Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-06 / 206. szám
196#. szeptember 6. Szombat M M agazin v. Hofi „Abszolút tehetségtelen. Nagyon sajnáljuk, talán valahol másutt”.. • A fenti — Színművészeti Főiskolán gyakran elhangzó — ’’útbaigazítást** háromszor kapta meg Hofi Géza, a paródiaműfaj ma joggal legrangosabb képviselője. Azután egy „csak- azértissel” jelentkezett Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába, melyet sikeresen elvégzett. Debrecen, Csokonai Színház, majd ismét Budapest, 1967 ősze. A rádióban éppen folynak a Szilveszteri műsor felvételei. — Tessék, a mikrofon — mondja a rendező és Hofi elfogadta. Ettől kezdve mindenki ismeri. Legutóbb Svédországban aratott nagy sikert. A Mikroszkóp Színpadon pedig a világpolitika a témája. — Az mindig van — mondja. — Csak felszállók a villamosra vagy Leülük a tv mellé. Az idei, annyiféle jelzővel illetett táncdalfesztivál, (nevezzük csak egyszerűen viharosnak), zsákravaló paródiatémával szolgált. Ki is használta. A döntő után két nappal a balatonföldvári shaw-mű- sorának közönsége már dőlt a kacagástól. És mindenki, aki azóta hallotta. — Most mit csinál? — Várom, hogy elálljon az eső. — Akkor mondjon még valamit. — A mostani országjáró kőrútunk produkciójának szereplői közül Koós János ma már elmaradhatatlan partnerem és jó barátom, Malek Miklós, az Expressz-együttes trombitása pedig számaim zeneszerzője. — Tervei? — Sokáig csinálni, hogy mindenki „kinevessen”. Titkárválasztás az erdőben A nagyerdő közepén körülkerített gyermeküdülő. Három napra a gyulai városi-járási KlSZ-alap- szervezetek titkárainak otthona. Itt, csendes helyen) a városi zajtól távol készülnek a közel jövőben sorra kerülő alapszervi vezetőségválasztásra. Az előadó éppen azt magyarázza, hogyan kell lebonyolítani majd a tisztújítást. Az elnökség, a számvizsgáló, a jelölő- bizottság kijelölése, megválasztása milyen módon történik. A füzetek lapjai sorra megtelnek. Az elméleti rész után jön a gyakorlat, szépen elvégzik és megcsinálják, amit nemrégen hallottak. Majd szavaznak is. Megválasztották a titkárt, igaz csak jelképesen. A jó levegő még egészségesebbé varázsolja az amúgy sem finnyás gyomrokat. De csoda-e ez egy ilyen ebédnél? Csirkeaprólék leves, tele Zúzával, májjal. Van, aki kétszer szed. A fiúk, lányok elpilledve dőlnek hátra a széken, de még ezután jön a java. Piros-ropogósra sült csirkemell, comb, petrezselymes burgonyával, savanyúsággal. Többeken már a rosszullét halvány jeleit lehet felfedezni, de nem azért magyar az a gyomor, hogy meghátráljon! A szakácsnő és a konyhalányok az ajtóban állva, megelégedett mosollyal figyelik a „pusztítást”. Ebéd után a falak melletti székeken ülnek az előcsarnokban a jó ebédtől elcsigázott pihenők. De néhány pillanat múlva elkeseredetten ütik-vágják a fehér kau- ssuk labdát a háló felett. Hirtelen derültség villan át a termenés az addig tespedt csendet elektromos feszültségű, harsány jókedv váltja fel. Az egyik játékos a csata hevében hirtelen és meggondolatlanul hajol le az elgurult labdáért. Textilhangú recsegés után már rohan [is a hálóba, nadrágcserére. Véletlenül és zavarában a lányok hálójába téved, ahonnan nem éppen estélyiben, egy riadt lány rohan ki éles sikollyal. A fiúk arcán boldog és megelégedett mosoly. Jó kis közjáték. Kint csepergőre áll az idő. A fák között félhomály és madárfütty. Kezdődik a járőrbajnokság és néhány pillanat múlva elindul az egyik csapat. Első állomásnál a földre terített pokrócon különböző tárgyak. Alaposan meg kell figyelni, mert az utolsó állomáson el kell mondani, mit láttak. Rohanás a következőre, ahol egy fatörzsön kell végigmenni. Harsány derültség között csúsznak le róla az ügyetlenebbek. A lányok hamar •kiborulnak. A fiúk biztatgat- ják őket, le ne maradjanak a többiektől. A következő állomásnál, ahol gránátdobás szerepel a feladatok között, gránát hiányában a közeli vasút-töltés köveit dobálják célba. Bent a fák között sebesülthordás a program. Persze, a legvékonyabb tagot kapják fel a sebesültszállítók. A délután nem is lenne teljes, ha kimaradna a foci. A városi titkárok a járásiak ellen. A hangulat a deszkákból ácsolt padokon népstadionbeli — a tízegynéhány évvel ezelőtti — zúg a hajrá. Az egyik lány füzettel a kezében járkál és két forintért tippelhetnek a szurkolók. Góltotó. Kicsit sáros a pálya, közel van- I nak a nagy fák is, s a játék hevében nem ritka, hogy elcsúsznak vagy nekirohannak a fának. Ez persze újabb derültséget okoz. Győznek a városiak. A góltotóban összegyűlt pénzt négyfelé osztják. Nagy nyeremények. Egyenként 12 forintot kapnak. A két csapat is részesül a sörre váltott nyereményből. Este birkapaprikás az ebédlőben és társasjáték az ebédlő előtt. Szól a magnó, Tom Jones hangja végigbarangol a sötétbe bújt fák között. Aztán elcsendesedik a tábor. A fények kialszanak az ablakokban, s halkul a suttogás az ágyak között;., Egy nappal kevesebb lett a három. B. O. Otaniemi levelek VI. Leánypiac, hippigyülekezet, sörreklám Hat hete is elmúlt már, hogy ellőttünk hazulról. Keveset írtam azonban eddig a finn diákokról. (Ennek persze az is oka, hogy nyár van és „uborkaszezon” a diákéletben). Pedig maga az utazás is diák-organizáció útján jött létre. Mi most itt a TKY-nak, a finn műegyetem „különbejáratú” ifjúsági szervezetének a vendégei vagyunk. Finn'barátainkat nemcsak a nagyszerű környezetért irigyelhetjük, hanem azokért a páratlan lehetőségekért is, amelyek itt rendelkezésükre állnak. Közülük első és legfontosabb a Dipoli. Ez az építészeti remekmű egyrészt magának a diákuniónak a székháza, másrészt univerzális és reprezentatív kulturális központ. Itt rendezték például nemrég a nők világkongresszusát, majd az eszperantó világkongresszust A Dipoli számtalan, rendezvénye közül az egyik leglényegesebb a diákbál, amelyet hetente többször is megtartanak abban a három jókora, egymásba nyitható teremben, mely napközben ebédlő. Tudajdonképpen egy monumentális házibuliról van szó, hiszen a zenét — persze kitűnő erősítőkkel, hangszórókkal — magnó vagy lemez szolgáltatja. Rendkívül sok, szemlátomást nagyon ifjú kislány található itt. Mint ahogyan az minden buliban lenni szokott, a „minőségtől függően” egyesek árulták azt a bizonyos zöldségfélét. Mások pedig boldogan... nehéz lenne pontosan megmondani, mit csináltak, tegyük fel, hogy táncoltak a fülsiketítő beat ütemére. Az itteni etikett szerint egy felkérés nem többre és nem kevesebbre: két számra szól. Érdekes, hogy ezt a szabályt milyen szigorúan betartatták. Ugyanakkor viszont a fiúk és a lányok öl. tözékére a rendszertelen, színes (néha túl színes) összevisszaság volt jellemző. Strandpapucs és kisestélyi, rövid ujjú garbó és fehér ing nyakkendővel — volt itt minden. Ha a mi otthoni, szigorúan sötétruhás klubestünk leányvásár, akkor ezt a tarkabarka ka- valkádot nyugodtan nevezhetjük leánypiacnak. A vásárban ugyanis van valamiféle ünnepélyesség. A piac — az hétköznapi jelenség. És persze tarka. De ha már a külsőségeknél tartunk: van Helsinki központjában a Mannerheimitie-n presszó-féle. Néhány lépcső vezet ennek a presszónak a bejáratához, de ezek majdnem éj jel-nappal tele vannak, enyhén szólva is, siralmasan kinéző egyénekkel. Hamisítatlan hippikők: jámborak, bambák és koszosok. Esténként már nem férnek a lépcsőkre, s így az egész járdát ellepik. Érdekes módon azonban a jelenlétük senkit nem zavar. Ügy látszik, hozzátartoznak a városképhez. Végül hadd számoljak be egy remekül sikerült, négynapos kelet-finnországi kirándulásról. Előre kell azonban bocsátani, hogy a siker legfőbb részese a kitűnő időjárás volt. Nem tudom, milyen az idő otthon, de itt- — persze gyorsan lekopogom — jó ezer kilométerrel északabbra szinte dúl a kánikula. Hosszú idő óta nem emlékeznek a finnek ilyen száraz és meleg nyárra. A kirándulásra egyébként a diákok és az egyenruhás egyének szoros (néha túl közeli) kapcsolata volt jellemző. Vonattal mentünk Lapperantáig, ahol a helyi sörgyár néhány vezetője és egy „meseautó” várt bennünket. Ez utóbbi azért, hogy szabad utat biztosítson a'kb. százfős társaságnak, amint — hatalmas felfújható söröspalackokkal — átvonulunk a városon, a sörgyár felé. A nagyobb hatás kedvéért egy ütött- kopott hangszerekkel rendelkező zenekar is csatlakozott hozzánk, úgy, hogy a menet hasonlított egy falusi lakodalomhoz. A lappe- rantiak mindenesetre tátott szájjal bámultak bennünket. Miután a reklám-felvonulást a gyárban némi potya-piával honorálták, elindultunk hajóval egy „isten háta mögötti” kis szigetre, vagy 50 kilométerre a várostól. Letáboroztunk, és három napig fürdésen és napozáson kívül semmi dolgunk nem volt. És itt működött (mégpedig remekül) két újabb uniformisba öltözött emberke: két kiskatona egy tábori konyhával. Életemben nem ettem olyan jó tejberizst, mint ott. Egy jó húszliteres edényben főztek, mégsem kozmálták oda. Sajnálom szegényt, a következőt... ö nem más, mint egy körülbelül másfél méter magas „mit- ugrász zsebkalauz”. Visszafelé a vonaton olyan intenzíven rázta fel Tölt, lő, talál Világéletében állatbarát volt. Ahogy mondani szokták: a légynek sem tudott ártani. Aztán, úgy tizennyolc éves korában újfajta, addig ismeretlen szenvedély kerítette hatalmába. Minden felröppenő utcai veréb mágnesként vonzotta tekintetét. Csábította az erdő, az évszakonként, színét, hangulatát változtató természet, míg végül is a meghatározatlan halmazállapotú vonzódás egyetlen konkrét elhatározássá lett. Vadász leszek! — fogalmazódott meg benne. öt évvel ezelőtt kóstolt bele először a vadászat semmi mással össze nem téveszthető izgalmaiba. Hajtó volt. Térdig érő hóban, sárban űzte, riogatta a felnőtt puskások duplacsövűje elé a vadakat. Ha ügyes kezű ember mellett ment, kilométereken át cipelhette a nyulat, fácánt. De — és ezt ő is tudta —, a tandíjat meg kell fizetni. Am, amikor először jelentkezett a Békéscsabai Vörös Lobogó Vadásztársaságba, nem vették fel. Túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartották. Pedig, akkor már letöltötte a katonaidőt (jó lövő hírében állt az alakulatánál), nem félt a fegyvertől és nem volt ideges természetű. a kirándulás békésen alvó vezetőjét, hogy a srác ingéről két gomb is leszakadt. Ö sem volt rest: egyszerűen átzavarta a kalauzt a másik kocsiba. És most álljon itt a következő egyenruhás: egy kétméteres, hidegvérű rendőr a lahti pályaudvaron. A kalauz ugyanis kétség- beesetten rohant hozzá segítségért. Emberünk csak állt a peron közepén, s miközben a kalauzon kívül hatan hétféleképpen magyarázták neki, mi is történt, ő állt, állt és félpercenként ennyit mondott: „Jao”. (Ez olyan helyeslés- féle, majdnem annyit jelent, mint nálunk a „jó”. Itt-ott azért mégis lehet látni, hogy nyelvrokonok vagyunk). Amikor vonatunk továbbindult, még integetett nekünk egy keveset. A sztori viszont ezzel nem ért még véget. A srác ugyanis nem sokkal lahti után elkapta a vézna kis konduktort a szomszéd kocsi peronján, és megpróbált törleszteni. Nem tudom, hogyan rázta meg Krisztus azt a bizonyos vargát, de attól tartok, valahogy így. Ha két „civil” utas nem siet a kalauz segítségére, talán még most is ott rúgkapólna ég és föld között, a másfélszer akkora gyerkőc karmaiban. így azonban a legközelebbi állomáson a kalauz az állomásfőnökhöz rohant, aminek az lett a következménye, hogy Helsinkiben három markos rendőr várta különítményünket (ígérem, ők az utolsók az egyenruhások sorában). Megkérték a kalauzt és a srácot, fáradjanak be az őrszobára. Késő volt, siettünk haza a pályaudvarról. Pedig érdekes lett volna megvárni, kié lesz az utolsó szó? Rota László Nem keseredett el, de mi tagadás, rosszul esett az elutasító válasz. Sok az eszkimó, kevés a fóka — gondolta, de továbbra is kísérgette a profi-vadászokat. Végre aztán 22 éves korában bevették ' Nimród nemzetségébe, ö lett a megye legfiatalabb vadásza. Szovjet gyártmányú, 16-os kaliberű, duplacsövű Bókkal lőtte az első „toronykakast”. Jól sikerült a bemutatkozás, de — és ez is ritka eset — a hivatalos avatóünnepség elmaradt. (A zöldfülű puskást az első zsákmányra fektetve az öreg vadászok megvesszőzik.) Azóta Kárpáti József teljes jogú tagja a társaságnak. Sok nyúl, fácán skalpját mondhatja magáénak. Kiveszi részét a vadetetés munkájábót és szívesen segédkezik a szerinte roppant érdekes élővad-befogásnál. A vadászetikett szerint csak mozgó vadra szabad lőni. Képünk ne tévesszen meg senkit; a puskacső végén pihenő madárka a fotóriporter trükkje. Reméljük, a vadászok értik a tréfát és viccünk nem mond csütörtököt. B. I
