Békés Megyei Népújság, 1975. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-01 / 127. szám
a kisváros fűszer- és csemegeboltjának mindig mosolygós pénztárosa hónapok óta szomorú arccal megy el az óvodába kisfiáért. Több mint fél éve már, hogy a nagy Gábor — így nevezte férjét Gabika megszületése óta — elhagyta őket. A keservesen vánszorgó hónapok alatt mindig bízott abban, hogy visszatér Gábor, ha nem is annyira az ő, inkább a kis Gabika kedvéért. A nagy Gábor azonban nem tért vissza. Egy hónapja mondta ki a bíróság a válást s Gábor már a következő nap megesküdött azzal a szajhával — Ilonka csak így nevezi —, aki, miatt felbolydult szépnek induló házasságuk, öt évig éltek együtt, s ezalatt a szülők segítségével takaros kertes házat építettek, be is bútorozták. A válás előtti bírósági egyez, kedésfben Gábor mindenről lemondott. Ilonkának ez is kegyetlenül fáj. Nem leli örömét a házban, hissen amikor Gabikával megérkezve az óvodából benyit a vasrácsos ajtón, mindig arra gondol, milyen gyorsan akart tőle szabadulni Gábor. Legalább követelte volna a részét. Nem! Csak a ruháit vitte el, meg néhány különösebben nem értékes apróságot. A boltban jókedvet erőltetett magára, hogy ne szánakozzanak rajta a vásárlók. Munkatársnői előtt is színlelte a vidámságot, akiket ezzel ugyan nem tudott megtéveszteni, de lá/tva sápadt arcát, kisírt karikás szemét, legfeljebb csak egy szokványos „hogy vagy?” erejéig kérdezősködtek. A színlelt jókedvnek azonban vége szakadt, mihelyt műszak végén kilépett a boltból. Mellékutcákon közelítette meg az óvodát. Nem akarta, hogy az arcára kiülő bánatot sokan lássák. Néhány nappal ezelőtt irtásoknak talán közömbös, de az ő számára megható látvány tanúja volt az óvodában. Egy nálánál pár évvel idősebb férfival együtt érkezett meg, aki kislányáért jött. Gabika csoporttársainak mamáját, papáját mind ismerte, de ezt a férfit még nem látta. A gyerekek az udvaron játszottak. A férfi kedves gyengédséggél odakiáltotta a hintán játszó kislány felé, hogy: „Évike!” s a kislány leugorva a hintáról, kitárt karral szaladt apukája felé. Amikor összetalálkoztak, úgy össze-visz- sza pusízilták egymást, hogy néki könny gyűlt a szemébe. — Milyen jó lehet a feleségének! — sóhajtotta otthon, miközben Gabika vacsoráját készítette. Elképzelte, hogy a hazaérkezés is ugyanolyan örömteli, mint a találkozás. Már negyedik alkalommal fordult élő, hogy ő is akkor érkezett az óvodába, amikor a férfi. Mind a négyszer újra könny gyűlt a szemébe a megismétlődő látvány hatására. Hazafelé menet tegnap meg is kérdezte Gabikától, ki az a kislány, akiért mostanában apukája jön Gabika elmondta, hogy nemrég került a csoportba. Ilonka mind többet gondolt a férfira. A pénztárnál ülve is gyakran kapta azon magát, hogy Évike apukája jár az eszében. Ilyenkor még el is pirult, mintha a vásárlók észrevették volna elkalandozó gondolatait. Nem valamiféle. férfiravágyás szánta meg testét-lelkét, hanem a társtalanság mind nehezebben elviselhető gyötrelme. S az irigység is! Miért éppen az ő házassága végződött így?! I egnnp véletlenül pár szót válltoltak egymással. Öltöztetés közben Gabika lelökte Ilonka retiküljét a padlóra. A férfi megelőzve Ilonkát, felkapta, majd enyhe fejbólintással a kezébe adta. E pár perc alatt is feltűnt Ilonkának, hogy a férő nem veszekedik a kislánnyal, hanem türelmesen megvárja, míg Éviké suta kis mozdulatokkal felveszi ruhadarabjait A legtöbb szülő, különösen az anyukák, idegesen siettetik gyerekeiket, de ez a férfi nem! Ez is tetszett Ilonkámalc, hiszen ő sem zaklatja türelmetlen megjegyzésekkel Gabikát, inkább vár pár percet. Ugyan miért is sietne? Nem várja őket otthon, senki. Ilonka most is Gabikáért igyekezett. Már befordult az óvodába vezető utcát«, amikor erőteljes lépéseiket hallott maga mögött. Csak akkor lepődött meg. amikor az illető ráköszönt. A férfi volt. Be is mutatkozott: Kormos Péter. — Ne vegye szemtelenségnek — mondta —, de ne ismerős ismeretlenként találkozzunk. — Ugyan! —> nyugtatta meg Ilonka. Most már együtt haladtaik tovább Néhány közömbös mondatot váltottak az óvodáig. Inkább a férfi beszélt. — Ilyenkor fejezem be én is a mimikámat, aztán ide Évikéért. Nem terhelem ezzel szegény anyámat — mondta Péter az ajtó előtt. — És a felesége? — kérdezte önkéntelenül Ilonka. — Meghalt... A szüléskor ... — felelte halikan Péter. — Mióta a csecsemőotthonból hazahoztam Évikét, a nagymama neveli. — Maid kinyitotta az ajtót Ilonka előtt. A két. csöppség éppen várat épített a homokozóban. — Évike! — Gabika! A gyerekék hirtelen felálltak, eldobták' a lapátot, ásót, s uzsgyi. mindegyik a magáéhoz. Az öltözőiben rajtuk kívül senki sem volt. Péterben is felébredt a kíváncsiság. Míg Évike ruhácskájával veszkődött, lopva oldalra pillantott. Ilonka háttal guggolva Péternek öltöztette Gabikát. A gyerekek közben egymással feleselgettek. Kis csacskaságokat kiáltottak egymásnak. S dicsekedtek, kinek szebb a zoknija, a cipője. Péter szomjas szemmel gusZtálta Ilonkát s találgatta, milyen lehet az enyhén áttetsző blúz mögött? Felállt. Ilonka mellé guggolt, előre is hajolt, s a blúz kis nyílásán át Péter megpillantotta az asszony szinte lányosam gömbölyödő mellét. Hirtelen a kíváncsiság kívánságba csapott. Csak egy pillanatra. „Asz- szony! Hülyeség!” — húzta el Péter kényszeredetten a száját. Öltöztetés közben Ilonka is Péter körül jártatta még a szemöldökét is kihúzta. — Randi! Randi! — évődtek vele jó szándékkal, hiszen mindnyájan örültek, hogy túltette magát a válás megpróbáltatásain. — Hülyék! — mentegetőzött tettetett bosszúsággal Ilonák hiszen jólesett neki, hogy a „lányok” valamit észrevették. Talán az első randevúTóth Lajos: KÉTSZER KETTŐ gondolatait. „Nincs felesége!” — villant meg benne többször is. S éppúgy elpirult, mint ma már any- nyiszor a boltban. Szándékosan húzta-halasztotta Gabika öltöztetését, míg el nem múlt lelkét zaklató pirulása. Egyszerre indultak el. 4 gyermekeit kivihar- zottak az utcára, s a járdán is egymást előzgetve szaladgáltak. Mögöttük, hogy nyomukban legyenek, sietett Ilonka és Péter. A kavargó gondolatok mindkettőjükbe beléfoj tották a szót. Egyik se kezdeményezte a beszélgetést, p>e- dig mindegyikük meg akart még tudni valamit a másikról. Hogy ne némán haladjanak, hol az egyik, hol a másik szólt a maga gyerekére „Évike vigyázz!” „Gabika, ne lökdösd Évikét!” Mind-mind a csendet elhessegető kényszerű megjegyzés. A sarkon elköszöntek. Egyik se akarta, de semmiféle ürügy nem volt, hogy maradhassanak még. Ellenkező irányban laktak. Ilonka alig várta a másnap délutánt. Munkatársnőinek is feltűnt, hogy kisimult arccal ült be a pénztárba. A vásárlókhoz még udvariasabb volt, mint máskor. Nevetése már-már önfeledt kacagás volt Olykor-olykor, „Mi történt vele?” — sug- dolóztak az eladók a raktárban. Kíváncsiságuk még csak fokozódott, amikor Ilonka a műszak végén a szokásosnál hosszabban időzött a tükör előtt, s jára se indult el olyan izgalommal, mint most Gabikáért. Bosszankodott is, hogy tegnap az óvodából jövet annyira hallgatag volt Péter mellett. Nem a teljes kitárulkozásra gondolt, de legalább annyit sejtethetett volna, hogy ő is egyedül neveli Gabikát. Ha Pétert érdekli valamelyest, következhetett volna a „miért?”, s nem hallgatta volna el, hogy elvált. A többi meg! Érezte, hogy ég az arca. „Szerelmes lennék?” — kérdezte magában s elmosolyodott. Hová lett a válás utáni fogadalom, hogy többet rá se néz férfira? Nem érdemlik meg, hogy ... Ah! Most nem a mellékutcákon, hanem a főutcán ment az óvodába. Többször is megállt egy-egy kirakat előtt.' Nem a ruhák vagy egyéb holmik érdekelték. Mindegyikben végignézett magán. Hol ez, hol az nem tetszett neki. Végül már mindennel elégedetlen volt. A frizurája undok. Jobb lett volna, ha nem tekeri kontyba a haját. A ruha előnytelenül feszül rajta. A világoskék nadrágkosztümöt kellett volna felvenni. A lába is lehetne vékonyabb. S ez a trampli cipő! Az óvoda utcájában szándékosan lassan haladj;. Péter azonban sehol. „Persze1 — okolta magát. — Sokat vacakoltam az öltözőben!” Megsza porítottá lépéseit. Az udvaron csak Gabika szaladt feléje a homokozóból. Teljesen elkedvetlenedett — Éviiké? — kérdezte a kisfiútól a puszi után, mintha Gabikának tudnia kellene, hol van a kislány. — Elment. Ilonka még kedvetlenebb lett. „Hát nem várt meg?” — vezette szomorúan az öltözőbe Gabikát. Ügy érezte, jogosan kérheti számon Pétert. Meglepetésére az öltözőben még ott találta Évikét. Egy idős nénikével voltak indulóban. „Az anyja!” — villant meg Ilonkában, hiszen Péternek is hasonló a szeme állása. — Szia! — Szia! — köszöntek el a gyerekek egymástál. Ilonka teljesen letérten kezdte öltöztetni Gabikát. — Gyorsabban! — sürgette a fiúcskát. — Ne bu- táskod j! Látod, milyen ügyetlen vagy! Hirtelen jött idegessége fel se tűnt neki. — Ezentúl a nagymama jön el Évikéért? — hallatszott be a folyosóról az Óvónő hangja. — Csendbe légy! — szólt Gabikára Ilonka. A kisfiú sírni kezdett. Ez még jobban bosszantotta, mert nem hallotta, mit válaszolt a nagymama. Haragjában még rá is vert Gabika popsijára. Másnap is a nagymama jött Évikéért. Ilonka sírni szeretett volna, ahogy hazafelé vezette Gabikát. Mindenfelé az élet, a tavasz pompázott a májusi illattal telített utcákon, az ő lelkében pedig a halványan ködlő remény is foszladozni kezdett. Két hete máir, hogy szinte még kínzóbb emésztő szomorúságban él, mint a válást követő rideg hónapokban. Ha a nagymamával találkozott az óvodában, mindig- köszönt neki, de nem kérdezett semmit, pedig sízerette volna tudni, mi van Péterrel. Csak várta, várta, hátha valamelyik délután ő jön el Éviikéért. Ma ismét a nagymama jött. Évike rakoncátlanul öntözött. Nem akart sehogy se engedelmeskedni a nagymamának. — Látod, az a kisfiú milyen sizépen öltözik? — feddte az unokát a nagymama. — Éviiké! Fogadj szót a nagymaminak! — kapcsolódott a perlekedésbe Ilonka. — Meglátszik, hogy nincs itthon az apja! — panaszkodott a nagymama. — Azóta ilyen haszontalan. De a jövő héten már itthon lesz! „Végre!” — sóhajtott élénkülő reménységgel Honka. — És hol van az apuka? — kérdezte kíváncsian. — Kükszolgálatos. Villanyszerelő. A vállalat küldte ki három hétre. Csak hétvégére jár haza. Alig várom már, hogy leteljemEttől kezdve mindennap együtt jöttek el az óvodából a *nagymamávalakinek gyakran segítkezett Éviké öltöztetésében. A két asszony úgy feloldódott, mintha régi-régi ismerősök lennének Ilonka mindent megtudott Péterről, ő se hallgatta el, milyen rosszul sikerült a házassága. . A nagymama még akkor este, amikor Péter megjött a külszolgálatból, vacsora után beszélgetni kezdett a fiával. — Más élet kellene neked, fiam — mondta halkan. — Tudod, mire gondolok? Péter ehiomorodott. Hogyne tudná! Máskor is célzott már erre az anyja, de mindig kitért a beszélgetés elől. — Most még nem teher nekem a háztartás, gyerekem — folytatta az anyja. — De mi lesz vétetek, ha egyszer leesek a lábaimról? Péter tenyerébe bújtatta arcát. — Meg kellene nősülnöd, fiam! — Gyerekkel nagyon nehéz — nézett anyjára Péter. — Harmincéves vagy. Gondolj a kislányra is. Minél kisebb, annál könnyebben szokja meg, hogy anyja van. — Ki lesz az anyja egy idegen gyereknek? — Ügy, ahogy te is ap>- ja tudsz lenni egy másik idegen gyereknek — mond* ta idős Kormosné, majd elújságolta, hogy megismerkedett Ilon Icával. Nem tudta, hogy Péter már ismeri. — Jóravaló. szép is. Elvált. Van egy kisfia, aki oda jár az óvodába, ahová Évike. Eleget szenvedett ahhoz, hogy jóra forduljon az élete. Meg kellene ismerned, fiam. PÉTER hallgatott Másnap aztán ő ment Évűiéért. Az udvaron találkozott össze Ilonkával, aki nehezen tudta leplezni örömét, amikor megpillantotta Pétert. „Végre! Végre!” — szerette volna kiáltani. Hazafelé menet most. nem váltak el a saroknál. Még ok is volt rá.' A csöppségek egymás keiét fogva arra kanyarodtak el, amerre Ilonka háza volt. — Nem furcsa? — kérdezte az asszony Pétertől, ahogy a gyerekek után mutatott. — Nem — felelte halkan Péter. A gondolatok özönét bolygató hallgatásban haladtak tovább, Végül Péter szólalt meg. — Tudja, milyen érdekes történet jutott az eszembe? — állította meg Ilonkát. — Vicc?-— Nem! Történet egy elvált asszonyról és egy özvegy férfiráL — Mesé? — Lehet. — Hogyan végződik? — Egymásra találnak, hogy négyem légyének boldogok. Ilonka nem szólt semmit, csak hagyta, hogy Péter vállára tegye a kezét. S elindultak a gyerekek után, hogy a mese valósággá válj COL
