Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
1978. augusztus 20., vasárnap o Veres Péter: NEHEZ KENYER Részlet a Számadás című önéletrajzból Egy közelgő évfordulóról A hajós emlékezete A kapálást már csak elvégezték édesanyámék, de mi lesz az aratással? Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról szó sem lehet. Szerencsére hűvös, esős idő járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, Ecsedi Sándor bácsi, régi, jó elvtárs és romániai fogolytárs volt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, me- gyek-e aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a kommenciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem, egyikük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan „heptikás” vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátko- zottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás, vagy a kutyák közt a veszett. Emlékszem legénykoromból, hogy amelyik fiúnak heptikás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, s még nehezbítette az is, hogy nem tudtam, mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni, emellé még a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meghalok rövidesen, vagy egész életemben, amíg élek, szerencsétlen félember leszek, aki csak úgy teng-leng, semmiféle komoly munkába nem foghat bele. Voltak ilyenek sokan a faluban, és én nem kívánkoztam az életükre. De viszont meghalni sem akartam. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, írói reményeimből, hogy mielőtt elkezdhetném az életet, tüdővészben nyomorultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első, - hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon elvitt ez a betegség, de azok legalább csináltak valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon keresztül vívódtam ezen. — Nem halhatok meg .. Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még „nagy ember” lehet? — De viszont aratni muszáj, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait, és az anyám sopánkodásait, ha miattam nélkülözniük kell. Azonkívül még a kitűzött célom is ezt követeli. Téli szabadságot csak a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet. Az idő közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek. Kenyerünk sincsen már, s ha aratok, mérik a kommenciót. Megkérdeztem az orvost: ő megmondta a magáét, erőszakkal vissza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba. Szerencsétlenségemre Veres Zsuzsánna nagynéném pró- bálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt, szorgalmas is, de a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt neki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a kaszásuknak. Mert nekem bizony a munka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam, hanem azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam, s a kaszáláshoz és az itten szokásos hajszolt munkához szokatlan voltam. A kaszám sem valami jó volt, nehéz, és nem is nagyon jól tudtam rendben tartani, hiszen a háború előtt, mint süldő legény, csak egyszer arattam komolyan, akkor sem csapatban, hanem kisgazdánál, orosz foglyok közt, kényelmesen. Igaz, ilyen fiatal emberek és legények között kevesen tudtak még jól kaszálni, mert ez hosz- szabb gyakorlat dolga, de legalább egészségesek voltak, bírták erővel. Ráadásul egy olyan tábla rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben konyhakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk ki belőle. A szára vastag, mint a nád, helyenként még zöldes, és le van dűlve. Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban —, mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az erre- való földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát, amíg dögre nem fárad. Hej, keserves' napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a munkásönérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge, vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok- is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében a kútba ugrott, és bele is fulladt. Jó hosszú rendlábakat fogtunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állottunk egy sorba, s rövid rendnél sokat kellett volna ácsorogni a hátulsónak, s bizony én mindig keservesen vártam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal. Sérült tüdőm lihegett, s az erőltetéstől mindig olyan volt a torkom, és a tüdőm felső része, mintha erős paprikát nyeltem volna. Egy-egy kicsit elmaradtam a rendben, s ezt mindig úgy tudtam behajtani, hogy míg a többiek rendesen lépkedtek, hogy valamit pihenjenek, esetleg letörölték magukról az izzadtságot, sőt néha rágyújtottak a pipára is, én mindig kocogtam, s futtában az öklömbe, vagy az ingem ujjába törülköztem, hogy az indulásnál az új rendlábban együtt indulhassak a többivel. A kötésnél valamit pihentem, bárha a gyakorlatlan marokszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, s különben is, minden munka más-más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon keservesen vártam a delet. Nem az éhség miatt, sőt az étel egyáltalán nem is kellett, hanem a fáradtság miatt. Délután még erősebb lett a hőség, és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyenként zöldes volt, s alig bírtam kivágni. A karom reszketett, az inam rogyadozott, a fejem tüzelt, a tüdőmet kaparta az erőltetett li- hegés és a gabonapor, s bizony titokban erősen lestem, hogy nem indul-e meg a nyálammal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett volna. Ellenben már estefelé olyan fáradt voltam, hogy egy párszor a rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek ész- revették-e milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja. De még ha tudták is, aminthogy abból, hogy nagyon sovány, 6ápadt vagyok és orvosságot szedek, amelyet hiába akartam volna, nem lehetett elrejteni, meg abból, hogy egy kissé maradozok, no meg a szótlanságomból bizonyára sejtették — mégsem lassíthattak. mert a többi csapat sem lassított. Itt nincs kímélet, nincs kegyelem, aki beteg, aki nem bírja, álljon ki az egészségesek közül, de a munkának menni kell. Az volt a szerencse, hogy az esős idő után a gabona szára este korán harmatosodott, s különben is éretlen volt, hát .elég korán abbahagytuk a munkát. Ugyancsak hajnalban sem kezdhettük túl korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú és szívós rozsszálak még délután is jók voltak kötélnek. Így reggel is volt idő a pihenésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk. Szegény asszony egész éjszaka sajnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint egy hulla, de a karom szüntelenül járt. Az erőltetett mozgást egész éjszaka ritmikusan utánozta, s néha-méha az asszonyt, h,a a gépies rángatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyökömmel. Összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig nem tudtam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. S a jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyiséget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipárol- gott. A rozsnak azonban még ezen az délelőttön végére jártunk, s Átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt nekem. De mert enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki. ha egész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtük, és közel volt a szombat. Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagas acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett. Csak a tüdőm nem javult, a torkomban, s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem egy évekig tartó oltássorozaton, amit a már említett Forrai doktor kedvezményesen hajtott végre rajtam. Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pipázgató öregebbek csoportjába, és el-elbeszélget- tem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. Learattunk szépen három hét .alatt, és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem, és szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg is volt, s én fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízni. Egy év előtt Adyról kezdtek írni a lapok, száz éve született a költőgéniusz, verseivel megteltek az újságok, folyóiratok hasábjai, értő szemek kutatták életét, költészetét: emlékeztünk. Hogy mi volt elég, s mi volt sok, nehéz eldönteni, de annyi bizonyos, hogy igaz fiúi szívvel tisztelegtünk a költő emléke előtt. Az is bizonyos, hogy sökan először ismerkedtek meg vele mélyebben, először találkoztak szellemének óriásvoltával, lenyűgöző nagyszerűségével, világhorizontjával. És ha sokap voltak, akik megszerették, az alkalom felfokozottsága, a velefoglalkozás értelme máris cáfolhatatlan. 1978-at írunk, s egy-egy új dátum mindig új, s új feladatokat állít elénk, új lehetőségeket, más célokat: most a magyar s a világ- irodalom másik óriásának kell, hogy lerójuk tiszteletünket. Száz éve született Krúdy Gyula. Valaki azt mondta róla, Krúdy a magyar irdalom mostohagyermeke, magános farkas. Nem tartozott irányzathoz, osztályhoz, egyesek a polgári írók csoportjába sorolják, de 1919-ben mint a Néplap szerkesztője, őszinte hittel állt a Tanácsköztársaság mellé; mondják, nem volt társadalmi élménye, mások esküsznek kíméletlen realizmusára, s volt ki azt mondta, arisztokratikus irodalom ez. Vannak, kik titkos erotikáját, mások misztikus álomszerűségét tartják nagyszerűnek, s vannak, kik azt mondják: Krúdy szépelgő. Szindbád hattyúdal, mondják megint mások, egy eltűnő világ végső éneke. Krúdy nincs még a helyén. Csodáljuk, mondjuk : nagyszerű, de alig ismeri az ifjúság, s kevésbé ismeri a felnőtt korosztály. Krúdy Gyula nincs még a helyén! S itt a centenárium, remek alkalom, hogy odakerüljön ! Szindbád, a hajós, Rezeda Kázmér a Debrecenből szakadt újságíró, Nagybotos Viola, Ö-Buda bolygó szerelmese, s mind-mind a megfáradt szívű kalandorok! S Krúdy újszerű, s nagyszerű fényképezőgépe, amellyel a természetet elénk varázsolja, a gyönyörű képek... Egy kritika valamikor a tízes években azt írta, a Szindbád- történetek nem novellák, nem elbeszélések, nem próza: képek. Képek, líra. Krúdy lírikus. Képek, szebbnél szebbek, fanyar mosollyal szájuk szegletében, hatalmas vágy- gyal az elmúlás ellen, s mindig az elmúlásról. A boldogság emléke, az emlékek boldogsága nyugszik ölükben, egy megfáradt ember őszi vallomásai. Egy mértéktelen élet, mind ételben, italban, s nőkben, mind írásban ; egy ezerszer átélt élet, Szindbádban, Rezeda Kázmérban átélt élet Krúdyé. Az utolsó év vesz- szőfutása, az egyre súlyosbodó anyagi gondok, adósságok, a vüágválság fejetlen Magyarországa számolta föl végleg a már amúgy is felélt egészségét. De Krúdy ment és dolgozott, mert pénz kellett, el kellett tartania a családját. Élni kellett! Felmérhetetlen ragaszkodással írt az életről, a szerelemről, átkozódott, könyör- gött, sírt, mosolygott az életért. Mi másról írhatott az, aki az utolsó pillanatig írt. Szente Béla Tomka Mihály Forró, szép iszapban Házat ácsol magának az ősz, vadliba száll, fehér fellegek, folyón-túlra inai minden őz, nyaram nyerge hozzád kergetett. Térdig állok forró, szép iszapban, halász vagyok, halam: szerelem, vörösödő szeptemberi napban hálóm rácsán véres víz kereng. Lépek, mérges' nádtorzs felsebez, borzolódó lúd a víztükör, éltető, vagy halálos seb ez, vértisztító, életre gyötör. Térdig állok forró, szép iszapban, lassan-lassan övig merülök, vadliba száll vijjogó csapatban, dobd ki hálód — megmenekülök! Kiss István: Munkástrón
