Petőfi Népe, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)
1993-02-24 / 46. szám
8. oldal, 1993. február 24. MEGYEI KORKÉP i. • Tizenegy család él a terézhalmi majorban. Tragédia a terézhalmi majorban Megrázó esemény történt február 18-án Jánoshalma mellett, a terézhalmi majorban. F. Zoltánné ötgyermekes édesanya otthonában, hatodik gyermeke születését követően elvérzett anélkül, hogy orvos beavatkozhatott volna. Pontosan 24 óra elmúltával követtük az eseményeket. A hatgyermekes F. család azt hittük, a világÍ égén lakik, azonban tévesztés nél- ül, háromszori útközbeni érdeklődéssel a helyszínre érkeztünk: Terézhalom, I. kerületi majorság. Széles, ledöngölt földút vezet egészen a házsor végéig. Egy várandós asszonykát szólítottunk meg, jó helyen járunk-e, s hamarosan mindenkivel, akinek az üggyel kapcsolatban mondandója volt, beszélgetésbe kerültünk. Herczeg Ferenc F.-ék közvetlen szomszédja, amíg autója volt (neki egyedül a majorbeliek közül) — egy 16 éves kiszolgált Zsiguli —, segített a rászorulóknak. A tragédiát szenvedett család két kisebbik fiát, a 3 éves Lacit és a 16 hónapos Mátét ily módon ő segítette a világra, ő vitte be szülni Julikát, az édesanyát a halasi kórházba. — Nem tudom, miért titkolódzóit — mondja —, de akkor is tagadta az utolsó pillanatig, hogy terhes. Most is azt mondta itt az asszonyoknak meg a védőnőnek is, mikor rákérdeztek, hogy nem állapotos. Dehát tudják, hogy van az, tudta azért mindenki. — Hogyan vette észre, hogy baj van? — Arra figyeltem fel, hogy az itthon lévő három kisfiú kint áll a ház előtt, és sírdogál. Kérdezem tőlük, tán elment az anyu, azért sírtok. Csak sírnak tovább, aztán a Zolika azt mondja, bent van az anyu, elvágta a lábát. Bemegyek, hát látom, hogy a Juli a vértócsá- ban fekszik az ágyon. Rohantam ki, mert tudtam, hogy éppen itt van az egyik szomszédasszony veje látogatóban, a Bandi. Neki van egy Trabantja, hát őt szalajtottam orvosért. Nem tudtam én semirpt mondani, csak azt, hogy vagy szült, vagy elvetélt, de azonnal jöjjön az orvos. Ő aztán nem is kérdezett semmit, hanem azonnal indult. Aztán amikor félóra múlva sem jött Jánoshalmáról senki, elszaladt a Sanyi szomszéd a ládagyárba. Onnan hívta telefonon a mentőket. — Mennyi idő telt el? — Becsületükre legyen mondva, pár perc alatt ideértek Halasról, s mindent el is követtek érte, de addigra vége volt. A feleségem fogta a kezét, úgy halt meg. Szeptemberben lett volna harmincéves. A gyerekeket áthoztuk ide, és addig itt is voltak, amíg az apjuk megérkezett. F. Zoltánnal, a családfővel nem tudtunk beszélni. Mint a szomszédjától megtudtuk, ő akkor délután, egy órakor úgy ment munkába, hogy mindent rendben hagyott, a felesége még uzsonnát is csomagolt számára. Tudott róla, hogy várandós a felesége, de még volt hátra néhány hete. Klinkó András véletlenül volt akkor éppen a majorban. Rendszeresen szokta látogatni az anyósát, most is itt találtuk a családjával együtt. * — Persze, hogy rohantam, amikor Feri szólt, úgy háromnegyed három körül. Nem kérdeztem én semmit, így csak annyit tudtam az orvosnak is mondani, amennyit nekem mondtak. Hogy a Juli vértócsában fekszik, vagy megszült, vagy elvetélt. — Talált orvost a rendelőben? — Éppen a végefelé járt a rendelés ideje Kishonti doktor úrnak. Őhozzá irányitott Jakab profesz- szor asszisztense, Marika. Mond• Klinkó András csak látogatóban járt akkor a majorban. deklődtünk, aki megtudva mi járatban vagyunk, elereszt egy megjegyzést: De gyors a sajtó! Kisvártatva a doktor úr is hazaér, s nyilatkozik az elmúlt nap történéseiről. — Három óra körül, a rendelési időm végén érkezett ez a Klinkó nevű ember. Én már felöltözve készültem egy sürgős híváshoz, egy 28 éves beteghez, feltehetően életveszélyben, hypertóniás krízisben lévő esethez. Akkor a következő szavakkal odajön ez az ember: A Juli vérzik, mentőért jöttem. Megkérdeztem, ki az a Juli, nem tudta. Szóltam az asz- szisztensemnek, menjen át a csecsemő-tanácsadásra, érdeklődjön, van-e nálunk ilyen beteg, terhes-e egyáltalán, mert a férfi azt sem tudta megmondani, mitől vérzik. — Azt azonban közölte, hogy azt gyanítják, szülése volt... —Ézért érdeklődtem a védőnőnél mielőtt elmentem volna, sikerült-e kideríteni róla, hogy hívják, hol lakik. Dimitrovné azonban azt állította, nem terhes az asszony, a múlt héten is megkérdezte tőle, de azt mondta, hogy nem az. Nálunk úem is volt nyilvántartásban. Miután ezt az információt kaptam, úgy ítéltem meg, hogy a kettő közül a 28 éves beteg a súlyosabb, életveszélyes eset, s oda mentem előbb. Amikor elláttam, s megállapítottam, hogy nem áll fenn közvetlen életveszély, visszatértem a rendelőbe. Megtudtam, hogy közben a mentőket már valaki értesítette, s a rohamkocsi már ki is ment a beteghez. Sajnos, epy ilyen eset, egy at- honiás vérzés, még kórházi körülmények között, jól felszerelt apparáttal, azonnali orvosi beavatkozás mellett is végzetes lehet. Öt perc alatt elvérzett a szülő nő. Eddig a szigorúan vett tények. Kérdéseket persze lehetne feltenni, s vélhetően az olvasóban is megfogalmazódott néhány. Az eset azonban — bár egyesek el akarták hitetni velünk, hogy egyedül és egyértelműen az anya a vétkes—jelenleg rendőrségi vizsgálat tárgya. Nem szerencsés tehát semmiféle minősítés, vélemény- nyilvánítás. Egyetlen gondolatot azonban nem lehet nem kimondani. Tarthatatlan, hogy tizenegy család, gyermekekkel, idős, magatehetetlen emberekkel két városhoz is közel, ilyen kiszolgáltatottan a gyors segítségkérés esélye nélkül éljen. Jánoshal- ma polgármestere mindezekkel egyetértve, s még egy-két példával meg is tetézve, ígéretet tett, hogy a testület foglalkozni fog a megoldás lehetőségeivel. Hajós Terézia • Herczeg Ferenc a síró gyerekekre figyelt fel. • Kishonti doktor: — Nálunk nem is volt nyilvántartásban. tam, hogy küldjön mentőt, vagy jöjjön ki orvos. Ő megkérdezte tőlem a címet meg a beteg nevét. Hát én csak annyit tudtam, hogy Julinak hívják, s a terézhalmi majorban lakik. Azt mondta erre, ő nem tud mentőt hívni. Szólt az asszisztensnek, hogy nézze meg a csecse- mősöknél, kihez tartozik, mik az adatai. Aztán orvosi táskával láttam még egyszer, Készült elmenni, de előbb rákérdezett, hogy kiderítettek-e valamit, aztán el is ment. Én még vártam, vártam egy darabig, aztán csak bementem a védőnőkhöz. Ott aztán mondták, hogy közben a mentő már odaért Halasról, nincs több dolgom, menjek el nyugodtan. Dr. Kishonti Attilát már nem találjuk a körzeti rendelőben. Otthon várják a magánbetegei, de még ide sem érkezett meg. A feleségétől érJÁNOSHALMI KULÁKPER Akinek megvolna a tanyája.. Manapság a többség szemében értetlenséget, sőt, megütközést kelt, ha néhány, a közvélemény nagyobb része által hordó- szónoknak tartott politikus gyűlésein idős emberek százai rázzák az öklüket. S szidják nemcsak a kommunistákat, hanem a mai kormányt is. Kik ők? Ezzel nemigen foglalkozunk. Arra pedig végképp nem történik komoly kísérlet, hogy legalább megértsük őket: miért a düh, miért a szitkozódás? — Semmink sem maradt — mondja Nagy József. Mert ma már csak nagyon kevesen tudják, hogy az évezredes magyar történelem egyik legsötétebb korszakának még élő tanúi ők. (Érzem, gyanús szavak.) Pedig igaz: 1948 és 1953 között a legjobb magyar falusi gazdák tízezreit (százezreit?) csukták börtönökbe névleg magyar hatóságok, s százával (ezrével?) végezték ki őket. Úgyszólván minden községnek megvolt a maga kulákpere. Csak egy-egy megyében tucatnyi diplomás történésznek ad majd valamikor évekre munkát, hogy a korszak borzalmait feltárják, megértsék, s hely- történeti szempontból is felhasználható módon feldolgozzák. Egy röpke évtized, s a nagy ku- lákperek ma még élő áldozatainak többsége eltávozik közülünk. S ha ökölrázásukkal az átalakult társadalom azonosulni már nem is tud, legalább álljunk szóba velük! A Jánoshalmán élő Nagy József is haragszik. —Én ilyen vagyok—mondj a, mi- után végighallgattam cifra „jókívánságait”, melyeket a mai illetékesekhez intézett. — Magyarul beszélek. Apám értett az állatokhoz Azután megenyhül, s elmeséli az élettörténetét. — A dédapám kapott még a múlt században földet Borotán, Szentkatán kilencven holdat. Előtte béres volt a kisszállási uradalomban, ami azt hiszem, a Pallovi- cini családé lehetett. Az akkori földreform idején felosztották a nagybirtokok egy részét, de ezért a nagyapámnak havonta kétszer kellett Kisszállásra robotra járni. Robotnak mondták ezt a munkát, ami arra utal, hpgy a család felmenői jobbágyok lehettek. — A földet azután többfelé kellett osztani, apámnak fiatal korában harminc hold örökség jutott. Én 1920-ban születtem, s tizenegy- tizenkét éves koromban tanúja voltam, amint az apám megcsinálta a szerencséjét. Mert a gazdálkodáshoz — a hozzáértés mellett — szerencse is kell. Apámnak az állatokhoz volt szerencséje, így lehetett a negyvenes évek végére 135 hold földje. Persze az igazi tanító- mester a nyomorúság. A harmincas évek elején óriási túltermelési válság volt, nem lehetett a gabonát eladni. Ez talán összefüggött a nagy világgazdasági válsággal is. Akkor, ’32-ben, volt a bolettás búza. Ez volt az, amit az állatokkal etettünk fel. S az apám megérezte, hogy az állattenyésztésre kell fektetni a hangsúlyt, mert a húsnak van piaca. Nagyon megtanulhatta még fiatalabb korában, mert nagyon értett hozzá. Törzskönyvezett lovaink voltak, de tenyészmar- hák és juhok is. Elhullás alig volt, az állatorvosok csodájára jártak az állománynak. Nekem persze tizenkét évesen az istállóban kellett aludnom, figyelni mindent, ott lenni minden elletésnél, etetésnél, s ránézésből tudni, hogy az állat jól érzi-e ma^át. S az apám arra is ügyelt, hogy ne buta parasztok legyünk. ’35-ben beíratott a jánoshalmi téli gazdasági iskolába, a mostani szakiskola elődjébe. El is végeztem. Bűnösök, mert csépeltek — Már a kuláküldözések elején kinéztek maguknak bennünket a kommunisták — folytatja Nagy József. — Az elsők között, 1948 nyarán tűzött tollhegyre bennünket a Bajai Hírlap, amikor azt írták, hogy az apám és egy társa szabotáltak, mert elkezdték a csépA népszámlálási adatok hamis bevallásáért és a mezőgazdasági munkák szabotálásáért letartóztatták Hagy Sándor (Szegi) jánostralmai kulákot és kát (iát A jáooshaliMt rendfiísóg a nóp- siátnláíási adatok hamis bemondása é>: » 3 éves terv védelméről stóió törvénybe ütköző bűncselekmény elkövetése miatt letartóztatta és a bajái törvényszék fogházába szállj tolta be Nagy Sándor (Szepi) já noshaimai nagygazdát, valamint Sándor és József nevű (iát. Nagyék a mo*t befejeződött népszámlálás alkalmival 40 sertést, két flssőt és 2 csikói nem vallottak be. A* adatok ellenőrzése során azon* pirns, sertészsír forgalma szállt1 ható. A rendeletiéi kapcsolt (osan szabad a aeetéazair fontaim* bao kiderült turpisságuk. A népszámlálási «dalok hamis bevallásán kívül Nagyék mezőgazdasági szabotázst is elkövettek. A csalad túl*'doniban lévő 84 kát. hold fotelből, több mint ötven holdat parlagon hagytak. A népszámlálás során történt hamis adatszolgáltatásokért Borotán 3t személy elisn indult eljárás. Ugyanakkor, amikor a dolgozó parasztság minden ereiével jgyek szik biztosítani jövő évi kenyerünket, a kultkok a mezőgazdasági műnk álatok szabotálisávsl, hamis adatok bemondásával igyekeznek akadályozni a* újjáépítés nagy munkáiét. A szabotáló kulik okát utoléri az igazság sajtó ökle és megkapják méltó büoteléáüket. ___ A kulákokat nyilvánosan szégyenítették meg. (Fotó: B. F. I.) • Nagy József elégedetlen a kárpótlással, rendszerint bosszúsan rakosgatja a papírjait ide-oda. lést. 1949 januárjában is elvittek bennünket egy időre, mert állítólag nem vallottuk be néhány állatunkat. S mások elrettentésére ezt is kiszerkesztették, a Jánoshalma és Vidéke című újságban. Ma is őrzöm a lapok egy-egy példányát. Amikor államosították a házunkat, tanyánkat, 48 órát kaptunk, hogy távozhassunk. Ha nem lett volna az apósom, az árokpartra költözhettem volna. A börtön- büntetésem előtt 1951. január 21- én vittek el, más jánoshalmiakkal együtt. Egy nagy jánoshalmi ku- lákper készült, amiben az volt a vád ellenünk, hogy egy kecskeméti pappal együtt — akit én sohasem láttam — államellenes szervezkedésben vettünk részt. Jánoshalmáról Agócs Máté, valamint Füki Sándor fényképész volt velünk, Borotáról Szabó Mihály, Horváth György, Ilcsik János, Müller József és Horvai István, a pék. A papot halálra ítélték — de nem hajtották végre —, közülünk a boro- tai Maráczi Lajos kapta a legtöbbet, nyolc évet. Megjártunk _ sok börtönt és munkatábort. Építettük a veszprémi egyetemet, a jászberényi hűtőszekrénygyárat, de a legrosszabb a gyűjtőfogházban volt. A cellaablakok az udvarra néztek, s ha egymás vállára álltunk, kiláthattunk. Sorban álltak az udvaron az akasztófák, s láttuk a halálba kényszerítettek viaszsárga arcát, a kötélen függő testek végső rángá- sait. Borzalmas volt, szabadulásom után egy ideig álmatlanság gyötört, sokáig elkísértek a megrázó élmények. Néhány napig a szomszédos cellában raboskodott Kádár János, aki a séták alkalmával mögöttem haladt. Gyorsan elvitték valahova máshova. 1953. szeptember 24-én szabadultam, amikor Nagy Imre kihozta a börtönökből az embereket. Ne kárpótoljanak, adják vissza! — Szabadulásom után mint osztályidegen — Jánoshalmán nem kaphattam munkát. Gombocz Gyurka, Somogyi László és Kelle Gyurka voltak azok a helybeli kommunisták, akik nagyon verték a vasat ellenünk, osztályidegenek ellen. A fiamat nem is vették fel továbbtanulni, csak később érhette el, hogy pedagógus legyen. Mi pedig, csak hosszú küzdelmekkel teli, nehéz évtizedek után jutottunk oda, hogy az apósom egykori házát, amiben most lakunk, megmagasítsuk, hogy öregségünkre tisztességesebb körülmények között élhessünk. A kárpótlás? Ez a legnagyobb bánatom. Engem ne kárpótoljanak, hanem adják vissza, amit elvettek! Az egykori borotai tanyánk nagyon jó állapotban ma is megvan. Reméltem, hogy visz- szakaphatom, de részaránytulajdonként kivitte a téeszből egy olyan ember, akinek semmi köze sincs hozzá! Pedig milyen más lenne, ha az unokámnak azt mondhatnám, kimegyünk a tanyára! Ezt sohasem tehetem meg. Ezért szidom én a mai rendszert, mint ahogyan szidtam a régit is. Epilógus Az írás szerzőjének nem az volt a szándéka, hogy a részletes kárpótlás ellen, a teljes reprivatizáció mellett szóljon, hisz a kérdés már — az egész társadalom érdekét nézve méltányosan — eldőlt. Ám ezrével élnek ma még olyanok is, akiknek ez a megoldás okkal sérti az igazságérzetét. S a közvélemény többsége előtt jórészt ismeretlen, sőt érthetetlen, hogy miért elégedetlenek, miért érzik ők ott jól magukat, ahol bennünket riaszt a stílus, a szitokáradat. Próbáljuk őket legalább megérteni. Bálái F. István
