Békés Megyei Népújság, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-27 / 149. szám
I mi. június 27. 4 Kedd ÉPÜL az új posta Valószínű, még ez év szeptemberében átadják a Sarkad főterén épülő új postát. A kétmillió-nyolcszázezer forintba kerülő, modern vonalú épület, legalább 50 évre biztosítja a község zökkenőmentes postai ellátottságát. Az új helyen ideiglenesen két százas telefonközpontot szerelnek fel, amit rövid időn belül automatikus berendezéssel cserélnek ki. Fotó: Demény Hatezer fürdöző a csabai strandon A hét végére az időjárás 30 fokos meleget zúdított ránk, s ezzel együtt állandó telt házat a strandokon. A békéscsabai Árpád-fürdőben mintegy 6000 ember élvezte a napfényt, a vizet és bosszan- " 's egyben a zsúfoltság miatt, ami örökös sorban állásra és szűk helyre kényszerít mindenkit. Az idei csúcsforgalom jó „termést”, 13 ezer forintot hozott vasárnap. Érdekes grafikont raj - zolnak a nyilvánosság szeme elé az elfogyasztott ételek, italok, édességek. Hűsítőből 17—20 ládá- nyi, fagylaltból nyolcvan kiló, lángosból kétezer darab, továbbá 1000 üveg bambi, megszámlálhatatlan mennyiségű sütemény, kolbászféle fogyott el ezen az egy napon. Hétfőn már nyilvánvalóan kisebb a forgalom. Háromezer látogatóra számítanak s ezek többsége délután megy ki a strandra. Megszívlelendő a hangszóróban is sokszor ismételt tanács, hogy a vendégek ne hagyják a fürdő területén szanaszéjjel gazdátlanul holmijaikat, mert egyrészt akadnak szarka jelleműek, akik eltulajdonítják azokat, de sokszor tévedésből is gazdát cserélnek. A jegyszedők és a kabinosok a megmondhatói, hány kétségbeesett fürdőző zaklatja őket, kéri segítségüket, holott egy kis elővigyázatossággal mindez elkerülhető. —hg— Bánk Nagyúr Gyulán Civilben jött Gyulára kémlelni az ellenség hadállásait Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas, Érdemes Művész. A vár előtt kiszáll a kocsiból, lazít egyet nyakkendőjén, egy pillantással felöleli az üde- zöld környezetet, karját kitárja s roppant mellkasát teleszívja a szabad levegővel, s aztán kifújja a levegővel együtt azt a sok rohanást és fáradtságot is, amit a fővárosban a sokszor már szinte fullasztóvá váló televíziós szereplés, a rádió, a színpad, a film teremtett. Mindent ismerni akar, de első útja természetesen a várszínpadra vezet. Kíséretében Ste- fanik Irén, Miszlay István, Ivá- nyi József, Szoboszlai Sándor, Pá- kozdy János meg sokan mások, érdeklődők, újságírók. Felszabadult, kedélyes, tele humorral, rögtönzéssel. Aztán a színpadon egy pillanatra — vagy talán több percre is, de mi az élményt csak pillanatoknak érezzük — elkomolyodik. Próbálja az akusztikát. Suttog félelmetesen, mint Otelló Desdemona holtteste mellett; majd váratlanul dörren a hangja, mint Bánk bán Gert- rudisra, s aztán egy váratlan bemondásra hatalmasat nevet. A nevetés szinte dübörgéssé nő az évszázados várfalak között, s alig fér ki az egyik lőrésen, hogy a várfalon kívül is hallatszék. Mondtam: mindent meg akar ismerni. Aprólékosan, töviről-hegyire, pontosabban tégláról téglára járva ismerkedik az egész várral; nem kiszakítva Gyula város környezetéből összefüggést keresve és találva valamennyi: az előadáshoz kapcsolódó és látszólag egyáltalán nem kapcsolódó jelenséggel. Csónakba száll, vidáman evez, kisportolt izmai megfeszülnek, de pillantása újra meg újra a várra téved. Az ember azt hinné, ezekben a pillanatokban kettős életet él: a nagyvárosból kimenekült művészember gyerekes örömét a nyugtató természetben, de közben már formálódik benne a gyulai Várszínpad Bánk bán-ja is. A rondellával is meg akar ismerkedni, meg jó is ott elfogyasztani egy-két pohár bort a hűvösben, a faragott asztalok mellett. Kedves jelenét: bajuszos öreg magyarok borozgatnak csöndesen beszélgetve a sarokban. A művész érzékeny füle reagál az ízes tájnyelvre és kedvesen kötődik a jó öregekkel. Aztán koccint egyet velük anélkül, hogy felfedné in- kognitóját. Mondom, mindent ismerni akar. Arra az időre, amíg Bánk bán kosztümét ölti magára, arra az időre, amíg Bánk bán alakjával azonosul — azonosulni akar mindennel Gyulán, hogy serpmi se zavarja művészi alakításának teljességét. Bánk Nagyúr győzelemre készül Gyulán: a várat már meg- hódítptta, s július 1-én este a közönség sem „kerüli el sorsát...” Ternyák Ferenc /VWWWSAA/VA/WWWVWSA/WVWW ^/VWWW. \'VWWWWVWVWWV . Miklós, amint őrségből visszabotorkáltam melléje, felébredt. — Mi az, mi van? — kérdezte suttogva. — Te vagy az, Pista? — Én — vacogtam átfagyva. — Ki van kint? — A köldök. — Akkor most megpróbáljuk. Ha észrevesz, vagy meg akar akadályozni bennünket, inkább ő dögöljön meg, mint bármelyik másik. — Várjunk egy kicsit, amig átfagy. Hadd melegedjek fel. Már nem sok lehetett vissza a Kölyök őrségének idejéből, amikor kióvakodtunk. A Kölyök átfagyva húzódott a hodály szélárnyékos falához, így csak akkor vehetett észre bennünket, mikor mellette álltunk. — Ki az?! — dadogta az ijedségtől egészen halkan. Megnyugtattuk, de Miklós kezében ott volt készenlétben a meztelen szurony. — Hová mentek? — Na, mit gondolsz? — kérdezte vissza Miklós, miközben a nadrágja gombolását mímelte a köpeny alatt. Én is gombolkoztam. — Hideg van gyerekek — vacogta a Kölyök —, megfagytok. Eresszétek inkább a nadrágba, legalább egy kicsit melegetek lesz —vigyorogta felénk. — Barom — vágtam felé a szót, csak úgy fél vállról, mert Miklós már vagy tíz méterre a fák között talpalt. Az első fától visszapillantottam. A Kölyök utánunk jött. — A fene a pofáját, ez utánunk jön. — Nyugalom, guggolj le — szólt Miklós és szétterítette köpenye alatt úgy guggolt le, mintha szükségét végezné, A karpaszományos mintegy két méterre tőlünk megállt. BofyánszVí Tános: \ SÁRGASZEM0 — Mi van, kíváncsi vagy? Nyugodtan menj vissza, olyan ez is. mint ez az egész rohadt világ — suttogtam inkább, mint sem mondtam neki. Nem tudom meg- értette-e, mert ami következett, kicsit meglepett mindkettőnket. — Veletek megyek. — Hová, te? — Na ne izéljetek, tudom, hogy lógni akartok. — Elmész, te a... — Na, ne izélj, tudom, amit tudok! Tegnap óta figyellek benneteket. Vigyetek magatokkal — váltott át könyörgésre —, én sem csinálom tovább. Ránéztem Miklósra. Nem szólt, csak bólintott. Most már nem tetettük. Trappolva indultunk meg, lábunk alatt ropogott a szűz hó. Elöl Miklós, középen a Kölyök, utoljára én. A hegytetőről még visszanéztünk. A fehéren világító tisztáson emberek mozogtak a hodály körül. Valami üvöltésfélét is hallani véltem. A hadnagy úr? A fene tudja, lehet hogy megjött a hangja. Tehát szökünk. Különös érzés. Felszámoltuk magunk mögött a múltat. Múltunk nincs, csak jelenünk. Ha csak el nem kapnak bennünket. Órák óta törtettünk, amikor Miklós, anélkül, hogy hátrafordult volna, vagy fékezte volna az iramot, hátraszólt: — Te Kölyök, tudod-e, hogy a te eseted súlyosabb? — Miért? — Őrségből szöktél. — Fütyülök rá. — Nem is azért mondom. Még jó ideig törtettünk, amikor Keleten világosodni kezdett. Nem fáztunk, de túl melegünk sem volt. A tanya fölött álltunk le, s úgy, ahogy beástuk magunkat a hóba. Sokáig figyeltük a kis épületcsoportot. Csak a kutyát láttuk az udvaron. Az is fázósan, farkát hátsó lábai közé húzva próbálkozott többször is kaparászással bebocsátást nyerni a lakóépületbe. Már egészen világos volt, amikor végre sikerült1 neki. Fiatal nő nyitotta meg előtte az ajtót. Benbről pára tódult az udvarra. — Menjünk le — intett lefelé a Kölyök. — Várjunk még — szólt megfontoltan Miklós. — Mi van? Majrézol? — Ha majréznék is, mi közöd hozzá? — Jól van na, nem azért mondtam... A fiatal nő nyitott ajtót. Ijedten nézett ránk, de látszott rajta, hogy tudnak érkezésünkről, hiszen az ablakon át észrevehettek bennünket. A kutya vicsorogva állt mögötte. Miklós köszönését nem fogadta, de a kutyára valamit rászólt szlovákul. A férfi jóval negyvenen túl, az asszony valamivel innen lehetett. A lány úgy tizenkilenc, húsz körül. Fekete haja tömör koszorúba fonva ült magas homloka fölött. A szeme sárga, olyan, mint a macskáé. Furcsa, soha nem láttam még ilyen szemeket. Pillanatokig tartott a feszült merevség. Miklós ismét köszönt. — Jó napot! A férfi bólintott. Nem lehetett tudni, érti-e amit Miklós mondott. A két nő a kemence mellé húzódott. Az asszony szemén látszott a félelem, de a lány tekintete nem mutatott semmit. Hidegen, sárgán hordozta végig rajtunk. Valami varázslatos izzást láttam benne, de valami más is mozdult idegeimben. Szép volt azokkal a különös sárga szemekkel. Egy éve, hogy utoljára nő mellett feküdtem. A Kölyök fázósan dörzsölte kezeit, s topogott hozzá. — Hideg van — nézett az asszonyra, az féltőn karolta át a lányt, ö azonban nyugodtan állta vizsgálódásunkat. — Te, ezek félnek tőlünk — röhögött a Kölyök. — Csodálkozol? — Miért, nem vagyunk... — Mik vagyunk? — Kuss' — sziszegte felénk Miklós. — Mi a fenét pofáztok annyit? Tört szláv nyelven nyugtatta a háziakat, amire úgy láttam, sem az apának, sem a lánynak nem volt szüksége, csak az asz- szonyon látszott kissé a megnyugvás. A hóié kis tócsává gyűlt alattunk. Nem mertünk a szobában maradni csak addig, amíg haraptunk valamit. Ha jól emlékszem, hajában főtt krumplit, meg túrót. Az istálló fölött még találtunk valamennyi szénát a padláson, abban húzódunk meg. Jobb volt, mint az erdő. Napközben nem sokat, valamit azonban mégis sikerült aludnom. A Kölyök úgy aludt, mintha az anyja ölében lett volna. Kezdtem úgy nézni, mint a többi társát ebben a rohadt emberölésben. Kölyök, a szó igazi értelmében. Egyenletes szuszogása szinte jólesett fáradt mindenemnek. Miklós éppen az ellenkezője. Nehéz lélegzése, forgolódása és nyögése ráébresztett a valóságra. Nem hiszem, hogy tudtam, inkább csak sejtettem, mit álmodik, mi foglalkoztatja álmában. A felelősség hármunkért. Igen, azt hiszem. Délután ébredtünk. Elsőnek én. Jó ideje néztem már a zsindely résein kifelé, amikor mögöttem a Kölyök szuszogással vegyített vacogása felhangzott. A lány éppen a nyári konyha felé tartott. — Te, én ezt... Hátulról kapta a rúgást Miklóstól. A félhomályban is láttam Miklós torzult arcát. Bennem is elmosódott az előbbi érzés a Kölyökkel kapcsolatban. A szétfeszített lábú, Lemberg alatti nőt láttam csak. Valamit ordítottam is a stricikről. Miklós is üvöltött: — A rohadt fajtádnak az istenét! — Ne, fiúk... ne bántsatok ... jaj... jaj! — Ne üvölts te, te... — lihegte Miklós. — Nem verlek agyon, de most nem a koszos haverjaiddal vagy. Engem is Miklós rángatott le róla. Valami fékezhetetlen, s megmagyarázhatatlan ölniakarás fogott el. Soha azelőtt nem éreztem hasonlót. A Kölyök arcán slmázolódott a vér. (Folytatjuk)
