Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-10 / 212. szám
1990. szeptember 10. • PETŐFI NÉPE • 5 KERTÉSZEK KIÁLLÍTÁSA A „SÓGOROKNÁL" Virágpompa Tullnban Kertészek negyven fős szakmai csoportja utazott az ausztriai Tullnba. A keceli központú Magyar Kertészek Egyesülete tagjait saját autóbuszán vitte el az osztrák kertészeti kiállításra azzal a céllal, hogy megismerhessék, hol tart a nyugat-európai .termelés, ott milyen tendenciájú a kertészeti termékek kínáfata, illetve milyén a kereslet. Tulln ősi város a Duna mellett, N Bécstöl 30 kilométerre. A Bécsi-erdő és két kis folyó között kedves, hangulatos városka, amely a magyar történelemben is említődik. A monda szerint itt találkozott Attila menyasszonyával, Krimhildával. Későbbi történelmünkben is nevezetes hely Tulln, Frigyessel viaskodva IV. Béla királyunk csapatával eljutott idáig; Mátyás királynak pedig több ostrom után sikerült elfoglalni a tullni várat. A középkori várfalak egyes részei még ma is megvannak és áll az 1500 körül épült — s az azt követő évszázadokban többször átépített, bővített — Szent 1st- ván-bazilika. E környék mezőgazdasági kultúrája jelentős, elsősorban a kertészeti termelése kiemelkedő, az egyik legjobb bortermő vidék hírében áll. Nem véletlen tehát, hogy minden évben itt rendezik meg az osztrák kertészeti kiállítást és vásárt, amelyet augusztus 31-én a 72 éves, ismert politikus, Kurt Waldheim, az Osztrák Szövetségi Köztársaság elnöke nyitott még. A nemrég Közel- Keleten járt köztársasági elnök érdemeit emlegették a kiállítás szónokai, közöttük a tullni pol- gárhfiéstef, aki még azt motifiót- ta: büszkék e vidék szülöttere, aki az Öböl-válság rendezésében nem feledhető érdemeket szerzett. Kurt Waldheim is hosszan beszélt erről a témáról, majd az osztrák mezőgazdaság eredményeit ecsetelte, s ezután népes kíséretével, akik között néhány miniszter is volt, végigjárta a 80 ezer négyzetméter területű fedett és szabadtéri kiállítás legszebb részeit. Hat hatalmas csarnokban elsősorban a virágok és örökzöldek — a parképítésben használatos csodálatos növények és ritkaságok — kápráztatták el a látogatókat, s nem különben a rózsák, gerberák, ciklámenek, muskátlik, begóniák, liliom- és orchideafélék, szárazvirágok ezrei mellett a kaktuszok, délszaki növények, a kertek, parkok örökzöldjei, a különféle fenyők, cédrusok, ciprusok, borókák, tuják, tiszafák, fagyalok és borostyánok ... Szóval felsorolni lehetetlen azt a több százezer növényt és virágfajt, fajtát és válto• Meg lehetett (volna) venni e tíz évnél idősebb bonsai örökzöld fácskát, amelynek ára potom 16 ezer schilling... magyarok pénztárcájához képest borsos áron. A szabadtéri placcokon az osztrákok mellett német, svájci, cseh, jugoszláv és lengyel kiállítók is képviseltették magukat — a magyarok nem. Ez most az OMÉK-kal való időegybeesés miatt részben érthető is, bár talán éppen ezért érdemes lett volna akár egy standon reklámot és propagandát csinálni a magyar kiállításnak, onnét ide lehetett volna csábítani az érdeklődő (és olcsón vásárolni akaró) tullni kiállításlátogatókat. Mint ahogyan tették ezt a graziak, akik a szeptember végén sorra kerülő kiállításukat propagálták, sőt a stuttgartiak, akik 1993 (!) októberében rendezendő hasonló „témakörű” bemutatóra invitálták máris kiadványaikkal a Tullnba elzarándokolt kertészeket. A Magyar Kertészek Szövetségének szervezésében Tullnba •eljutott kertészek sok hasznos dolgot láthattak, ötleteket, tapasztalatokat szerezhettek, s az is megfogalmazódott, hogy a következő években is érdemes idelátogatni, sőt szaktolmács segítségét is igénybe véve lehetne több információt szerezni technológiáról, technikáról és piaci kereslet-kínálat alakulásáról. Üzleti megbeszélésekre is alkalmas volt a kiállítás, hiszen magánvállalkozókkal folytatható gyors és eredményes tárgyalásokra került Sor például a gilisztahumusz és a cserepes növények értékesítéséről, a csiga tenyésztés új berendezésének meg- vásárolhatóságáról, sőt külföldi tőketárs megnyeréséhez is hozzálátott néhány kertész, aminek itthon még lesz folytatása. Tájékozódni, adni és venni ez a külföldre látogatás célja, amire a jövőben még inkább alkalmat kell keresni. Az egyesület kihasználja a lehetőségeket, s még ebben az évben szervez hasonló szakmai utakat néhány nyugateurópai országba. Csabai István 0 Óriási volt a kínálat — és a vásárlás is — a virághagymákból. zatait, amelyet látni lehetett szeptember 3-áig. Bemutatták a termeléshez, cserepezéshez, szállításhoz szükséges legkorszerűbb berendezéseket, gépeket, eszközöket, párásító- és öntözőrendszereket, fóliaanyagokat, vegyszereket, a legkülönbözőbb formájú és anyagú edényeket, a házi- és hobbikertekbe való használati eszközöket, tárgyakat a kerti bútoroktól az energiatermelő kisméretű napkollektorig. Szerényebb mennyiségben szerepeltek a gyümölcs- és zöldségnövények, viszont az ezekből készíthető italokból, teafélékből, valamint gyógynövénykivonatokból itthon még soha nem látott mennyiséget és változatot vonultattak fel, sőt árusították is a termelők, kereskedők. Azt aligha kell mondanom, hogy a 0 A kaktuszkiállításnak is mindig sok nézője volt. 0 Feledhetetlen látványt nyújtott a csarnokokban bemutatott több százezer págott- és cserepesvirág, örökzöld. Pengeváltás Az értelmiség jeles képviselői, írók, művészek marják egymást. Nem elvi dolgokon vitáznak, hanem azon, hogy ki mikor és mit mondott, miről írt, milyen díjakat, kitüntetéseket kapott öt, tíz, húsz évvel ezelőtt, kinek a kegyeltje volt stb. Nyílt levelekben tárják fel hajdani sérelmeiket, mondják ki egykori helytállásukat és már akkor is szilárd, máig is helytálló meggyőződésüket, de nem érik be ennyivel. Vádakat és viszontvádakat közölnek az országos lapokban, melyek — már csak az olvasói érdeklődés miatt is — szívesen publikálják ezeket. Bevallom, hogy némi viszolygással olvasom a személyeskedő hangú, kemény sértéseket tartalmazó, bizonyára sebeket is ejtő írásokat. Tudom én, hogy minden korban akadtak ilyenek, legfeljebb ' magasabb, emelkedet- tebb, művészibb színvonalon. Petőfi-versben ítélte el Vörös- martyt „Midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én a hadügyben a többséggel szavazott”. „Nem én téptem le homlokodról, / Magad tépted le a babért.” — írta szenvedélyes hevülettel a Szózat költőjéhez. Kapott ilyen sebeket Babits Mihály és Ady Endre, osztott viharos, sértő szavakat és szenvedett is ilyenektől Szabó Dezső. Most azonban mintha másról lenne szó. Nem egy-egy politikai, irodalmi, kritikai állásfoglalás miatti felhevü- lés az oka, s nem az eszmék bar- rikádjain történik a pengeváltás. Azt érzi az olvasó, hogy a személyek, egyének vitáiban egymás lejáratása folyik. Valamiféle önigazolási célzattal, hogy valaki valakivel szemben kedvezőbb színben tűnjön fel, s megtörtént dolgok, helyzetek, cselekedetek, vagy csupán a korábban leírt mondatok más megvilágítást nyerjenek. Mondhatnánk, hogy a mindenkori rendszerváltás kísérőjelenségei ezek, emlékezzünk csak az 1945 vagy az 1956 utáni időkre. Valójában az említett jeles és köztiszteletben álló egyének nincsenek ráutalva arra, hogy bárkivel szemben is védekezzenek, vagy bárkit is támadjanak. Alkotásaik, műveik ugyanis bármelyik könyvtárban megtalálhatók, szavaik ellenőrizhetők. Különben is rendszerint azok tépik egymást, akik korábban jó egyetértésben álltak közös oldalon, küzdöttek nemes célokért, akár a népesedéspolitikáról, a szegények felkarolásáról vagy a környezetvédelemről volt szó. S tudunk olyanokról, akik a reform- gondolat képviseletében, s a rendszerváltás (-megújítás) szellemében voltak közös nevezőn, amíg el nem jött a tényleges cselekvés, a szabadon szólás lehetősége. Most pedig ... A köztársasági elnök mondta nemrég egy inteijú kapcsán: „Ha visszatekintek a történelmi közelmúltunkra, 1918-tól ... nem volt a társadalomban olyan réteg, amelyet a meggyőződéséért, származásáért, nyelvéért, Isten tudja még miért, igy vagy úgy ki nem rekesztettek. Mindenki gyanakszik újabb kirekesztésekre. Mert a védekezőösztön szinte vérévé vált... Nagyon nehéz a védelmet és a támadást egymástól elválasztani. Túl kell ezen jutnunk.” Igen, valóban túl kellene ezen jutnunk. De ha az emberek azt látják, hogy az általuk eddig nagyra tartott személyek is ilyen kicsinyes lelkületről tesznek tanúbizonyságot, mit is gondoljanak? Nem lehet csodálkozni, hogy a köznapi életben is felüti fejét a hisztérikus magatartás, a rosszindulatú áskálódás, a gyanakvás, a bevádolás, a feljelentgetés. (Sok rossz példa akad erre is a magyar történelemben.) Átmeneti korszak jelenségei ezek, olvastam valahol. Bizonyára így van. Csak az nem megy ki a fejemből, hogy némelyek viszont teszik a dolgukat, úgy mint máskor, küzdenek, dolgoznak a megélhetésért. Nem érnek rá, vagy jellemükből fakadóan nem is akarnak ilyen ügyekbe bonyolódni. Jó lenne hinni, hogy ők vannak többségben. Mert a nemzet felemelkedése, helyes útra találása, akármilyen okból feltépett sebek gyógyulása és be- gyógyítása, sérelmek orvoslása nem képzelhető el másként, csakis egymás megbecsülése és tisztelete által. Ennek feltétele természetesen az, hogy legyen miért tisztelni a másikat. Ne adjunk okot arra, hogy bárki előtt szégyenkeznünk kelljen eldurvult magatartásunk miatt. Aminek dokumentumait később szívesen kitépnénk megmásíthatatlan életrajzunk lapjai közül. F. Tóth Pál A vásárhelyi busszal utazom. Szándékosan nem hoztam magammal olvasnivalót, még újságokat sem. Időnként muszáj pihenni, kikapcsolódni, csak úgy, bámulni az útszéli fákat, a mezőket. Megnyugtató. És jólesik semmire sem gondolni. A busz közepe táján, a bal és a jobb oldalon is egy-egy hetven év körüli férfi ül. Ok ugyancsak nézelődnek, no, persze, meglehet, emlékeik között is kutatnak. A bal oldali úr szemüveget visel és svájcisapkát. A mellette lévő ülésen, az ablak felől hátizsákja pihen. Lehet, hogy egykoron nagy természetjáró volt az ősz, bajszos bácsika? Lehet, hogy fontos pozíciót töltött be. Tisztelhették személyében például egy kisváros ügyvédjét vagy szigorú tanítóját. Szinte látom magam előtt, ahogyan fiatalabb korában végigsétált a főutcán. Ült a hivatalában; íróasztalán tintatartó, iratkötegek. Hűvös szoba, kissé áporodott levegő ... Ha pedig tanító volt? Megannyi tudásra éhes srác figyelte szavait. Most, Csongrád felé tartva, a víz után kiáltozó kukoricatáblákat fürkésszük. A jobb oldali bácsi nem néz ki az ablakon. Eleget látta a határt? Néha el-elbó- biskol, látszik rajta, hogy.fáradt. Nem tud pihenni? A gazdálkodó ember, a föld, a rög gyermeke élete végéig gürcöl kis gazdaságában, a tanyáján, a háztáji földjén. Nincs megállás. Nem is tudni, hogyan szánta rá magát az utazásra. Talán az unokáihoz zötykölődik Vásárhelyre? Igen, talán ritkán találkoznak. Most felvette ünneplő ruháját, az élesre vasalt nadrágot, a fehér inget, nyakkendővel, és rá egy zöld színű tergálkardigánt. Arcát figyelem, telisteli redőkkel. Elszunnyadok néhány percre. Arra leszek figyelmes, hogy az előttem ülő két ember beszélget. Nem tudom, hogyan kezdődhetett köztük a diskurzus, de belemelegedtek. Tréfásan megjegyzi az egyik: ő még csak most kezdi újra az életét. Most ültetett gyümölcsfákat, szőlővesz- szőt. És a másik bácsi is. Ha két öreg találkozik, egyhamar megtalálják azt a témát, ami mindkettőjüket érdekli. Kezdődik a monológpárbaj, emlékidézés, közös ismerős kutatása. Az előttem utazók is közelebb ültek egymáshoz. Párbeszédük egyre gördülékenyebb. Mint a játékosok a labdát, úgy adogatják egymásnak az emlékezés jogát. Mindketten hadifoglyok voltak. Mint kiderül, ugyanabban az időben, ugyanabban az országban. Egyikük Leningrád mellett, fenn, északon, a Ladoga-tó partjánál. Másikuk délebbre, keletebbre, Szibériában. Egymást erősítgetik abban, milyen kegyetlen is volt a kint töltött másfél-két esztendő. Megfagyott a leheletük. Megfagyott a krumpli, amit még úgy is megettek, mert nem volt más. Munkájuk sem volt valami könnyű, mindkettőjükkel (és hány ezer társukkal?) fát vágattak, rönköt cipeltettek. Fáztak a mínusz negyven fokban, megfagyott a lábuk, hiába volt a halina. Nyáron pedig a hőségben gyötrődtek. Híreket ritkán hallottak odahaza hagyott családtagjaikról. De gondolataik mindig itt jártak. Talán ez erőt, biztatást adott számukra. Egyszer vége kell lennie, remélték. Amikor pedig elérkezett szabadulásuk pillanata, csak ámításnak vették, s valóban az ígért naptól számítva még egy évet, mások még többet voltak kénytelenek türelmetlenül várni... Hallgatom a két öreget. Micsoda véletlen! ... A vásárhelyi buszon, két közeli ülésre került két egykori hadifogoly. Meglehet persze, máskor is előfordul ilyesmi. Túl sokan vannak ők, a történelem áldozatai, a múlt^emlékeinek, keserű történéseinek átélői. És még többen, akik odavesztek. Mit lehet tenni, nekünk, unokáknak? Zokogva kereshetjük a nyomokat. A hajdani csaták lövészárkait, eltüntetett tömegsírokat. A lágerek kerítéseit, a fogolytáborok helyszíneit. Eltűntek. Az emlékezet viszont ma is élesen őrzi a közelmúlt eseményeit, embertelen cselekedeteit. Itt, a vásárhelyi buszon is, a két öreg egymásra találása révén. Vajon, nekünk, unokáknak lesz-e a homlokunkon jel? Tudjuk, tudhatjuk, hogy milyen sors vár ránk? A mi nemzedékünkre? ... Borzák Tibor Két hadifogoly
