Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
1978. október 22., vasárnap o Szindbád lánya Szindbádról Magyar Irodalmi Lexikon: Krúdy Gyula (Nyíregyháza, 1878. okt. 21. — 1933. máj. 12. Bp.): író, hírlapíró, a 20. sz-i magyar széppróza egyik kiemelkedő, egyéni stílusú alakja. Apja, jómódú nyíregyházi ügyvéd, tősgyökeres felvidéki nemesi családból (Crudi) származott; anyja Csákányi Julianna szobaleány, szegény gazdálkodók gyermeke volt. Iskoláit Nyíregyházán, Szatmárnémetiben és Podolinban végezte. 1895-ben már a Debreceni Ellenőr c. • napilap szerkesztőségének tagja. * * * Az egyik verőfényes őszi nap délelőttjén a budapesti Vörösmarty cukrászdában ülünk Krúdy Zsuzsával. Pár perccel előbb lépett be, s keresnie sem kellett a telefonban megbeszéltek szerint az ismeretlen interjúkérőt, én ismertem meg azonnal az apjához hasonló arcvonásokat és magas termetét. Beszélgetésünk, ha nem is a Margitszigeten, vagy az óbudai házban — ahova Féja Géza eljárt megfogni a kilincset — folyt, mégis az akkori Krúdyt idézte. És a régi Pestet, ahová „mint a Dumas regényéből való ifjú egy tallérral és mérhetetlen ambícióval” berobbant, bevenni a főváros irodalmi érődéit. És ahol több évtized után olyan életművet hagyott ránk, amely a mai napig is egyedülálló. — Egy 18 éves fiatalember vidékről feljött Pestre és egy év múlva már novellas kötete jelenik meg és közben írásai a lapokban. Ilyen gyorsan lehetett érvényesülni? — Még egészen kisdiák, amikor első írása — egy be- szély — a Szabad Szabolcsi Sajtóban napvilágot lát; 15— 16 éves korában pedig novellákat, riportokat küldözget különböző újságoknak, még az orsovai lapnak is. Volt olyan riportja ebben az időben, amit egy angol lap is átvett. Szóval korán jelentkezett, a neve nem volt teljesen ismeretlen, de ő maga annál inkább. Így fordult elő, hogy amikor a pesti lapjához beállított, meglepve mondták: maga az az öreg szabolcsi honvéd? Mert annak hitték. — Az irodalomtörténet .— a lexikon is ezt írja — mégis húszéves pályakezdésről beszél. — Az előbb említett első novellás kötet — az Üres a fészek című — után nincs év, hogy két-három könyvvel elő ne állna. A sajtóban pedig 1910-ig hozzávetőleg 1000 írását közük. Tehát ismerték, olvasták, szerették. Az viszont igaz, hogy a valódi sikert a Szindbád és a Vörös postakocsi hozta meg a tízes években. — Krúdy alakja legendássá vált: az éjszakai élet lovagja, a nők bálványa és a bohémság megtestesítőjeként élt és él a köztudatban, holott rövid élete alatt sok napi gonddal és bajjal is küszködött, akrácsak más. — Az első pesti évtized, a fiatal Krúdy életstílusa a főváros ismert alakjává tette. És a közönséget mindig is érdekelte az írók, művészek élete. Az emberek szeretnek személyes dolgokat tudni, s aztán hozzáfűzni ahhoz, amit az író könyveiben olvasnak. Ö is így maradt meg a későbbi nemzedékek emlékezetében a találkozó- és mulatóhelyek hősének, a maga sudár, 189 centis termetével és nagy erejével. Tényleg bikaerős volt. Amikor egyszer egy izgága katonatiszt — Stefanovits kapitány — a kocsmában belekötött, egy tölgyfa asztal repedt meg, ahogy rávágott az öklével. Az ilyesmi aztán tovább él, s még a mai fiatalok is tudják. ■— Ötvenöt évet élt, s termékenységben Jókaival vetekszik. Ilyen rövid idő alatt és ilyen életmód mellett, hogy tudott annyit és olyat alkotni. — Ha azt vesszük, hogy Jókainál huszonöt évvel kevesebb időt kapott a sorstól, és azalatt 87 kötetet hagyott hátra és körülbelül négyezerre tehető a novellák, tárcák és publicisztikai írások száma, akkor még termékenyebb volt. Azért csak hozzávetőleg mondtam az utóbbiakat, mert föltehe- tőleg még vannak fel nem leltek. Mindehhez pedig rövid életéből sokat kellett az alkotásra fordítania. így is volt. A nappalai kemény munkában teltek el fiatalkorában is, később még inkább. Vasszorgalommal dolgozott. Hajtotta a pénz is, a családnak élni kellett. De pem elég megírni valamit, ahhoz kiadó is kell, s a húszas években és a harmincasok elején a súlyos gazdasági helyzetben ez nemcsak problémát jelentett, de sok utánajárást is. — Apám, Szindbád című könyvében egy fejezetet szentel Krúdy és a békéscsabai Tevan Andor levelezésének, élén a kiadó egy mondatával: „Tökéletes és mesteri kiállítású könyvet kap”. Hogyan kerültek kapcsolatba egymással? — Major Henrik, a gyulai születésű grafikus — aki igazán híressé később külföldön lett, —, akit apám nagyon szeretett, ajánlotta be Tevannak. S így került sor 1916 nyarán az Aranykéz-utcai szép napok kiadására Békéscsabán, Major fametszeteivel. S valóban olyan tökéletes kiállításban, hogy Tevan a következő elismerő sorokat kapta : „Hálás köszönet. El vagyok bűvölve. Ezt a szépséget soha nem reméltem, amely az ön bűvészkamrájából előkerült a napvilágra, ön varázsló. Uram. Szeretném megcsókolni a munkásai kezét. Aki látta a könyvet, torkán akad a szó a meglepetéstől, öleli barátja, Krúdy Gyula.” Aztán csak évek múlva tárgyalnak újból a Tegnapok ködlovagjairól, s ez meg is jelenik Tevan kiadásában 1925-ben. Krúdy ekkor még a Pálmay Ilkáról szóló regényét is felajánlja és az Aranykéz újabb kiadását szeretné, de Tevan ezekre már nem mer vállalkozni, fél a nagy anyagi befektetéstől. — Krúdy Gyulának életében is volt sikere, de soha ekkora, mint az utóbbi években. Az idő múlása nem távolítja, inkább egyre közelebb hozza az olvasókhoz. — Azt hiszem, a modernsége, az az új és egyedülálló stílus, ami csak az övé, most ért be. Mindig voltak hívei, értői, de ma tömegek gyönyörködnek írásaiban. Író és közönsége tényleg egymásra talált. Vass Márta Krúdy Gyula: Régi toronytetők között Kedves, emlékszel-e a régi toronyszobára, ahol az éji mécs égett szent Veronika képe alatt és a szomszédban laktak az öreg harangok az ódon tornyokban? * * * Szent Veronikán kívül ezek az öreg harangok voltak abban az időben egyetlen ismerőseink. Jobbról emelkedett a barátok vörösbarna sisakú tornya és benne a három kis harang, nekünk harangozott reggel, délben, este. És litániára. Szép öreg torony volt ez. Én a barátok tornyát szerettem a legjobban, mert egy pohos vén püspökhöz hasonlított, aki valamikor a középkorban háborúba megy az eretnekek ellen, és ezért hadi süveget nyomott a fejére. Vörösbama, megkopott derekán a rozsdás toronyerkély szakasztott olyan, mint valami hadi öv és hogy a lábán sarkantyú volt, azt nem láttuk, de bizonyosan tudtuk. Estefelé és éjjel szeme is volt a toronynak. Igaz, hogy csak egy. De az nagy, kerek, gömbölyű szem volt, amellyel kíváncsian nézett szét a magas háztetők fölött és talán látta is az eseményeket, amelyek a környékbeli házakban történtek. Benézett a mély, nedves udvarokba, ahol a kőkockákon olyan barázdákat vontak az emberek lépései, akik innen már elmentek, hogy szinte azt lehetett gondolni, hogy a földkerekség valamennyi embere ezekből a házakból ment ki a kőkockákon. Egy darabig visszajöttek a csurgó ereszek alatt és a sárkányfejű régi esőcsatorna mellett ellépkedtek. De aztán egyszer nem jöttek többé vissza... De azóta is mindig mennek kifelé a bolthajtásos kapun, ahonnan az út lefelé visz a völgybe, ahol a régi kisváros fekszik. És a városon alul a temető kőfala látszik. A félszemű öreg püspöknek temérdek emléke lehetett azokról az emberekről, akiket a mély, nedves udvarokon és a kis lakásokban látott, ahol cserepes virág is akadt egynémelyik ablakban. Bizonyosan ismerte már a nagyapját is a Béka korcs- márosnak, aki a sarkon lakott, és a falra egy söröshordó volt festve, amelyről habzó sör ömlött. De ismerte Gunsztot is, mint e városrész legelőkelőbb polgárát — a sajtkereskedőt. A fakó és szagos emberke okozta azt, hogy a városrészben csupa sajtszagú aprópénz került forgalomba, míg a Béka korcsmárosa arról gondoskodott, hogy a pénztelen embereknek is jusson valami a szagokból: pörköltszagot árasztván a térre, a nedves, mély udvarokba, de még a szomszédos utcácskába is. Aki egyszer megérezte ezt a korcsmaszagot, amely abban az időben (az éhes fiatalkorban) nem volt egészen kellemetlennek mondható, az sohasem felejtette el a Béka szagát. Ha sötét éjfélen, idegen országból és bekötött szemmel odavezetnének egyszer arra a tájra — nyomban meg tudnám mondani, hogy a régi toronytetők között vagyunk a félszemű, vén püspök közelében, ahol Máriám imádkozott szent Veronika képe alatt a toronyszobában. Nagyon valószínű, hogy a vörös sisakos toronynak is tetszett a Béka pörköltillata, mert alkonyattal, amikor a lilaszínű és aranybarna árnyak mint valami füstölőből szállongtak felfelé az öreg torony fölé, és a Békában főzni kezdtek, a fél- szemű püspök lassan kidugta orrát a félhomályból, sőt láthatóvá lett félig nyitott szája is, sőt mintha a másik, nem létező szemével is hunyorított volna a sötétbe borult keleti oldalon. Bizonyos, ó, egészen bizonyos, hogy a vén püspök egykor nagyon szerette a hasát, hiszen vörösbarna színe, pohos alakja is erről tesz jelentést. * * * Szent Veronika képétől jobbra eső ablaknál, ahonnan a legközelebbi látnivaló a sajtkereskedő házán levő szélkakas volt (mennyit néztük ezt a sajtszagú madarat), egy másik torony állott, olyan egyenesen, mint a gyertyaszál: az Angelika- apácák tornya, és bár Máriám, szegény kis bogaram, őt választotta tornyául, az egyenesen álló, tiszta, és szinte kiszáradt soványságú torony soha sem látszott tudomást venni azon szegény kis nőről, aki megtévelyedé- sében egy diákhoz költözött a régi toronytetők közé. Nem, ez a torony soha nem bocsátott meg Máriának. Alit fenséggel, mozdulatlanul, mint egy sovány apáca, aki a szigorú kolostori életben tökéletesen elfelejtette, hogy egykor nő volt és a férfiak szeme mohón tapadt gömböly- ded idomaira. Elfeledte, elfeledte ... Ridegen és röviden harangozott azoknak, akiket sohasem láthattunk a toronyszobából: sóhajtozó fiatal apácanövendékeknek, de hajh, olyan éjszakákon,; amikor a hold vérvörös tányérja az éjben, mint egy afrikai mór vérbeborult szeme hosszadalmasan nézte a gyertyagyengeségű An- gelika-tornyot és környékét, olyankor tudtuk, hogy mit gondolnak, mit sóhajtanak odalent a torony alatt azok, akik ébren vannak és álmodnak. A kiszáradt és csontos torony kiállta a vérvörös hold éjféli látogatását anélkül, hogy jelt adott volna magáról, habár ugyanakkor egy diák is fuvolázott egy toronyszobában és a flóta hangjai belopózkodtak még a sokgyermekes családanyához is, aki a földszinten kitárta az ablakot és hallgatózott. Csak a torony maradt mozdulatlan, kérlelhetetlen. Sőt, mintha megnyúlt, megnövekedett volna ilyenkor, mint egy ég felé mutató ujj. A mennybe mutatott, míg lábánál a pokol után sóhajtottak.... Jövel gyönyörűséges nyári éjjel és szólalj meg újra elefántcsontfuvola, amelyből legszebben a mély hangok hallatszottak ! S ilyenformán sohasem lett barátnénkká szent Angelika tornya a szélkakas felől, bár nagyon szerettem volna pártfogóul megnyerni szegény Máriám számára. * * * De hadd beszéljek most róla, a rombadőlt, félig leégett és elhagyatott toronyról is, amely nem messzire a félszemű püspöktől, egy girbegörbe kis utcácska közepén állott, amely a hegyoldalba húzódott meg és benne földszintes házak voltak, amelyeknek csak tetőjük volt új, a tetők egyszerre égtek le a toronnyal. A házak régi vasrostélyos, középkori házak voltak és bizonnyal szent életű népek lakták őket akkor, amidőn újak voltak. De azóta a torony leégett, alatta nem miséznek; áll egymagában üszkösen és rombadőlten; udvarát felverte a gaz és harangjai helyén a csókák költenek; a féloldalára támaszkodik és danol, amikor a szél végigzúg folyosóin. És körülötte az új tetejű, régi házakból is dal és zene hangzik fel éjszakánként, afféle rosszhírű utcácskából szokás, ahol a kapuk fölött vörös lámpást himbál az éji szél. Hogy történt, hogy nem történt: a tornyot, amely egykor Mária Magdolna tiszteletére építtetett és bazaltkockáin szent életű zárdaszüzek térdepeltek és vezekeltek azért a bűnért, amelyet sohasem követtek el, de amelyet még mindig elkövethetnek — (vagy talán azért sanyargatták magukat, mert jól esett vágyakozó testüket gyötörni azzal az érzéssel, hogy bűnösök?) — a tornyot ott feledték, midőn az leégett. A régi legenda egy fiatal apácát okoz a tűzvészért, aki őrültségében üszköt vetett a toronyra, de akármint volt is ez a dolog, a szent lelkek és a szent testek elrepültek e helyről, mint karvalytól megriasztott galambok. A torony egyedül maradt és állt, álldogált az esőben és szélben és senkinek sem szólaltak meg többé harangjai. Angelika tornya bizonnyal tudomást sem vett elbukott kartársáról és a félszemű püspök sem blamírozhatta magát azzal, hogy egy bűnbe esett tornyot észrevegyen. Amíg él Gunszt, a sajtkereskedő és a Békában a jó illatú pörköltet főzik, nem kell félteni a pohos tonyot, megtalálja ő maga mulatságát. Ilyenformán aztán lassanként mindenféle nép bátorodott megtelepedni a torony körül, amelyet pedig a legszebb asszonyról neveztek el. Mindenféle sisera- had költözött a hegyoldali görbe utcácskába, muzsikusok és táncosok, bűnösök és ártatlanok, vétkes nők és vétkezett öregasszonyok — s a lámpást meggyújtották a kapu fölött. Egy szentéletű toronyról nem tételezhető fel más, mint az, hogy eleinte nagyon felháborodott azon a változáson, amely a környékén történt. Talán búgott is együtt a széllel, az innen elment fehér lelkek után és a sokat hallott apácazsolozsmákat fújdogálta válaszul a medvetáncoltatók dallamaira. Eleinte... De az arany is megolvad a tűzben. S az idők folyamán a csonka torony mindinkább engedett abból, hogy szigorúsággal és önkínzással nemesítse magányos életét. Talán akadt egy dal, amely neki is megtetszett? Talán látott egy táncot, amely felébresztette a figyelmét? Vagy egy lány ment végig a girbegörbe utcán, amelynek gránitköveit még az apácák köntöse csiszolta simára, most pedig magas sarkú cipők koptatnak lyukassá — egy lány ment arra, sírva csalfa kedvese után és a vén torony kőszíve megengesztelődött az igaz érzés láttára? .És azt morogta magában: „Érzések is vannak a világon? Ejnye, ezt eddig nem is tudtam. Ismerkedjünk meg azokkal az érzésekkel!” És ilyenformán belekeveredett a környékbeli népéletbe. Így történt, vagy legalábbis így kellett történni, hogy az üszkös vén torony külsőleg mindinkább hasonlítani kezdett egy vén, jó kedvű korhelyhez, aki reggelig szokott táncolni a lámpásos házakban, míg nappal csendesen szundikál helyén. A víg nők, akik a torony körül laktak, bizo-‘ nyára pártfogójuknak választották a vén tornyot és, azóta ismét van neki hiva-1 tala. S talán nem is kívánkozik többé vissza egykori társaihoz, a félszemű püs- ökhöz és szent Angeüká- oz. Elzüllött. * * * Kedves, emlékszel-e a vén toronyszobára, ahol az éji mécs égett szent Veronika képe alatt és a szomszédiján laktak az öreg haran-1 gok az ódon tornyokban? ’ (1911.) Várkonyi János: Kivándorlók