Petőfi Népe, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-26 / 251. szám

6. oldal, 1991. október 26. HÉT VÉGI MAGAZIN Véget ért az ünnep! Véget ért... ? Örömmel summázzuk, sikerült! Sikerült örömet szerezni néhány száz idős embernek rendezvénye­inkkel az idősek hetén. Sikerült, mert sokan akartuk, hogy így le­gyen: gondozási központunk 16 dol­gozója, s mindazok, akiket segítsé­gért felkerestünk. Kiss János evangélikus lelkész az Igét hozta el közénk. Az ökumeni­kus istentisztelet méltó megnyitása volt az ünnepi hétnek. A gyülekezet ifjai, akik önként vállalkoztak idő­sek köszöntésére, közös énekléssel zárták az igehirdetést. A Lánchíd utcai óvodások kis csoportjának műsora felmelegítette az ünnepeltek szívét. A Habselyem­gyár a legkedvezőbb áron kínálta megvételre fehérneműit, és helyükbe hozta áruválasztékát. A Ki mit tud? vetélkedő színvonalas műsort adó résztvevői és a nézők: klubtársak és egészségügyi szakiskolások egy­aránt jól szórakozhattak. A zsűri ál­tál első helyezésben részesített Szabó Miklósné Rózsika néni és Schmidt Anti bácsi cigánytánca fergeteges si­kert aratott éppúgy, mint a többi produkció: versek, szólóénekek, tánccsoport és népdalkor. Megrendeztük a „fordított nap”- ot, gondozottainkkal szerepet cse­réltünk. Paródiába rejtettük egymás gyengeségeit. Sok kacaj hagyta el az öreg arcokat akkor is, amikor a fia­taloktól tanult játékokkal feledtet­tük korunkat. A programunkban süteménysütési versenyt is hirdet­tünk, melynek igen sokan szerettek volna résztvevői lenni. Olyanok is, akik számára már koruk és betegsé­gük nem teszi lehetővé, hogy a kony­hában foglalatoskodjanak. Őket ki­segítették lányaik, menyeik. Ezeket a süteményeket még büszkébben hozták időseink, mint a maguk sü­tötte édességeket. Az ünnepsorozat szüreti bállal ért véget. A mulatságon pártás magyar ruhájába felöltözött Domokos Fe- rencné M arika néni, így köszöntötte a Soltról érkezett vendégeket és klubtársait. A csőszlegényeknek és -leányoknak ugyancsak sok dolga akadt, minden szőlőfürt furfanggal gazdára talált. Nem feledkeztünk meg az ottho­nukban gondozott beteg időseink­ről sem. Az „Idősek az idősekért” program keretében a klub tagjai ajándékcsomaggal és virággal keres­ték fel betegtársaikat. Nem tudni, mi okozott házigondozottainknak na­gyobb örömet. Az-e, hogy látogatót fogadhattak kortársaik személyé­ben, vagy az ajándékcsomag, melyet együttérző, az idős embereket tiszte­lő felajánlók: Bács-Hun,,Agromix, tejipar, sütőipar, Univer ÁFÉSZ he- tényegyházi üzeme és a helyi Egyet­értés Szakszövetkezet, valamint a Délalföldi Pincegazdaság és Cseh Ferenc pékmester adakozásaiból ál­líthattunk össze. Az így éltünk mi ki­állítás egész héten nyitva tartott. Gondozottjaink fiatalságukat idé­ző, féltve őrzött kincseiket hozták el, hogy közösen feleleveníthessék ifjú­ságuk múltba veszett, szívükben mé­lyen őrzött napjait. Véget ért az ünnep! Véget ért? Ha szomszédunkban lakó öreg nénihez néha-néha becsöngetünk egy-egy szelet vasárnapi süteménnyel, ha a sétány padján üldögélő bácsikára szánunk öt percet napunk 24 órájá­ból, leülünk mellé, és megkérdez­zük, hogy tetszik lenni, ha az autó­buszon tekintetünk észreveszi a mel­lettünk álldogáló öreget, ha ... Mennyi ilyen lehetőség kínálkozik nap mint nap. Ha rájuk figyelünk, ha érzik szeretetünket, akkor nem ér véget az ünnep. így legyen! Dr. Borszék Lajosné, a IV. számú gondozási központ vezetője Mama, kérlek... L átom tekinteteden, megint neheztelsz rám. Igazad van! A táskámban maradt a recept, elfelejtettem kiváltani. Pedig mondtad. Azt is. hogy ne hozzak ilyen teasüte­ményt. mert a múltkor is száraz volt. Igazad van. Es Jóska sem jött, pedig megígérte, hogy megcsi­nálja azt a vacakot, de hát értsd meg, nem volt ideje rá. Es nem mentem el elintézni a postához a reklamációd, hogy megint két napig nem kap­tad az újságot. Igen, igazad van. Persze. Kihal­lom a szavaidból a szemrehányást, hogy hálátlan vagyok, te nem ezt érdemied azért, hogy felnevel­tél. Hát persze, hogy nem ezt énlemled, de mondd, egyáltalán érdemek jutalmazásán alap­szik ez a világ. Mondd csak, én azt érdemeltem, hogy itt őr­lődjek köztelek? Hogy Jóska, aki hites uram, a te vöd, akit a szomszédoknak úgy feldicsérsz mindig (minek tudják, nem fenékig tejföl a mi legendás jó házasságunk se), szóval ö sem lel­kendezik, ha hozzád kell jönnie. Nem, nincs baja veletek, csak valahogy mindig éreztetitek vele: micsoda ajándékot kapott, amikor feleségül ad­tatok hozzá. Es neki is van éppen elég oka arra, hogy ezt a főnyereményt időnként sorscsapásnak érezze, de hát együtt maradtunk eddig még, mit is tehetnénk. Itt vannak a gyerekek, ezer velük a gond, tetszik, nem tetszik: miránk, rátok is hasonlítanak, s ha belegondolok olykor, furcsa játékaként a sorsnak, mintha csak a rosszat tud­tuk volna átörökíteni... A nagyobbik konok, mint az apja. a kicsi meg szakasztott olyan szem­rehányó tekintetű, mint te. S hogy kinőttek a korból, amikor egy-kél ajándékkal mosolyt csal­hattunk ajkuk köré, hogy annak fényében mind­annyian elhiggyük: minálunk minden rend­ben . . . Most kezdjek panaszkodni, hogy fáradt va­gyok, s nem is a munkám, meg a háztartás fá- raszt, hanem minden más, amit megmagyarázni sem akarok? Hogy öregszem, s már véletlenül sem szólítanak le a férfiak, s hogy Jóska szeme is. hamarabb csillog, ha kis kolléganője butaságairól fecseg este, mind a két percben, amikor beszélgetünk ?! M áma! Hát persze, szép sikereim vannak, az adókulcsom is tisztességes, persze, de tudod, hogy mi van emögött ? Sejted, hogy a helytállás, a mindennap~meg-kell-mutat- nom készenléte mekkora erőfeszítés? Tudod, hogy milyen nehéz mosolyogni akkor, amikor hülyének nézik az embert, átverhetőnek, süket tyúknak, merthogy azért az utcájukba nem sétá­tok bele (mindig). Mama, próbálj megérteni, nekem is legalább annyi bajom van, mint neked. Jó, udvariatlanok a boltban, apa is morózusabb olykor, sőt, már kiabál is veled. De velem mind­annyian ilyenek vagytok! A fiúk, Jóska, te, apa. Hogy anyósomékról ne is beszéljek. Még szeren­cse. hogy ők nem itt laknak, levelet meg ritkán írnak .. . Mama! A gyógyszerből még van a fiókodban legalább fél évre való, az a vacak csap meg csö­pög hónapok óta. A gyerekek is eljönnek, ha hiányoztok nekik, parancsra idevezényelve csak a pofákat vagdossák, aztán azért is hallgathatok. Látom a szemrehányást tekintetedben, lásd már te is, hogy ha szétszakadok, akkor se tudok mindannyiátoknak tökéletesen megfelelni. Es egyszer, végre, már ne tőlem várd a mindenség tökélyének megvalósulását! Vedd tudomásul, hogy én is csak a te koránt sem makulátlan férjed, meg a te lányod vagyok . . . TTagyd, hogy nálad ne kelljen készenlétben lennem, hagyd, hogy itt megpihenhes- ■'*' sek, csak egy percre. Mama, nézz rám, ne szólj, csak simogasd meg a fejem. Kösz. Holnap hozom a gyógyszereidet. Nagy Mária Keserédes esküvő Kevesen tudták róluk, hogy ők nem férj-feleség. Annál többen ismerték őket arról, hogy szépedéi­nek. Anyuka, Papa. így szólítják egymást, és soha nem panaszkodik egyik a másikra. Lehetne másként is? Nem gondolkodnak rajta. Papa annyit tesz hoz­zá: az első feleségével sem veszekedett soha. Az első feleség, az első esküvő, s a huszonötödik házassági évfordulójuk ké­pei Papa ágya fölött díszí­tik a falat. Anyuka sose mondta, hogy szedjük le! Most már az ő ágya fölött is vannak képek. — Az a középső — mu­tatja — akkor készült, amikor a Papám nyugdíj­ba ment, s ez alkalomból jutalmat kapott. Kétszer egymás után. A főnöke azt mondta: nem baj, nyugod­tan tegye el. Vettünk belőle öltönyt, cipőt és lefényké- peztettük magunkat, a ké­pet bekereteztettük. Ké­sőbb szóltak, hogy az egyik jutalmat mégiscsak vissza kell fizetni. Hiába mondtuk, hogy elköltöt­tük. A nyugdíjunkból tör­lesztettük hónapokon ke­resztül. A tizenéve készült kép mellett ott vannak a pár hetesek. Ezek már színe­sek, de sötét a háttér, bele­mosódik Anyuka, Papa sötét ruhája. Választhat­tak volna másik felvétele­ket a kinagyításra, de ezen a kettőn allnak úgy, aho­gyan menyasszonyhoz, vőlegényhez illik. Ehhez rakaszkodtak. Anyuka, mintha a gondolatomat találta volna ki, azt mond­ja: — Olyan megható volt az esküvőnk! Nekem ez volt az első. Életemben először álltam szemtől szemben anyakönyvveze­tővel. Felemelő volt a vál­lán keresztben az a széles, nemzetiszín szalag! Papa szerint Anyuka szépsége volt a legmegha- tóbb —, s ebben semmi túlzás nincs. Anyuka tény­leg szép volt, ezt ő sem ta­S :ad(hat)ja, csak éppen a ödrász meg a smink­készítő szomszédasszony ügyességével magyarázza. (Kifestve is először voltam eleiemben — mondja ne­vetve.) — Régóta ismerik egy­mást? —A Papa első felesége a barátnőm volt. Miután meghalt szegény, a Papa egyszercsak azt kérdezte az édesanyámtól: Erzsiké, elengedné hozzám takarí­tani az Anyukát? Mert­hogy Anyukának hívott már akkor is. Eleinte csak takarítani jártam, aztán itt maradtam. Ötvenkét éves voltam akkor, a Papa öt­vennyolc. Ennek tizen­négy éve. — Miért nem házasod­tak össze? — Nem tudom. A szomszédainkkal nagy szeretetben élünk, több­ször noszogatták a Papát, s ő mindig megígérte, de aztán elmaradt. Hanem, miután beteg lett... Egy­szer trombózist, kétszer pedig infarktust kapott. Elkísértem mindig a kór­házba a mentővel, és per­sze mindennap látogat­tam, ha nem az intenzíven feküdt, de borzasztó volt hazajönni az üres lakásba. Féltem is. Attól, hogy rám- törnek, hogy kirabolnak, hogy jönnek a Papám ro­konai és elzavarnak a la­kásból. Annál inkább ko­moly ez a veszély, mert a Papa nevelt lánya — a le­lencből hozták 18 hónapos korában — valami csala­fintasággal a saját nevére íratta ezt a szoba-konyhás lakást. Ide ugyan be nem teszi a lábát, évtizedek óta nem tartjuk a kapcsolatot, de a földhivatal bejegyzé­sét nem tudjuk megmásíta­ni. A Papa öccse is ki akar engem kergetni innen —, hát ezért kellett hivatalo­san is szentesíteni a házas­ságunkat. Mondtam a hi­vatalban, hogy sietni kelle­ne, mert a páromnak most volt a második infarktusa, így nem kellett vámunk hónapokat. — Mit szóltak a roko­nok ahhoz, hogy összehá­zasodtak? — Senki nem tudja! Csak a legkedvesebb szomszédok, meg az Anyuka két húga. Egyik volt az egyik násznagyunk, ő vitt el bennünket a kocsi­jával, a másik meg befejez­te a főzést, mire visszajöt­tünk a szertartásról. — Far-hát-pörköltet készítettem elő, a húgom­nak csak be kellett fejezni. De olyan sok nokedlit csi­nált, hogy három napig azt ettük! Ez volt a lakodal­munk ... — Lehet, hogy hama­rabb kellett volna meges­küdni, hogy több ideig tudjunk rá emlékezni... — mondja tűnődve Papa, és a szeme teliszalad köny- nyel. Restelkedve meg is magyarázza gyorsan: — Gyönge a szerveze­tem, azért nem tudom a sí­rást visszatartani... (a. m.) IDŐSEK HETE A GONDOZÁSI KÖZPONTBAN Csak élni: kevés Október 14. és 18. között rendezte meg az idősek hete programsorozatát a Kecskeméti Városi Szoci­ális Gondozó Központ. Mint Trungel Ilona vezető gondozó elmondta: nem egyszeri alkalomnak szánták a rendezvényt, s valóban úgy alakult min­den, ahogyan várták. Különböző cégek anyagilag (is) támogatták a programsorozatot, az idősek klubjainak tagjai felkeresték az otthonok lakóit, valamint a saját otthonukban gondozott társaikat. Ezúttal a gondozott és gondozó sem a megszokott módon volt együtt, a közös élmény másképpen is összehozta őket. Hasznos és érzelmileg fontos kapcsolatok, barátságok születtek, gazdagodtak az emlékek, szeretettel, derűvel töltődtek fel a résztvevők. Hiszen dr. Iván László nemzetközi hírű gerontológus szavaival élve: „Az együtt töl­tött órák élménye öröm — ez létezésünk értelme is —, mert ezáltal valahová tartozunk ... Csak élni: kevés.” LÁTOGATÓBAN • Volt móka, tánc és vidámság. Akik a talpalávalót ropják: Schmidt Antal (női ruhában) és Simon Sándor, az idősek klubja tagjai. Az idősek hete alkalmából az Imre Gábor Nyugdíjasklub tagjai megláto­gatták a házigondozottakat. A gondo­zási központ által összeállított, sze­mélyre szóló ajándékcsomagot vittek, virágot, gyümölcsöt tettek hozzá, a ma­guk ajándékát. Az idősek nagyon vár­ták a látogatókat, teával, kávéval, süte­ménnyel kínálták őket. A találkozások jól sikerültek. Barátságok szövődtek, és megígérték egymásnak, hogy máskor is találkoznak. A klubtagok újra felkere­sik majd az állapotuk miatt otthonuk­hoz kötött gondozottakat. • S ha komolyra fordult a szó, a zsebkendők is előkerültek. Derdák Katalin (klubtag) verset mond. Átmeneti otthon Csengődön Két évvel ezelőtt gondozóház létrehozására, pályázat alapján, másfél mil­lió forintot kapott a minisztériumtól a csengődi tanács. Az e célra alkalmas — tágas, napfényes, sokszobás, eladó — épület valamivel többe került, s még át is kellett némileg alakítani, be kellett rendezni. Ehhez is kaptak anyagi segítséget. Ettől kezdve viszont a községi vezetésre, azaz most már az önkormányzatra hárult az intézmény minden gondja. Úgy tervezték, hogy ha a 18 férőhelyes átmeneti otthon mindig teli lesz, akkor a térítési díj fedezi az üzemeltetés költségeit (az épület fenntartása külön terheli az önkormány­zatot). Ez év február óta fogadnak vendégeket, de telt ház még nem volt. Magyarországon nemigen ismerik ezt a fajta szociális szolgáltatást, azt is kevesen tudják, hogy Csengődön van ilyen. Az intéz­ményben átme­neti időre fo­gadnak gondo­zásra szoruló időseket, esetleg fiatalokat. A térítési díj na­pi 400 forint, ennyibe kerül az ellátás (éjjel­nappali felügye­lettel, egészség- ügyi és más szolgáltatással), nyere­ség nincs rajta. Kifizetni sok, de aki ilyen segítségre kényszerül, tudja, hogy az otthoni ápolásért—ha van egyáltalán erre vállalkozó —, leg­alább ennyit, de inkább többet kér­nek. A nyugdíjból nem futja, általá­ban a családtagok egészítik ki a rá- valót. Mint Takácsné Gyöngyösi Kata­lin, az intézmény vezetője elmond­ta: a csengődjek térítési díjához hozzájárul a helyi önkormányzat. Az intézmény vendégei között sok ilyen van. Tanyán, magányosan élő idősek, akik télen nem tudják ellát­ni önmagukat, meg aztán félnek is egyedül (sajnos, okkal). Tavasszal majd visszatérnek otthonukba. Az ország minden részéből fogadnak itt átmeneti időre időseket. Egy bu­dapesti néni gyerekei például így tudtak elmenni három hétre kül­földre. Egy kaskantyúi asszony azért halogatta már évek óta a gyógykezelését (s romlott emi­att fokozatosan az egészségi ál­lapota, mert nem volt kire bízza anyósát. Miután Zsuzsi nénit elhelyezte a csengődi gon­dozóházban, befeküdt a kórházba. Egy kecske­méti bácsi az agyvérzés utáni lába­dozása idején vendégeskedett az in­tézményben. Volt, aki itt várta ki a szociális otthonba való bekerülését. Egy akasztói, teljesen magányos fi­atalember a csípőprotézis beépítése után szorult gondozásra. Az akasz­tói önkormányzat kifizette a napi 400 forintot, így azt a három hetet, amíg felépült, a csengődi intéz­ményben töltötte. A közelmúltban szavazta meg a csengődi önkormányzat, hogy a költségvetésükből 500 ezer forintot a gondozóház komfortosítására, bővítésére fordítanak. A beruházás tervei elkészültek, a kivitelezők ígé­rete szerint a munkákat is befejezik még ebben az évben. Nem is annyi­ra nagyobb, inkább lakályosabb, kényelmesebb lesz ezáltal az átme­neti otthon. —si • Valahol nyugalmat találni... Az oldalt szerkesztette: Almási Márta ÉLETET A MÚLTNAK • • Onéletrajzíró pályázat Életet az éveknek — emlegetjük, ha idős emberek jövőjéről van szó. E pályázattal az idősek múltjáról szeretnénk megemlékezni, de nem idegenekkel — profi szófaragókkal — megíratni a történetet. Úgy, ahogyan a valóságban megtörtént, írják meg maguk, az átélők. Kér­jük azokat, akik kedvet éreznek hozzá, írják meg életük történetét vagy annak egy érdekes szakaszát és küldjék be az alábbiak szerint: Olvasható kézírással vagy író­géppel írjanak. A történet tíz gé­pelt oldalnál lehetőleg ne legyen hosszabb. Az írást egy példányban kell beküldeni. Amennyiben a tör­ténetet verssel színesíteni lehet, s van önmaguk által írt versük, azt is szerepeltessék. Ha fénykép is van a történettel kapcsolatban, azt is tegyék az íráshoz. A fényképet — fénymásolás után — sértetlenül visszaküldjük. Lehetőleg címet is adjanak írá­suknak. Egy személy több írással is szerepelhet, de azokat külön borítékba kell tenni, s külön jeligé­vel ellátni. A pályázat jeligés, tehát az írást ne lássák el nevükkel, ha­nem csak jeligével. Lezárt boríték­ban szerepeltessék a nevüket, élet­évüket, foglalkozásukat, lakcímü­ket. A borítékon legyen az írással azonos jelige. A beküldött írásokat archívumunkban megőrizzük, a szerzőnek csak a fotókat, s esetleg a verset adjuk vissza. Beküldési határidő: 1991. de­cember 31. Az írásokat az erre a célra létesített gyűjtőládákba kell bedobni, vagy postán elküldeni a következő címre: Kecskemét Me­gyei Jogú Város Önkormányzata Szociális Gondozó Központja, 6000 Kecskemét, Széchenyi tér 22. A beérkezett írásokat az Ama­tőr Költők és írók Szövetsége (AKISZ) kecskeméti csoportjának szerkesztőbizottsága értékeli, ered­ményét a gondozási központ illeté­kesével közli — jeligével. Az ered­ményhirdetés ünnepélyes külsősé­gek között 1992. május 27-én lesz, Kecskemét, Széchenyi tér 22. szám alatti nyugdíjasklubban. Az első helyezett írást a szerkesztőbizott­ság kötetbe szerkeszti és aranyo­zott díszkötésbe kötteti. Az első öt helyezést elért írásokból, a szerző­vel történt előzetes tárgyalás után, esetleg a Petőfi Népe vagy az AKISZ részleteket közöl. Az első tíz helyezettek értékes jutalomban részesülnek az ünnepélyes ered­ményhirdetéskor. A pályázat ügyében érdeklődni lehet: Kecske­mét Városi Szociális Gondozó Központ, Széchenyi tér 22. Tele­fon: 21-495. Kecskemét Megyei Jogú Város önkormányzata Szociális Gondozó Központja Művészek ajándékkiállításai A rendezvénysorozatnak külön­böző kiállítások is részesei voltak. A művészek, akik a tiszteletdíjra ezúttal nem tartottak igény, a kö­vetkező ajánlásokkal bocsátották rendelkezésre alkotásaikat: Zsuga Sándor festőművész: „Szeretettel ajánlom a képeimet ta­lán a leghálásabb közönségemnek. Azért is, mert így a sok élményért, tapasztalatért, amit az idősebb korosztálytól kaptam, valamit vissza tudok fizetni.”. Baghet Is­kander fotóművész: „Örülök a le­hetőségnek, hogy Önök között le­hettem. Remélem, lesz más talál­kozásunk is, amikor Önöket tevé­kenységük közben fotózhatom le”. Répás János népi iparművész al­kotásaiból is nyílt kiállítás. A most hetvenéves férfi a fia halála után kezdett el szobrászkodni — így vé­dekezett ösztönösen az alig elvisel­hető fájdalom ellen. Műveiben a fia él tovább ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom