostorban és templomban, falusi kápolnában és otthonban, éltetve a száz éve, 1878-ban végül is bekövetkezett felszabadulás reményét, szellemét — mondotta a kiállítás első számú szervezője, a kulturális központ ügyvezető igazgatója, Petar Ivanov elvtárs. — Kormányunk több mint egy évtizeddel ezelőtt hozott döntést arról, hogy meg kell akadályozni az ikonharácsolást, az értékek külföldre juttatását, a legeredetibb, legkifejezőbb , remekeket városi műemlékcentrumokba kell összegyűjteni, s lehetővé kell tenni, hogy a fiatalok, a turisták milliói bármikor megtekinthessék őket. A legszebb alkotásokat a szófiai Alek- szander Nevszki székesegyház alagsorában található termekben lehet látni, ebből a csodálatos gyűjteményből a világ számos fővárosában rendeztek már nagy sikerű kiállítást. Októberben és novemberben — a délutáni órákban — hetvenegy ikonmásolatban gyönyörködhetnek az ősi és középkori bolgár kultúra tisztelői, kedvelői. Vendégeink körében bizonyára osztatlan tetszést aratnak majd az ezernégyszázas évektől a XIX. század derekáig született művek, Todor Venkov, Marina Milánóvá, Elena Noj- kova, Jordan Senkov, Kirill Georgien, Ivan Szlavcsev, Mladena Georgieva és Nyi- kolaj Kolev csodálatos ihle- tettségről és mesterségbeli tudásról tanúskodó remekei. Remélhető, hogy a Budapesten százezrek által megismert trák kincsekhez hasonlóan az eredeti ikonokat is bemutathatjuk a magyar művészetbarátok népes táborának. P. J. R. Gyomai táncosok Nagykállón A gyomai Körösmenti Néptáncegyüttes immár 7. alkalommal lépett fel Nagykállón, a VIII. Kállai kettős néptáncfesztiválon október 7—8-án. A nemzetközi néptáncversenyen ezúttal 2. helyezést értek el, s ezzel elnyerték a járás művelődés- ügyi osztályának 6000 forintos díját. Menettáncban még nagyobb sikerrel szerepeltek, ők bizonyultak a legjobbaknak. A 17 induló szólótáncos közül a gyomai Putnoki Elemér a tavalyelőtti 3. és a tavalyi 2. helyezése mellé az idén az első díjat hozta el. Gyapjas István, az együttes koreográfusa „Dél-alföldi ugrós és friss” című táncával koreográfiái díjat érdemelt ki. Fergeteges tánc a kétegyházi színpadon A Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége meghívására első alkalommal voltak hazánk vendégei október 11. és 16. között a nemzetközi hírű resicai „Semenicul” folklóregyüttes tagjai. Az együttes vezetője, Ve- tiscu-Ion Boldea tájékoztatott az együttes nemzetközi szerepléséről. A „Semenicul” népi együttes 1969. januárjában alakult meg, műsorában Románia valamennyi folklórterületének és tájegységének néptánca Erdélyi Attilára emlékeznek Szarvason Október 21-én, szombaton fél 12 órai kezdettel nyílik Szarvason, a Tessedik Sámuel Múzeumban Erdélyi Attila szobrász- és festőművész emlékkiállítása. A kiállítást Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész nyitja meg, ezt követően 14 órától a múzeum emeleti kiállítótermében Somogyi József és Paál István szobrászművész, valamint a pályatársak: Blaski Márta festőművészrestaurátor, dr. Palov József múzeumigazgató és Vassné Kis Margit muzeológus, dr. Németh Lajos művészettörténész vezetésével Erdélyi Attila munkásságáról beszélgetnek. és népzenéje szerepel. Az együttes már megalakulása évében Románia több városában fellépett és ugyanebben az évben a jugoszláviai Ohridban külföldi vendégszereplésen is részt vett. Ez volt tehát az együttes első külföldi szereplése, melyet az évek során még egész sor külföldi út követett. 1971-ben a franciaországi Nisa-ban, 1972-ben Nápolyban és környékén turnéztak, majd svájci szereplések következtek. 1973-ban a burgas-i nemzetközi folklórfesztivál vendégei voltak, és még ebben az évben Törökországban is vendégszerepeitek. 1974-ben a „Semenicul” együttes a skóciai fesztiválon képviselte Románia folklórját. 1975-ben a di- jon-i fesztiválon ezüstdíjasok lettek. Otthoni legjelentősebb sikereik az amatőr együttesek országos versenyén elért első helyezés, valamint az 1977-ben első alkalommal megrendezett „Megének- lünk, Románia” országos fesztivál első helyezése. SZEBERÉNYI LEHEL: A RÉM Regény 72. — Minden jóra fordul — mondta Terézának. Gyorsan megfordult, kettesével vette a betonlépcsőt. Teré- za nem látta a visszatartott könnycseppet rezegni a szemében. A nap sok meglepetést hozott. S ha lehet, még jobban, még reménytelenebből összekuszálta a helyzetet. Végül már semmit se lehetett tudni. Lonci csak később tudta meg, úgy dél felé és másoktól — mikor a nagy kenyérvágó kést megtalálták —, hogy az éjjel boszorkányok randalíroztak Terézáék házában, és sok mindent magukkal vittek, többi közt a kést is. Teréza ezt Loncinak már mondani se merte. » * * Lonci Terézáéktól egyenest a tanácsházára sietett. A téren helybelit nem is igen lehetett látni, csak csupa idegent. Munkásokat a textilgyárból. KISZ-ese- ket főként. Teleülték a tanácsháza lépcsejét, s a padokat az ablak alatt. Be- beszállingóztak a kocsmába, és türelmetlenkedtek, mikor lesz már az indulás. Legtöbben izgalmas túrának fogták fel a dolgot. Lábukban benne zsibongott a mehetnék. Szerettek volna már valahol benn járni az erdőben. A rendőrszakasz, szerelését meglazítva, „oszolj ”-ban heverészett a tűzoltóraktár előtti gyepen, ők is várakoztak. Benn a tanácsházán pedig dolgoztak a nyomozók. Folyt a kihallgatás. Zsabka tagadott. Pimasz vigyora ingerelte a fiatal nyomozót. S ha nincs ott az öreg, aligha ússza meg néhány jól elhelyezett „flemm” nélkül. — Követtük. És? Mi van abban? Így beszélt, amikor a búcsúnapi esetet firtatták. — Csináltunk neki valamit? Az öreg szemmel intette a fiatal nyomozót. Az nyelt tehetetlen mérgében. Mert csinálni valóban nem csináltak Zsabkáék semmit. Effektive. A pofont is ő kapta. ■•■•■••■■■a«■•■■■■■■■■■■■■■■•■•■■•■■••■ Csakhogy az is fennáll, hogy nem is nyílt módja. S ha módja nyílik — ismervén őt —, bizonnyal él is vele ... Márpedig most az erdőn, a bányában módja nyílott. A bosszúra is, a pofonért. Zsabka azonban tagadott. Végül a nyomozók megunták, és két rendőr közé állították, ami azt jelentette, hogy egyálalán nem zárták le az ügyét. Buda tanítóhoz fordultak, és alaposan megmosták a fejét: hogy lehetett elengedni a lányt magában? Kioktatták, mint egy gyereket. És Buda tanító szőke arca csupa pirosság volt, a haja is elvörösödött. önérzete, akár a nyír kérge, melyen vágást ejtenek, úgy könnyezett. — Még akkor se volt magának gyanús — mondták az arcába —, mikor látta, hogy ez a zsivány is eltűnt?! Még akkor is késlekedtek. Legalább magának lett volna esze! — Nem beszélve, hogy a bejelentéssel is bűnösen késlekedtek — morgott az öreg; pont olyan rövid pipa kéménylett a foga közt, mint Maigret felügyelőnek a tévében. Buda tanító csak makogni tudott. Egyetlen mént- sége volt, hogy nem ültek ölbe tett kézéi. — Még szép — mondta az öreg. S úgy találta, kár tovább az időt vesztegetni egy helyben topogással. Kinézett, gyülekeznek-e már a parasztok. A hivatalsegéd házról házra járt, hogy aki férfiember odahaza van, a tanácsháza előtt köteles megjelenni. — öregek is? — kérdezte a reszketeg vén Janó. — Azok is — mondta fontosán a hivatalsegéd. — Hacsak nem ágyban fekvő. Nem volt kibúvó. A vén Janónak görcsös botjára támaszkodva ki kellett sánti- kálnia a térre. A lépcső alatt gyülekeztek már, elég sokan. Előjöttek a házak mélyéről, minthogy inkább ott voltak elbújva, senkit se kellett a határból hazacitálni. Szótlanul, zárkózottan várakoztak, tisztességes, ünnepre való ruhákban. Bársonykalap, bársonyzakó, bársonypantalló, ősi illem szerint, mely kötelező, ha hívatják az embert — urasághoz, magas hivatalhoz. Az ünnepélyes arcok tisztességtudó alázata és méltóságteljes rezzenetlensége is ily ősi maszk; mögötte feszeng a lélek, morzsolja a maga malmát az ideg, pattogva rezegnek a belső húrok a megfeszített éberségtől, a lapuló gyanakvástól: mi jön, mi. következik, mi les ránk, miféle kifürkészhetetlen veszedelem onnan a magasból, ahol minden titok/..ii osságba burkolózik? (Folytatjuk) 'j Mai tévéajánlatunk: ■ I Művészeti ■ ■ j Magazin ■ Október: országos múzeu- ; mi és műemléki hónap. E ! rendezvénysorozat esemé- : nyeihez kapcsolódik a Mű- ; vészeti Magazin is, amely ma I a Néprajzi Múzeumból je- ; lentkezik 21 óra 5 perckor, S az egyes műsorban. A Kö- : zel-Keletről, Ausztráliából, ■ Mexikóból — a világ három • részéből mutatnak be kiál- : lítást Budapesten. Ezekben ■ az országokban a helyi régé• szét, népművészet olyan S múltat és jelent tükröz, ; amely különbözőségénél fog• va érdekességeket jelent a ! hazai néző számára. S A kortárs magyar művé■ szék és műhelyek közül Ke- 5 serü Ilona székesfehérvári : kiállítására kalauzol a ma• gazin és több alkotó részvé- S telével keres választ arra a S kérdésre, hol tart ma Vásár■ hely művészete — a 25. vá- ; sárhelyi őszi tárlat alkalmá- : bői. A nagyváros alakításának S esztétikai kérdései izgatják S Kepes Györgyöt, az ameri- S kai Cambridge-ben élő, ma■ gyár származású művészt, • aki ugyancsak bemutatkozik S ezen az estén. ■ Végül Mendele Ferenc mu• tatja be azokat a népi mű- ! emlékeket, amelyeket ebben ; a hónapban adnak át a nagy■ közönségnek. Ellátogatunk a ■ i-épek segítségével az új S szennai falumúzeumba, ; Nagyharsányba, Öfaluba... KÉPERNYŐ A halottlátó Amikor a mozikban vetítették, hallottam : sokan megnézték. Ebben az átlagon felüli érdeklődésben az is benne volt, hogy valami különös, szokatlan, megmagyarázhatatlan dolognak lehet szemtanúja az, aki a mozi széksoraiba ül. Igaz, hogy amíg a film nem készült el, erre, a mi vidékünkön jószerével senki sem tudott a halottlátó putnoki asszonyról, aki körül azóta, hogy fűmet csináltak róla, tovább bonyolódik a vita, a mosolygó elutasítás, a megrettent ámulat, és a kérdés: legalizálták-e működését azzal, hogy jövedelmére adót vetettek ki? Most, hogy a napokban a televízió több milliós nézőtábora is láthatta a halottlátót, hallhatta nem éppen szerény véleményét embertársairól és más egyebekről; újra elgondolkoztam az egészen, mint ahogyan azt a tévénézők sokasága is tette, bizonyára. Nem is azon, hogy legalizáltuk-e a halottlátást, mint foglalkozást, melynek jövedelme adóztatás „alá esik” (hogy a bürokrata bükkfa- nyelvhez híven mondjam), sokkal inkább azt jártam körbe önmagámban, hogy milyen szörnyű és szánalmas mélységekbe juttathatja még most is, a huszadik század harmadik harmadában az embert a hiszékenység. Nem is csak az, hanem valami, még ennél is pusz- títóbb, a még mindig le- küzdhetetlennek tűnő járvány: a nem e világról való erőkben, hatalmakban való vakhit, a misztikus képzelgés ; vagy csak egyszerűen az eltávozottak iránti szeretet, a megváltoztathatatlan elutasítása. Ügy vélem, ez utóbbiról van szó elsősorban, erre épít — ösztönösen és roppant tudatosan — a halottlátó is. Akinek van halottja, vannak halottjai, az tudja, mennyire soha be nem gyógyuló seb a szülő, a testvér, a gyermek, a legjobb barát visszavonhatatlan elvesztése. És ki tagadná, hogy nincs bennünk érzékenység a megfoghatatlan, az irracionális dolgok iránt, hogy nem borzong meg a legtudósabb is, ha a megmagyarázhatatlannal találja szemben magát? Nem akarok én itt és most a tudományokra hivatkozni, de arra igen, hogy az ember úgy lett egyre emberebbé, ahogy kitágult körülötte a világ, ahogy egyre többet megismert abból, és megmagyarázta jelenségeit. A villámlástól reszkető ősembertől azonban rögös és nehéz az út a modern kor emberéig, aki azért ösztönvilága mélvén magában hordozza az ősök rettenetéit is, ha bevallja, ha nem. A putnoki halottlátó tudja ezt. Persze, nem úgy tudja, ahogy egy tudós magyaráz- ná-értelmezné, a putnoki halottlátó csak érzi, hogy a vele szemben ülő, halottaikat sirató emberek a megfoghatatlan bűvöletében élnek, hogy azokban a pillanatokban, amikor „szeretteikkel akarnak találkozni”, mindent hisznek, és mindent elfogadnak. Pedig nincs vita azon, hogy igaz-e a halottlátás? Nem igaz. Azon sincs vita, hogy beszélhet-e a putnoki asszony kliensei halottaival? Nem beszélhet, mert halot- taink nem képesek arra, hogy beszéljenek. Mi marad végül is? Az ősidőkből cipelt hiszékenység, a tudatlanság és a kiáltó felismerés újból és újból: meghatá- rozhatatlanul óriási a feladatunk az ember — önmagunk — tanításában, a világ kitágításában, megismerésében, megismertetésében. És abban is, hogy felismerjük: a lelki vigasz nem egyenlő az önbecsapással. Sass Ervin