Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

1978. október 22., vasárnap o Szindbád lánya Szindbádról Magyar Irodalmi Lexikon: Krúdy Gyula (Nyíregyháza, 1878. okt. 21. — 1933. máj. 12. Bp.): író, hírlapíró, a 20. sz-i magyar széppróza egyik kiemelkedő, egyéni stílusú alakja. Apja, jómódú nyíregyházi ügyvéd, tősgyö­keres felvidéki nemesi csa­ládból (Crudi) származott; anyja Csákányi Julianna szobaleány, szegény gazdál­kodók gyermeke volt. Isko­láit Nyíregyházán, Szatmár­németiben és Podolinban vé­gezte. 1895-ben már a Deb­receni Ellenőr c. • napilap szerkesztőségének tagja. * * * Az egyik verőfényes őszi nap délelőttjén a budapesti Vörösmarty cukrászdában ülünk Krúdy Zsuzsával. Pár perccel előbb lépett be, s ke­resnie sem kellett a telefon­ban megbeszéltek szerint az ismeretlen interjúkérőt, én ismertem meg azonnal az apjához hasonló arcvonáso­kat és magas termetét. Be­szélgetésünk, ha nem is a Margitszigeten, vagy az óbu­dai házban — ahova Féja Géza eljárt megfogni a ki­lincset — folyt, mégis az ak­kori Krúdyt idézte. És a ré­gi Pestet, ahová „mint a Dumas regényéből való ifjú egy tallérral és mérhetetlen ambícióval” berobbant, be­venni a főváros irodalmi érő­déit. És ahol több évtized után olyan életművet ha­gyott ránk, amely a mai na­pig is egyedülálló. — Egy 18 éves fiatalem­ber vidékről feljött Pestre és egy év múlva már novellas kötete jelenik meg és közben írásai a lapokban. Ilyen gyorsan lehetett érvényesül­ni? — Még egészen kisdiák, amikor első írása — egy be- szély — a Szabad Szabolcsi Sajtóban napvilágot lát; 15— 16 éves korában pedig no­vellákat, riportokat küldöz­get különböző újságoknak, még az orsovai lapnak is. Volt olyan riportja ebben az időben, amit egy angol lap is átvett. Szóval korán je­lentkezett, a neve nem volt teljesen ismeretlen, de ő ma­ga annál inkább. Így for­dult elő, hogy amikor a pesti lapjához beállított, meglepve mondták: maga az az öreg szabolcsi honvéd? Mert an­nak hitték. — Az irodalomtörténet .— a lexikon is ezt írja — még­is húszéves pályakezdésről beszél. — Az előbb említett első novellás kötet — az Üres a fészek című — után nincs év, hogy két-három könyv­vel elő ne állna. A sajtóban pedig 1910-ig hozzávetőleg 1000 írását közük. Tehát is­merték, olvasták, szerették. Az viszont igaz, hogy a va­lódi sikert a Szindbád és a Vörös postakocsi hozta meg a tízes években. — Krúdy alakja legendás­sá vált: az éjszakai élet lo­vagja, a nők bálványa és a bohémság megtestesítője­ként élt és él a köztudatban, holott rövid élete alatt sok napi gonddal és bajjal is küszködött, akrácsak más. — Az első pesti évtized, a fiatal Krúdy életstílusa a fő­város ismert alakjává tette. És a közönséget mindig is érdekelte az írók, művészek élete. Az emberek szeretnek személyes dolgokat tudni, s aztán hozzáfűzni ahhoz, amit az író könyveiben ol­vasnak. Ö is így maradt meg a későbbi nemzedékek emlékezetében a találkozó- és mulatóhelyek hősének, a maga sudár, 189 centis ter­metével és nagy erejével. Tényleg bikaerős volt. Ami­kor egyszer egy izgága ka­tonatiszt — Stefanovits ka­pitány — a kocsmában bele­kötött, egy tölgyfa asztal re­pedt meg, ahogy rávágott az öklével. Az ilyesmi aztán to­vább él, s még a mai fiata­lok is tudják. ■— Ötvenöt évet élt, s ter­mékenységben Jókaival ve­tekszik. Ilyen rövid idő alatt és ilyen életmód mellett, hogy tudott annyit és olyat alkotni. — Ha azt vesszük, hogy Jókainál huszonöt évvel ke­vesebb időt kapott a sors­tól, és azalatt 87 kötetet ha­gyott hátra és körülbelül négyezerre tehető a novel­lák, tárcák és publicisztikai írások száma, akkor még termékenyebb volt. Azért csak hozzávetőleg mondtam az utóbbiakat, mert föltehe- tőleg még vannak fel nem leltek. Mindehhez pedig rö­vid életéből sokat kellett az alkotásra fordítania. így is volt. A nappalai kemény munkában teltek el fiatal­korában is, később még in­kább. Vasszorgalommal dol­gozott. Hajtotta a pénz is, a családnak élni kellett. De pem elég megírni valamit, ahhoz kiadó is kell, s a hú­szas években és a harmin­casok elején a súlyos gaz­dasági helyzetben ez nem­csak problémát jelentett, de sok utánajárást is. — Apám, Szindbád című könyvében egy fejezetet szentel Krúdy és a békés­csabai Tevan Andor levele­zésének, élén a kiadó egy mondatával: „Tökéletes és mesteri kiállítású könyvet kap”. Hogyan kerültek kap­csolatba egymással? — Major Henrik, a gyulai születésű grafikus — aki igazán híressé később kül­földön lett, —, akit apám nagyon szeretett, ajánlotta be Tevannak. S így került sor 1916 nyarán az Arany­kéz-utcai szép napok kiadá­sára Békéscsabán, Major fa­metszeteivel. S valóban olyan tökéletes kiállításban, hogy Tevan a következő el­ismerő sorokat kapta : „Há­lás köszönet. El vagyok bű­völve. Ezt a szépséget soha nem reméltem, amely az ön bűvészkamrájából előkerült a napvilágra, ön varázsló. Uram. Szeretném megcsó­kolni a munkásai kezét. Aki látta a könyvet, torkán akad a szó a meglepetéstől, öleli barátja, Krúdy Gyula.” Aztán csak évek múlva tár­gyalnak újból a Tegnapok ködlovagjairól, s ez meg is jelenik Tevan kiadásában 1925-ben. Krúdy ekkor még a Pálmay Ilkáról szóló regé­nyét is felajánlja és az Aranykéz újabb kiadását szeretné, de Tevan ezekre már nem mer vállalkozni, fél a nagy anyagi befekte­téstől. — Krúdy Gyulának életé­ben is volt sikere, de soha ekkora, mint az utóbbi évek­ben. Az idő múlása nem tá­volítja, inkább egyre köze­lebb hozza az olvasókhoz. — Azt hiszem, a modern­sége, az az új és egyedülál­ló stílus, ami csak az övé, most ért be. Mindig voltak hívei, értői, de ma tömegek gyönyörködnek írásaiban. Író és közönsége tényleg egymásra talált. Vass Márta Krúdy Gyula: Régi toronytetők között Kedves, emlékszel-e a ré­gi toronyszobára, ahol az éji mécs égett szent Veroni­ka képe alatt és a szomszéd­ban laktak az öreg harangok az ódon tornyokban? * * * Szent Veronikán kívül ezek az öreg harangok vol­tak abban az időben egyet­len ismerőseink. Jobbról emelkedett a barátok vörös­barna sisakú tornya és ben­ne a három kis harang, ne­künk harangozott reggel, délben, este. És litániára. Szép öreg torony volt ez. Én a barátok tornyát sze­rettem a legjobban, mert egy pohos vén püspökhöz hasonlított, aki valamikor a középkorban háborúba megy az eretnekek ellen, és ezért hadi süveget nyomott a fe­jére. Vörösbama, megko­pott derekán a rozsdás to­ronyerkély szakasztott olyan, mint valami hadi öv és hogy a lábán sarkantyú volt, azt nem láttuk, de bizonyosan tudtuk. Estefelé és éjjel szeme is volt a toronynak. Igaz, hogy csak egy. De az nagy, ke­rek, gömbölyű szem volt, amellyel kíváncsian nézett szét a magas háztetők fö­lött és talán látta is az ese­ményeket, amelyek a kör­nyékbeli házakban történ­tek. Benézett a mély, nedves udvarokba, ahol a kőkocká­kon olyan barázdákat von­tak az emberek lépései, akik innen már elmentek, hogy szinte azt lehetett gondolni, hogy a földkerekség vala­mennyi embere ezekből a házakból ment ki a kőkoc­kákon. Egy darabig vissza­jöttek a csurgó ereszek alatt és a sárkányfejű régi eső­csatorna mellett ellépked­tek. De aztán egyszer nem jöttek többé vissza... De azóta is mindig mennek ki­felé a bolthajtásos kapun, ahonnan az út lefelé visz a völgybe, ahol a régi kis­város fekszik. És a városon alul a temető kőfala lát­szik. A félszemű öreg püspök­nek temérdek emléke lehe­tett azokról az emberekről, akiket a mély, nedves udva­rokon és a kis lakásokban látott, ahol cserepes virág is akadt egynémelyik ablak­ban. Bizonyosan ismerte már a nagyapját is a Béka korcs- márosnak, aki a sarkon la­kott, és a falra egy sörös­hordó volt festve, amelyről habzó sör ömlött. De is­merte Gunsztot is, mint e városrész legelőkelőbb pol­gárát — a sajtkereskedőt. A fakó és szagos emberke okozta azt, hogy a város­részben csupa sajtszagú ap­rópénz került forgalomba, míg a Béka korcsmárosa ar­ról gondoskodott, hogy a pénztelen embereknek is jusson valami a szagokból: pörköltszagot árasztván a térre, a nedves, mély udva­rokba, de még a szomszé­dos utcácskába is. Aki egy­szer megérezte ezt a korcs­maszagot, amely abban az időben (az éhes fiatalkor­ban) nem volt egészen kel­lemetlennek mondható, az sohasem felejtette el a Bé­ka szagát. Ha sötét éjfélen, idegen országból és bekötött szemmel odavezetnének egy­szer arra a tájra — nyom­ban meg tudnám mondani, hogy a régi toronytetők kö­zött vagyunk a félszemű, vén püspök közelében, ahol Máriám imádkozott szent Veronika képe alatt a to­ronyszobában. Nagyon valószínű, hogy a vörös sisakos toronynak is tetszett a Béka pörköltilla­ta, mert alkonyattal, ami­kor a lilaszínű és aranybar­na árnyak mint valami füs­tölőből szállongtak felfelé az öreg torony fölé, és a Bé­kában főzni kezdtek, a fél- szemű püspök lassan kidug­ta orrát a félhomályból, sőt láthatóvá lett félig nyitott szája is, sőt mintha a másik, nem létező szemével is hu­nyorított volna a sötétbe borult keleti oldalon. Bizo­nyos, ó, egészen bizonyos, hogy a vén püspök egykor nagyon szerette a hasát, hi­szen vörösbarna színe, po­hos alakja is erről tesz je­lentést. * * * Szent Veronika képétől jobbra eső ablaknál, ahon­nan a legközelebbi látnivaló a sajtkereskedő házán levő szélkakas volt (mennyit néztük ezt a sajtszagú ma­darat), egy másik torony ál­lott, olyan egyenesen, mint a gyertyaszál: az Angelika- apácák tornya, és bár Má­riám, szegény kis bogaram, őt választotta tornyául, az egyenesen álló, tiszta, és szinte kiszáradt soványságú torony soha sem látszott tu­domást venni azon szegény kis nőről, aki megtévelyedé- sében egy diákhoz költö­zött a régi toronytetők kö­zé. Nem, ez a torony soha nem bocsátott meg Máriá­nak. Alit fenséggel, moz­dulatlanul, mint egy so­vány apáca, aki a szigorú kolostori életben tökélete­sen elfelejtette, hogy egykor nő volt és a férfiak szeme mohón tapadt gömböly- ded idomaira. Elfeledte, elfeledte ... Ridegen és röviden ha­rangozott azoknak, akiket sohasem láthattunk a to­ronyszobából: sóhajtozó fia­tal apácanövendékeknek, de hajh, olyan éjszakákon,; amikor a hold vérvörös tá­nyérja az éjben, mint egy afrikai mór vérbeborult szeme hosszadalmasan néz­te a gyertyagyengeségű An- gelika-tornyot és környékét, olyankor tudtuk, hogy mit gondolnak, mit sóhajtanak odalent a torony alatt azok, akik ébren vannak és ál­modnak. A kiszáradt és csontos to­rony kiállta a vérvörös hold éjféli látogatását anél­kül, hogy jelt adott volna magáról, habár ugyanakkor egy diák is fuvolázott egy toronyszobában és a flóta hangjai belopózkodtak még a sokgyermekes családanyá­hoz is, aki a földszinten ki­tárta az ablakot és hallga­tózott. Csak a torony maradt mozdulatlan, kérlelhetetlen. Sőt, mintha megnyúlt, megnövekedett volna ilyen­kor, mint egy ég felé muta­tó ujj. A mennybe mutatott, míg lábánál a pokol után sóhajtottak.... Jövel gyönyörűséges nyá­ri éjjel és szólalj meg újra elefántcsontfuvola, amely­ből legszebben a mély han­gok hallatszottak ! S ilyenformán sohasem lett barátnénkká szent An­gelika tornya a szélkakas felől, bár nagyon szerettem volna pártfogóul megnyer­ni szegény Máriám szá­mára. * * * De hadd beszéljek most róla, a rombadőlt, félig le­égett és elhagyatott torony­ról is, amely nem messzire a félszemű püspöktől, egy girbegörbe kis utcácska kö­zepén állott, amely a hegy­oldalba húzódott meg és benne földszintes házak voltak, amelyeknek csak tetőjük volt új, a tetők egy­szerre égtek le a toronnyal. A házak régi vasrostélyos, középkori házak voltak és bizonnyal szent életű né­pek lakták őket akkor, ami­dőn újak voltak. De azóta a torony leégett, alatta nem miséznek; áll egymagában üszkösen és rombadőlten; udvarát felverte a gaz és harangjai helyén a csókák költenek; a féloldalára tá­maszkodik és danol, amikor a szél végigzúg folyosóin. És körülötte az új tetejű, régi házakból is dal és zene hangzik fel éjszakánként, afféle rosszhírű utcácskából szokás, ahol a kapuk fölött vörös lámpást himbál az éji szél. Hogy történt, hogy nem történt: a tornyot, amely egykor Mária Magdolna tiszteletére építtetett és bazaltkockáin szent életű zárdaszüzek térdepeltek és vezekeltek azért a bűnért, amelyet sohasem követtek el, de amelyet még mindig elkövethetnek — (vagy ta­lán azért sanyargatták ma­gukat, mert jól esett vágya­kozó testüket gyötörni az­zal az érzéssel, hogy bűnö­sök?) — a tornyot ott fe­ledték, midőn az leégett. A régi legenda egy fiatal apá­cát okoz a tűzvészért, aki őrültségében üszköt vetett a toronyra, de akármint volt is ez a dolog, a szent lelkek és a szent testek elrepültek e helyről, mint karvalytól megriasztott galambok. A torony egyedül ma­radt és állt, álldogált az esőben és szélben és senki­nek sem szólaltak meg töb­bé harangjai. Angelika tornya bizonnyal tudomást sem vett elbukott kartársá­ról és a félszemű püspök sem blamírozhatta magát azzal, hogy egy bűnbe esett tornyot észrevegyen. Amíg él Gunszt, a sajtkereskedő és a Békában a jó illatú pörköltet főzik, nem kell félteni a pohos tonyot, meg­találja ő maga mulatságát. Ilyenformán aztán lassan­ként mindenféle nép báto­rodott megtelepedni a to­rony körül, amelyet pedig a legszebb asszonyról nevez­tek el. Mindenféle sisera- had költözött a hegyoldali görbe utcácskába, muzsiku­sok és táncosok, bűnösök és ártatlanok, vétkes nők és vétkezett öregasszonyok — s a lámpást meggyújtották a kapu fölött. Egy szentéletű toronyról nem tételezhető fel más, mint az, hogy eleinte na­gyon felháborodott azon a változáson, amely a környé­kén történt. Talán búgott is együtt a széllel, az innen elment fehér lelkek után és a sokat hallott apáca­zsolozsmákat fújdogálta vá­laszul a medvetáncoltatók dallamaira. Eleinte... De az arany is megolvad a tűzben. S az idők folyamán a csonka to­rony mindinkább enge­dett abból, hogy szigorú­sággal és önkínzással neme­sítse magányos életét. Talán akadt egy dal, amely neki is megtetszett? Talán látott egy táncot, amely felébresztette a fi­gyelmét? Vagy egy lány ment végig a girbegörbe utcán, amely­nek gránitköveit még az apácák köntöse csiszolta simára, most pedig magas sarkú cipők koptatnak lyu­kassá — egy lány ment ar­ra, sírva csalfa kedvese után és a vén torony kőszí­ve megengesztelődött az igaz érzés láttára? .És azt morogta magában: „Érzések is vannak a vilá­gon? Ejnye, ezt eddig nem is tudtam. Ismerkedjünk meg azokkal az érzésekkel!” És ilyenformán beleke­veredett a környékbeli nép­életbe. Így történt, vagy leg­alábbis így kellett történni, hogy az üszkös vén torony külsőleg mindinkább ha­sonlítani kezdett egy vén, jó kedvű korhelyhez, aki reggelig szokott táncolni a lámpásos házakban, míg nappal csendesen szundi­kál helyén. A víg nők, akik a torony körül laktak, bizo-‘ nyára pártfogójuknak vá­lasztották a vén tornyot és, azóta ismét van neki hiva-1 tala. S talán nem is kíván­kozik többé vissza egykori társaihoz, a félszemű püs- ökhöz és szent Angeüká- oz. Elzüllött. * * * Kedves, emlékszel-e a vén toronyszobára, ahol az éji mécs égett szent Veroni­ka képe alatt és a szomszéd­iján laktak az öreg haran-1 gok az ódon tornyokban? ’ (1911.) Várkonyi János: Kivándorlók

Next

/
Oldalképek
Tartalom