Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

a 1978. júling 23., Tas ár nap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Egy szobrász arcéle — A neve: Mladonyiczky Béla, és a foglalkozása ta­nár. Én úgy szólítom, tanár úr. De mit szól ahhoz, ami­kor mások a neve után te­szik: szobrász? — Egyes esetekben, kiál­lításon, megnyitón ez elke­rülhetetlen, hiszen akkor nem az az érdekes, hogy ta­nítok. — S ha úgy mondják: szobrászművész ? — Nincs jelentősége. Bé­késcsabán él vagy nyolcvan ember, aki azt hiszi, vagy mondja magáról, hogy ő festő- vagy szobrászművész, de jó, ha néhány közülük az. Ez csak egy szó: művész,et­től még nem biztos, hogy azzá is válik a viselője. Puszta megszólítás, a lényeg­hez semmi köze. — Mit csinál, ha azt hadi­ja, hogy a festőket ki kelle­ne irtani, mert amit csinál­nak, az haszontalan? — Semmit. Aki ennyire szélsőséges, azzal nem kell vitatkozni. Természetes, hogy egy festményt vagy szobrot nem lehet használni semmi­re. Nem lehet megenni, fo­gasnak használni, labdázni vele. Haszontalan dolog. Eb­ből a szempontból. Kiáll ugve az ember az erdő szé­lére, jó közel egy fához, és attól nem látja az egészet Csak azt tudja, hogy számá­ra használható-e valami, vagy sem. Tovább már nem meri, nem is akarja gondol­ni. Az ilyenek nem értik, mi érteme van, ha két agyag­csomót összenyomok. Pedig ez mennyi mindent jelent­het, aszerint, ahogyan azok elhelyezkednek a térben, at­tól függően, amit el akarnak mondani. Ezen nevetnek, hogy mire pazarlóm az idő­met. Én meg azon nevetek, hogy azért rugdosnak egy bőrgolyót, hogy az kapuba kerüljön. Én meg ebben nem látom az értelmet. — Elszakadhat-e a mű­vész a nézőtől? Létezhet-e nélküle? — Semmiképpen. Ilyen nincs. A szobor, festmény önmagában egy halott tárgy. Készen van, befejezték, de még nem „él”. Majd akkor kel életre, akkor éri el „ren­deltetését”, amikor valaki megnézi, befogadja, megérti, mi miért helyezkedik el úgy, ahogyan, és benne is megfo­galmazódik az, ami abban a tarayban van. — Vajon látja is azt, amit néz? — Hát ugye, mindenkinek van az arcán, elöl, két golyó, amivel észlel, és valamiféle­képpen értelmezi is, amit lát. Csak mindenkinek más az ismeretanyaga, és nem biz­tos, hogy tudja is olvasni a szobor jelrendszerét. Egyszer eljött hozzám va­laki és megnézte az_ egyik szobromat. Megállt előtte — egy női akt volt —, ■ azt mondta: Jó, csak vastag a dereka. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem érdemes neki többet magyarázni. Mert én nem csak egy női testet mintáztam meg, ha­nem a Rendről akartam be­szélni... — Azt nem kérdezte, hogy miért egy női test fejezi ki a Rendet? — Erről már nem esett szó, de ha megkérdi, azt vá­laszolom, hogy mindegy mi­vel mondom el, az a fontos amit mondok. Ezt éppen úgy kifejezhetem egy nővel, mint bárki mással. — Mi a szobrászat? — Térművészet. A térben történő értelmes cselekvés. Értelmes cselekvés, mert nem az élő van áttéve, ha­nem az van kifejezve. Nem olyan, mint a fénykép, hogy egy az egyben ugyanaz. A szobor lába nem a valódi lá­bat utánozza. Ha vastag, ak­kor azt akarja kifejezni, hogy az alak szilárdan nő ki a földből, rendíthetetlenséget sugall. Ha vékony, akkor a figura könnyed, szinte sem­mi nem köti a földhöz. S mindez a térben történik. A festménynek van egy meg­határozott kerete. Az azon belüli elrendezésben, a kom­pozícióban van a gondolat megfogalmazva. A szobor nincs bekeretezve. A poszta- menssel kiszakít egy negatív formát a térből, és abban él. Abban a léptékben, a kör­nyezettel való viszonyában, egy üres tér közepén, vagy egy magas ház előtt, egy sa­rokba beszorítva, vagy gyújtópontba helyezve. Hat a környezetére és az visz­Mladonyiczky Béla: Zokogó szahat rá. S nem mindegy, hogyan! — Ezek szerint nem kö­zömbös, hova kerül egy szo­bor? — Már hogy lenne az?! Nemrégen készült el egy szobrom. Amikor megren­delték, megnéztem a helyet, ahová kerül. Annak megfe­lelően hozzáfogtam a mun­kához. Menetközben értesí­tették róla, hogy nem jó az eredeti terv, oda játszótér 'kerül. Üj hely, új tér, gyor­san átdolgoztam a tervet. S most, amikor kész a szobor, valami egészen más részre akarják felállítani. Kész, an­nak a szobornak vége. Már nem fog „élni”. Semmi köze most már a helyihez, ahol majd áll. — Elég széles a tábora azoknak, akik nem értik a modern képzőművészetet, idegennek, érthetetlennek ér­zik. Hogyan látja ezt? — Álljunk meg egy pilla­natra. Nincs olyan, hogy ez az ember még érti, az az em­ber már nem. S a művekben sincs olyan, hogy ez érthető, az nem, mert ez modem, az, meg klasszikus. A tömeg a két véglet között van. Itt igazán nem lehet általánosí­tani, mert az, hogy valaki mit ért meg, az függ attól, hol született, hogyan nevel­kedett, hogyan élt egyálta­lában. Ez mindenkiben más. A döntő, hogy mennyire gyakorlott a látásban. Van, aki csak négy kiállítást lá­tott, van aki már a huszon­ötödiknél tart. így minden­kinek más az „érthető”. Ez az egyik oldal, a nézők ol­dala. A másik, hogy egyes „művészek” sem igazán azok, aminek nevezik magu­kat. Ugye, a technika csodá­latos találmánya a hegesztő­pisztoly. Az ember a kezébe veszi és elámul, mit tud. Né- hányan ezt ki is -próbálják: bicikliküllőre olvadt fémet csepegtetnek. Vagy egy má­sik „alkotó” egy nagy darab rézlemezbe lyukat vágott. S ezzel kész a szobor. — Ezt nem értem. — Mert nem is lehet ér­teni! Óriási a különbség a „csinálmány” és az „alkotás” között. A csinálmányból hi­ányzik a gondolat s ezért nem is fejez ki semmit, ön­célú, szép ötlet, de minek? A lyukas rézlemezes példában a „szerző” úgy gondolta, hogy a lemez az asztallap, és a lyuk a tányér... De meny­nyivel más lett volna, ha ezt anyagszerűen csinálja meg, egy kicsit kidomborítja a tányér mélyedését, ' formát visz az anyagba. — Ezek szerint minden­képpen „felismerhető” kell, hogy legyen a mű? — Nem, nem erről van szó. Az előbb is mondtam, nem a „valódi lábat” kell mintázni, hanem azt kell ki­fejezni. A saját anyagában. — Ezt hogyan érti? — Vannak, akik fába csi­nálnak szobrot, s meg van­nak győződve róla, hogy az faszobor. Pedig nem az, Minden gondolat az anyag­gal együtt, létezik. Könnyed, vidám hangulathoz biztos nem követ keresek, hanem bronzot. Ha viszont állandó, örök igazságról van szó, a kőre gondolok. Nem lehet , akármit akármibe megmin­tázni, s ez megfordítva is igaz, az anyagok sem bírnak el mindent. — A film, a televízió meg­jelenése a hétköznapokban már természetessé vált. Le- het-e művészeti nevelő ha­tása is? — Igen nagy lehetőség ez, amely alig van kihasználva. A néző csak azt és úgy lát­ja, amit a kamera szeme megmutat. Fantasztikus le­hetőség, hogy egyszerre mennyien nézhetnek egy mű­alkotást egészében és úgy felbontva, a részleteket, olyan sorrendben, ahogyan kell. — Az nem lehet, hogy azok sem értik, hogyan kell nézni egy műalkotást, akik a ka­mera mögött ülnek? — Nem hiszem, kell érte­niük a mesterségükhöz. In­kább csak lusták. — Mit gondol, mi a kép­zőművészetek társadalmi fo­gadtatásának a jövője? — Nem tudom. A saját jövőmet nem tudom megjó­solni, hát még ezt! Ez_ egy állandó mozgásban levő fo­lyamat. Hol ilyen, hol olyan. Az mindenesetre elgondol­koztató, hogy az iskolákban a rajz a tantárgyak érték­rendjében legalul van. Leg­alábbis az órarendekből ez derül ki. Régebben a gimná­ziumokban úgy volt, hogy I. osztályban rajz, negyedikben műalkotások elemzése, heti egy órában. Volt egy idő­szak, amikor még ez sem. Most elsőtől harmadikig van rajz. De hogy ezután mi lesz? Bizonytalan. Kiváló matematikusokat képzünk, de mihelyt másról akarnánk beszélni velük, mint az al­gebra, kiderül, hogy nem le- , hét. Nem tudom, kinek jó ez? A gyakorlatból úgy lát­szik, nem mindenkinek kel­lenek a művészetek. S köz­ben persze a társadalom a sokoldalú, differenciált sze­mélyiségű emberképzést várja el tőlünk... — Ügy vettem észre, nem szívesen állt kötélnek, ami­kor elvállalta ezt az inter­jút. — Hát igen. Annak, aki nem beszél szobrásznyelven, hogy szóban elmondjam, amit az értelmemmel és ke­zemmel csinálok, ahhoz le kell fordítani. S a fordítás sohasem lehet tökéletes, csak nagyjából felel meg annak, amit gondolok. Hi­szen a lényeg mégiscsak ma­ga a mű, az beszél. Cs. Párzsa János Mladonyiczky Béla: Magány TÉKA Történelemfejtés változó sikerrel Jegyzetek Krúdy Gyula Az utolsó várkisasszony című kötetéről Az idei könyvhéten Krú- dy-ügyben két szenzáció volt: A kápolnai földosztás című gyönyörű történelmi ripor- tázs ünnepi köntösű kiadása a Mezőgazdasági Kiadó gon­dozásában és a Móra Kiadó kötete Udvarhelyi Dénes közreműködésével, történel­mi kisregények, elbeszélések, publicisztikák füzére. A ká­polnai földosztás 70 oldala 50 forintba került (reméljük, egyszer még az Olcsó Könyv­tár is kiadja ezt a remek­művet, hogy többen is elol­vashassák), míg a több mint félezer oldalas Móra-kötet csak 32 forint volt, ráadásul a k-ötet A kápolnai földosztás néhány főbb részletét is tar­talmazza, így a kispénzű ol­vasó lényegében mindehhez hozzájuthatott, amit a könyv­hét az idén Krúdy-ügyben adni tudott. A krónikás toll­forgató mindezt még köny- nyen elmondhatta, a neheze ezután jön: írni a Móra-kö- tetről, de mit, túl az ámula­ton, amit minden Krúdy-kö- tet az őt értőinek-szeretőinek okoz-szerez?! A kötetet ol-„ vasván, többféle rácsodálko- zásról is számot lehet adni. Talán a legfőbb, hogy az egész köteten az Északi Fény sugárzásával, vagy a nekünk kedves szivárvány­színnel ragyog át egy tündéri publicisztikának, az Uj tör­ténelmet kell írni címűnek az a sarkigazsága, hogy ...... m indig a szegénynek volt igaza ...” Ám az olvasó ezt, a legtöbb olvasó, úgyis tud­ja, legfeljebb ez az arany- igazság megerősíti hitében. Az olvasónak sztori kell, s a kötetben sok izgalmas, érde­kes sztori is van. A címadó novellahős Enyiczkó Margit- jának romantikus figurája mögé a kötet egy sor roman­tikus nőalakját sorakoztat­hatjuk még fel, köztük Jan­kót, a fiúnevű, kalandos sor­sú leányt, aki rossz útra tért legényeket visz Rákóczi zász­laja alá, aztán Róbert Ká­roly feleségét és szeretőjét, akik a holt király teteménél évődnek a múlton; Fabricius Annát, a kézsmárki takács­mester lányát, aki szívtépő események közepette a len­gyel király felesége lesz; Mátyás király keresztlányát, aki jobban örül a kukorica­csőből készült játéknak, mint az élő babáknak; Egezia zár- dafejedelemnőt, a tatárjárás korából, aki hiába ereszkedik térdre Roger, a különös templárius lovag előtt, annak szíve nem lágyul meg ... ; és ebben a sorban látjuk Habs­burg Máriát is, a tragikus sorsú II. Lajos magyar ki­rály özvegyét, aki viszont rendíthetetlenül a „tót ki­rályt”, Szapolyai Jánost ko­sarazza ki.... És két nőalak­ról még: az első világháború alkalmával Pesten élő Nad- jezsda Szergejevnáról, aki meglátogatja a magyaror- szágra került orosz hadifog­lyokat és — villanásnyi plasztikussággal — „egy kék szemű, gyönyörű asszonyról”, Károlyi Mihálynéról. aki a Keleti pályaudvaron várta a kápolnai földosztásról visz- szatérő különvonatot. „Kö- nyekkel volt borítva az arca és mégis ragyogott a szeme. A leggazdagabb és legbüsz­kébb hitves volt... Magyar- országon. Az ura szétosztotta a birtokát a magyar nép kö­zött ...” Ennyi ismertetés után ta­lán abba is lehetne hagyni már ezt a recenziót. De va­lamit még el kell mondani Krúdyról, aki, mint tudjuk, a szegény emberek mulatta- tására, meg némi szociogra­fikus vonzódással, álomfejtés-r sei is foglalkozott (1. Krúdy Gyula: Álmoskönyv, Magve­tő, 1966.), ám ezúttal mintha a történelem megfejtésének huzatos, meredek grádicsain látnánk, a kutatómunka vál­takozó sikerével. Ahol már 1917 fénye világít, s ahol ez a fény — 1918-ban—19-ben — eléri Magyarországot is, ott megfejtéseit sikeresnek érezzük. E kötet írásaiban azonban Krúdy messze elka­landozik a történelmi jelen­től. Lírai ragyogásait fantasz­tikus nyomorúságok ellen­pontozzák. Emberevésről ol­vasunk a Bakonyban, zsidók középkori tragédiáit villant­ja fel az író, s a már akkor nemzetközi méretű osztály­konfliktusok olyan bonyo­lult szövevényeibe világít be, melyek igazán sikeres „meg­fejtésére” alighanem csak egy későbbi kor szocialista­kommunista történészeinek közös összefogása vezethet, egy-egy rejtezkedő igazság ma még túlzottan meghök­kentőnek ható volta miatt. A kötet — a Szépirodalmi Kiadó válogatása mellett — jó hozzájárulás a Krúdy- centenárium ügyéhez, s a Rákóczi hangja című koráb­bi kiadás mellett az ifjúsági kiadó dicséretes vállalkozá­sa. Szecskó Tamás szép raj­zai díszítik a könyvet, mely nemcsak az ifjúsághoz szól. haszonnal vehetik kézbe felnőttek is. Berecz Miklós Szokolay Zoltán Levélrészlet Kávéscsésze az őszinteség, fekete éjszakát kortyolhatsz, hogy ébren maradj. Ha mint az óramutató, csak szédülten forognék egy csók emléke körül ötven évig, ki rámtekint, az mind egy népdalt énekelne el. Asztalra feszített bal-tenyér a szív, kés kopog, szökdécsel az erek között. Agyamban összekucorodnak szeretőim, alszanak vackukon, mint a macskák. Hittem: azt kezdek életemmel, amit akarok, sej-haj, csak amit akarok. Amit nem lehet soha. Elképzelek egy szénaboglyát, föltűrt szoknyád a melled eltakarja, csillag döngicsél nyelved hegyén, de kopogtatás és szívremegés, nyitom, nyitom már szemem. Idegen tányérokról, idegen poharakból, ismeretlen ágyon veled is, bárkivel is, gondold meg hát, az elsötétült ember világosságaidba hogy lehet szerelmes? Én hamis hajnal nem vagyok sosem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom