Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-25 / 147. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. június 25. Kutyák és paragrafusok Pici kutyának nincs szerencséje ezzel az átmeneti korszakkal. Míg egyes állampolgárok arról pa­naszkodnak, hogy a tanácsoknál, ahol az önkor­mányzati törvényt és az őszi helyhatósági választá­sokat várják az elbizonytalanodott munkatársak, manapság még nehezebb ötről a hatra jutni, mint régen, addig Pici igazán nem elégedetlenkedhet: az „ő” ügyét példás gyorsasággal elintézték. Úgyszól­ván: napok alatt. Mi köze egy kutyának a tanácshoz? Több, mint gondolnánk. A helyi tanácsok joga ugyanis eldön­teni, hogy egy kutya hol és milyen körülmények között tartózkodhat a városban. Az ebekkel kap­csolatos be- és feljelentések is hozzájuk érkeznek, így került kapcsolatba Pici a kecskeméti városi tanács két munkatársával, akik a találkozás hatá­sára nagyon gyorsan úgy döntöttek: az illető ebnek távoznia kell a lakótelepi ház ötödik emeletéről. Mert a találkozáskor „lábszárharapás” nem tör­tént ugyan, ám „nadrágmegragadás" igen. Picinek valószínűleg nagyon egyszerű világképe van. O csak azt látta aznap, hogy az ajtó előtt, a folyosón két idegen férfi áll, akiktől éppen egyedül lévő, idős gazdasszonya kissé megrettent, s akik közül az egyiket valami furcsa szag lengte körül, amit az ebek köztudottan nem állhatnak (a sarki talponállók törzsvendégei jól ismerik ezt a kutya­szokást). Szóval, Pici ezt látta, és nadrágszárat ragadott, holott a helyzet nem ez, hanem ennél sokkal bonyolultabb, ennél jóval emberibb volt. Az ajtó előtt ugyanis nem két férfi állt, hanem maga a Hatóság. Akit semmilyen körülmények között nem szabad megugatni. Sajnos, Pici gazdá­ja sem tudta, kivel áll szemben, mert a Hatóság valamilyen titkos oknál fogva nem kívánta igazol­ni magát. Az idős asszony, a mai közbiztonsági állapotokra gondolva, ezért jobbnak látta a két férfi orrára csukni az ajtót. Ezek után hamarosan megkapták a határozatot: távolítsák el a vérengző ebet. Nem könnyű a tanácsiak dolga. Ha nem moz­dulnak egy feljelentésre, szidják őket; ha mozdul­nak, kutyák cibálják a nadrágjukat, vagy még ve­szélyesebb támadásoknak is ki vannak téve. A ta­nácsiak valószínűleg örülnének, ha nem kellene efféle ügyekkel foglalkozniuk. Csakhogy jól szabá­lyozott kis országunkban a kutyaügyeket is szem­mel kell tartania valakinek. Állandó, személyes kis harcainkban, legyen bár az ütközet tétje egy uga- tós négylábú, valakinek ki kell mondania a döntő szót, különben sosem lenne béke; nem igaz? Ám­bár Pici körül nem voltak harcok. A másfél év alatt, mióta az ötödik emeleten él, senki sem pa­naszkodott rá. Legalábbis a gazdiknak nem. Egy­szer csak elege lett valakinek abból, hogy egyálta­lán van, ott trappol a közös lépcsőn, használja a közös kaput, hempereg a közös ház előtti közös füvön. Kiknek lett elege? Azt nem lehet tudni, mert a tanácshoz eljuttatott feljelentésen csak a közös képviselő neve áll, aki, ugyebár, képviseli az összes lakót. S ők. úgy látszik, szemtől szemben nem szeretnek véleményt nyilvánítani. Kutyások és „kutyátlanok” harca régóta dúl nálunk a városokban. Néhány éve nagy port vert fel a debreceni tanács döntése, amellyel a nagy testű kutyákat kitiltotta a város lakótelepeiről. Hozzá képest a kecskeméti tanács igazán türelmes magatartást tanúsít, s főleg türelmesebbet, mint mi, állampolgárok, egymás iránt. Az állattartással kapcsolatos vizsgálatok többségében ugyanis kide­rül, hogy nem az állatokkal, hanem az emberekkel van az igazi baj. Borsot akarunk törni a szomszéd orra alá? Bosszút szeretnénk állni valamilyen sére­lemért? Sikertelenek vagyunk, rossz a közérzetünk :n utáljuk a világot, de legfőképpen boldogabb környezetünket? Nosza, riasszuk a tanácsot vagy bármilyen más hatóságot! Valamilyen paragrafus ebben a kis országban — , ..ég — szinte min­denre van. A feljelentő csak azt nem tudja (vagy inkább nem érdekli, mert nem ® fizet), hogy példá­ul Kecskeméten 30-40 ilyen eset kivizsgálása éven­te több százezer forintot vesz ki a tanács amúgy is elég lapos bukszájából. Négy évvel ezelőtt történt az is, hogy kampány indult: legyünk mi, magyarok, toleránsabbak, azaz türelmesebbek egymás iránt. Az a kampány elhalt, mint akkoriban annyi más spontán vagy jól irányí­tott össznépi fellángolásunk. Ma az Európához való csatlakozás hangoztatása a divat. Aki járt már „abban” az Európában, bizonyára látta, mennyivel jobban képesek elviselni az emberek egymást, és — talán éppen ezért — az „istenverte dögöket” is. A mások kutyáit. Sőt: a mások rigo­lyáját, hobbiját, szórakozását vagy éppen, mássá­gát. Akármiben nyilvánul is meg ez utóbbi: kutya­tartásban vagy politikában. S az „ottaniak” nem feltétlenül a hatósággal a hátuk mögött akarják bizonyítani, hogy igenis, nekik van igazuk! Őszin­tén szólva, én ezt a demokratikusan európai vagy inkább igazán emberi - nagyvonalúságot irigylem azoktól a nyugati, jóléti társadalmaktól. Pici gazdái egyébként fellebbeztek. Vajon a ta­nácsnál mérlegelik, hogy a kis tacskót nincs hová „eltávolítani”, és hogy a „nadrágmegragadás” csak egyszeri kilengés volt részéről? Hiszen amúgy csendes eb. Még a múlt rendszerben nőtt föl. Arra idomították, hogy ne hangoskodjon, ne randalí­rozzon, egyáltalán: semmi módon ne hívja fel ma­gára a figyelmet. Mert abból csak baja lehet — egy kutyának is. — magyar — „KATI, JÓ LEGYÉL!” Akit még várnak a gyerekek Jonny, a kecskeméti Kölcsey ut­cai ház pöttömnyi őre, testi mivol­tát túlszárnyaló hangerővel védi gazdaasszonya előszobájának aj­taját. Nem tudni igazán mi moti­válja indulatát, a hódolata jeléül odavitt csont-e, vagy a lakrész biz­tonsága, de ugat veszettül. Arrébb kell rúgni! — hallat­szik kintről, s e szavakra a szobá­ból azonnal indul a gazdi védelmé­be venni az okvetetlenkedő ebet: — Dehogy! — simítja el a vitát. Jonny tudja, hogy be kell engednie a vendéget. És a kutya tényleg „tudja”, mint ahogy a szelíd szóra az is „emlékezetébe” idéződik, hogy azokat a fránya rágcsálniva­lókat nem szükséges az előszobába hordani. A pillanatkép, amit rögzítettem, jellemző: leginkább Vasvári Ká- rolynéra, akinek nemcsak a szavai­ból, de egész lényéből sugárzik a megértés és a szeretet. Az a fajta asszony, aki egy szamócatöhöz, egy élőlényhez ugyanolyan gyön­gédséggel hajol, mint a rá bízott gyermekekhez. Vasvári Károlyné gyógypedagógus. És, bár a nőknek korát nem illik indiszkrécióval ke­zelni, jelen esetben ez is megenged­hető, pár nap múlva lesz 75 éves. S hogy még mindezek tetejére a koronát is rátegyük: ma is aktív dolgozó, tizenkét súlyosan fogya­tékos gyermek „védangyala”. Nem lehet másképpen nevezni az asszonyt, aki először a beszédre, aztán — iszonyatos energiával — betűvetésre, olvasásra tanítgatja „kicsi drágáit”. Honnan ez a derű, ez a szétsugárzó biztonság, sose fogyó erő? Nincs okozat ok nélkül. Katika néni szavaiból egy boldog gyer­mekkor bontakozik ki. Az első vi­lágháború kitörésének esztendejé­ben született Borbáson. A hajdani birtokon, mint a mesében, boldo­gan élt a család. A tragédia 1920- ban sújtotta őket, a nagy spanyol járvány áldozata lett a Budapesten katonai szolgálatot teljesítő apa. — A legidősebb nővérem is csak 8 éves volt, anyám 29! A nagybá­tyánk vette kezébe sorsunk irányí­tását. Beköltöztetett minket Kecs­kemétre, a Nyíl utcába. Ott nevel­kedtünk, s nekem volt a napi fel­adatom öcsémet az óvodába kísér­ni. A célhoz érve el-elidőztem, fi­gyelve a nagyszerű Margit nénit, miként foglalatoskodik a gyerme­kekkel. Hát én akkortól elszán­tam, hogy óvónő leszek. Csakhogy anyám nem engedett el Budapestre tanulni, így a református tanító­képzőt végeztem el Kecskeméten. A diplomámat 1934-ben kaptam meg és tanítani kezdtem. A háború után a fiúpolgáriban voltam állásban, amikor felaján­lották, hogy a dr. Bárczi Gusztáv által kezdeményezett gyógypeda­gógus-képzésben vegyek részt. A döntés nem volt könnyű. Akkor már férjezett voltam,, s a kisfiúnk hároméves ... De az én uram meg­értette, hogy ha az óvónőségből nem lett semmi, a vonzalmam mégis a kisebbekhez, az elesetteb- bekhez húz. Azt mondta: nyilván az általános iskolások között is van, aki rászorulna a te törődésed­re .. . Budán, ahol az intézet volt, ak­koriban még útonállók garázdál­kodtak, de ez sem riasztott. Meg­szereztem előbb a szaktanítói bizo­nyítványt, aztán a szaktanárit. A kecskeméti gyógypedagógiai intézet létrehozása, munkája — melynek iskolatörténetét már meg­írtam — külön fejezet életemben és nagyon fontos is. Tizenhét éve te­mettem el az én jó uramat, sokan meghaltak már a régi munkatár­sak közül is. Én azonban minden reggel boldogan kelek fel, mert várnak a gyerekek. Azért azt nem tagadom, hogy a munkaidő végén, ahogy jövök le a lépcsőn, kicsit már bizonytalanok a lépéseim. De a gyerekek hangja mindig elkísér, ahogy búcsúzkodnak tőlem: — Kati, jó legyél! Pedig az intelem felesleges. Kati néni, amíg csak képes rá, igyekszik vállalt feladatának eleget tenni... N. M. SAJTÓPOSTA „RUHÁJÁVAL KELLETT MEGTISZTÍTANIA A BESZENNYEZETT UTASTERET.. Mi történt a diákokat szállító autóbuszon ? Vaskos tartalmú ajánlott levelet kapott szerkesztőségünk. Feladója a kiskunmajsai Kígyós elnevezésű területen lakó négygyermekes édes­anya. Faragó Istvánná, aki nem mindennapi esetről értesített bennün­ket. Idézünk soraiból: „Kél kislányom iskolába jár. s az oda-vissza utat busszal teszik meg. Ez év január 31-én is ily módon utaztak, ám az egyikük hirtelen rosszul lett. és hányt. Ezt megtudva a sofőr, összeszidta öt és arra kötelezte: azonnal tisztítsa meg az utasteret. A megfélemlített lány a kabátjával és a sapkájával törölte fel a padlót. Ezt követően mindkettőjüket leszállította a buszmegállótól legalább 700 méternyire lévő útszaka­szon. Sűrű ködben kellett továbbmenniük ...” E panaszt olvasónk eljuttatta a Kunság Volánba:, amelynek személy- forgalmi vezetőitől még február végén kapta a következő választ: „Jegyzőkönyvileg hallgattuk meg gépkocsivezetőnket, aki elmondot­ta: ha a diáklány rosszullétéről idejében kap jelzést, megállította volna a kocsit, a kellemetlenséget elkerülendő. Csakhogy a történtekről már késve értesüli. A személyszállítás! végző autóbuszjáratokra megállapított szabály szerint a kocsi beszennyezése miatt az utas 100 forint póldij megfizeté­sére kötelezhető. A sofőr azonban nem kívánt élni e lehetőséggel, ezért szólította fel a diákot a takarításra. Ezt követően pedig a Dinnyés­tanyánál, tehát a hivatalos megállóban állította meg a buszt, a gyerekek leszállása céljából. Noha a dolgozónk nem követett el fegyelmi vétséget, figyelmeztettük az utazóközönséggel szembeni mindig udvarias és figyelmes magatartás tanúsítására ...” Faragó Istvánná e reagálást nem tartja kielégítőnek. Egyfelől nehez­ményezi, hogy őt és a gyermekeit nem hallgatták meg a vizsgálat során, másrészt hiányolja: a padlótörlés miatt használhatatlanná vált ruha árának megtérítéséről egy szót sem szólt a Volán. Tehát egyáltalán nem örül annak, hogy a pótdíj helyett a beszennyezett utastér takarítására kényszerítették a kislányát. Mi természetesen nem lehetünk döntőbírók ez ügyben, ám a vélemé­nyünket közreadjuk: Korántsem tartjuk helyénvalónak, hogy a buszt önhibáján kívül beszennyező utas (pláne, ha kisdiák) kényszeríthető a takarítási mun­kára. Az meg egyenesen felháborító, ha e műveletet végső soron a saját ruhája felhasználásával is el kell végeznie. Szerintünk mindenképpen a járat személyzete feladatául illene megszabni az efféle teendőt. Ami pedig a 100 forintos büntetést illeti, az reális, ha az utas vigyá­zatlansága okozta a szennyezést. Ha ez utóbbi azonban betegség (pl. hirtelen rosszullét) következménye, a pótdijas szankció is antihumánus- nak tűnik. A kocsik soron kívüli kitisztításának kockázatát indokolt esetben a saját anyagi terhére kellene vállalnia olyan cégnek, amely tömegszállítással foglalkozik .. . Ki jogosult a pótszabadságra? Tavaly októberben arra kénysze­rültem, hogy munkahelyet változ­tassak, ami sima eset volt: pénteken végleg elköszöntem a régi cégtől, a rá következő hétfőn pedig már ál­lásba kerültem a másik vállalatnál. Ott szerződéses viszonyban va­gyok, s emiatti a sérelmem. Munkaadóm ugyanis közölte ve­lem, hogy idén csak 15 nap szabad­ság illet meg, mert nem véglegesi- tettként alkalmaz. Nagyon megle­pett ez a korlátozás, hiszen plusz 8 naptól estem el. Nem értem, hogy a csupán szerződéses alkalmazotta­kat miért másképpen bírálják el szabadság szempontjából, mint a többi dolgozót? K. P.-né Kiskőrös Megleptek bennünket e sorok, amelyekből világosan kitűnik, hogy némely munkáltató, enyhén szólva, félreérti a munkajog előírásait, illet­ve azt a dolgozói érdeket sértő mó­don hajtja végre. Ugyanis a vonat­kozó törvényről az alábbiakat kell tudni: A dolgozónak minden munkavi­szonyban töltött naptári évben 15 nap alapszabadság, s a munkavi­szonyban töltött idejétől függően pótszabadság jár, ami hároméven­ként 1 nappal gyarapodik. A szol­gálati éveket egybe kell számítani, függetlenül az egyes munkaviszo­nyok megszűnése módjától és a kö­zöttük lévő időkiesések tartamától. Feltételezésünk szerint: levél­írónk munkáltatója a „szerződéses alkalmazáson" a határozott időre szóló munkaviszonyt érti, ami után ugyanannyi szabadság illeti meg a munkavállalót, mintha a munka- szerződése meghatározatlan időre szólna. Végezetül megjegyezzük: csakis a fegyelmi elbocsátás hatálya alatt álló személy nem részesülhet pótszabadságban, mégpedig e hatá­rozatjogerőre emelkedésétől számí­tott három évig. ■ÜZENJÜK Ádáméknak, Kalocsára: Önökhöz hason­lóan sokan panaszkodnak amiatt, mert a kiskertjükben elterjedt tarack gátolja a ha­szonnövények megfelelő fejlődését. Ilyenkor sürgős teendő a tarackirtás, ami történhet mechanikai módon, tehát kapálással is. Hát­ránya ennek, hogy a föld alatt maradhatnak a gyökér- és szárrészek, amelyekből újra és gyorsan fakad a gyom. Az irtás hatékonyab­ban végezhető vegyszerekkel. Szakembertől tudjuk, hogy ezek sorában a legismertebb a Glialka, ám azt csak a vetés előtt, illetve a betakarítás után szabad használni, mert el­pusztítja a környező egyéb — főleg az úgyne­vezett lágy szárú — növényeket is. A Fusila- de és a Nabu készítményekkel való permete­zés már nem jár efféle veszéllyel. S még any- nyit: bármelyik szer hatása 2-3 héten belül érvényesül, hiszen ennyi idő kell, hogy a mé­reganyag eljusson a gyomnövény minden ré­szébe. Berci Jánosnak, Kecskemétre: Idén május 25-e óta hazánkban is közlekednek belföldi repülőjáratok, egyelőre azonban csak a Bu­daörs ....Kaposvár és Budaörs—Nyíregyháza ú tvonalon. A negyven-, illetve hatvanperces repülés menetdíja 1800, illetve 2500 forint. E magas összeg sejteti, hogy a MÉM (FM) Repülőgépes Szolgálatának eme vállalkozá­sa iránt csakis az igen jó anyagi körülmények között élők körében lehet érdeklődés. Ebből adódóan a szolgálat tevékenységének más magyar városokra vonatkozó kiterjesztése még nincs napirenden. TANÁCSTALAN A SEGÍTŐKÉSZ TELEFON-ELŐFIZETŐ Mit mond a távközlés megyei vezetője ? — Lakásomban van telefon, ám a házunkban másutt nincs, meg aztán az utcai készülék is gyakorta hasz­nálhatatlan, következésképpen több lakótárs a szívességemet kéri, ha az ügyes-bajos dolgát sürgősen szeret­né elintézni távbeszélőn. Eddig úgy volt, hogy a beszélgetés végeztével megkérdeztem a posta 01-es számú szolgálatát, amely kö­zölte a dijat, s azt megfizette a tele­fonáló. Mostanában azonban már hiába hívom ilyen ügyben a postát, mert ott megtagadják a felvilágosí­tást. Nem vagyok olyan anyagi hely­zetben, hogy a mások telefonálásá­nak költségeit magamra vállaljam. Márpedig ezt kell tennem jobb híján, ha a saját telefonállomásomat to­vábbra is az idegenek rendelkezésére bocsátom. E plusz kiadásoktól leg­feljebb oly módon menthetem meg magam, ha a jövőben senkinek, sem­milyen célból nem engedélyezem az otthonomból történő távbeszélést. Ilyesféle szándékomról már szót vál­tottam néhány érintett személlyel, akik rosszallásukat fejezték ki. Pe­dig nem akarok velük kellemetlensé­get. Fogalmam sincs, mitévő le­gyek . . . Megyénk egyik városában lakó olvasónk — nevét, kérésére nem hozzuk nyilvánosságra — e pana­száról tájékoztattuk a 'Bács-Kiskun Megyei Távközlési Üzem vezetőjét, Gyenes Gézát, aki válaszként az alábbiakat mondotta: — A legfontosabb tudnivalókkal kezdem, nevezetesen, hogy a saját telefonnal rendelkező személy se­gélykérő beszélgetésre — mentő, rendőrség stb. hívására — bármely időpontban díjtalanul köteles a ké­szüléket átengedni. Amennyiben más célból óhajt valaki telefonálni ilyen állomásról, annak lehetősége az előfizető döntésétől függ. Utób­binál fontos mérlegelni a segítő­készség anyagi vonzatát. Ami a távbeszélés költségét illeti, arról tudni kell, hogy az automata, vagyis a távhívásos rendszer igény­bevételével történő telefonálás díjá­ról nem tud azonnal tájékoztatást adni a műszaki részlegünk. Az ösz- szeget csakis a havi számla tartal­mazhatja. Megjegyzem itt: a helyi beszélgetés tarifáját közli a leg­újabb megyei telefonkönyv, s an­nak adata, illetve a beszélgetési idő ismeretében már könnyedén kiszá­mítható a fizetendő díj. Vidéki hí­vásnál pedig az a szabály, hogy az ugyanazon körzetszámon belüli helységek az 1 -es dijkörzethez, az azon kívüli, de még a megyénkbeli települések pedig a 2-es díjkörzet­hez sorolandók, s ezek esetében szintén a telefonkönyv közli a nap­pali és az éjszakai beszélgetések időre korlátozott díjtételét. Más a helyzet az úgynevezett kézi kapcsolású telefonálások lebonyo­lításánál, ugyanis ha e beszélgetést az előfizető díjközléssel kéri, a 01-es számú szolgálatunknak kötelessége megadni a szükséges adatot. Még annyit: tervezzük a készülé­kekhez csatlakoztatható díjszámlá­ló szerkezetek beszerzését. Ezek ré­vén az előfizetők napra készen lát­hatják, a lefolytatott beszélgetések után mennyi díjösszeget kell kifizet­niük a postának. Elképzelésünk az, hogy akik anyagi okokból nem tud­ják megvenni e praktikus készülé­ket, azoknak bérbe adjuk. Szerkeszti: Veikéi Árpád Levélcím: 6001 Kecskemét, Szabadság tér l/A Telefon: 27-611 FELROBBANT A BOJLER Gyorsan és szakszerűen intézkedett a Dégáz Azt a pénteket — június 1-jét írtak akkor — egyhamar nem felejti el a Kecske­mét, Akadémia körút 16. számú ház első emeletén lakó Partiné Szabó Mária. A drámai eset és annak következménye éppúgy emlékezetes számára, mint a példamutató segítségnyújtás, amiben részesült. íme, a történet, ahogyan olvasónk beszámolt róla: Hadd kezdem azzal, hogy iskoláskorú kislányommal és az idős, beteg édesanyámmal lakom együtt. Jómagam súlyosan rokkant vagyok, naponta járok orvosi kezelésre. Állapotom miatt gyakran kell tisztálkodnom, a meleg vizet a gázbojleremből nyerem. Ez a szerkezet robbant fel néhány hete, minek következ­tében tetemes kár keletkezett az otthonomban. A helyreállítás érdekében legelőször a Dégáz Vállalat helyi vezetőjéhez, Chikán Tiborhoz fordultam, kérve őt a sürgős közbenjárásra. Nagyon megértő és szolgá­latkész emberként ismertem meg, akinek intézkedésére már egy órán belül a lakásomban volt Méhész Árpád, a cég dolgozója, aki felmérte a kárt és a javítás módját. Elment, majd újabb óra múlva már ismét szólt a csengő, hiszen megérke­zett Szabó István és Folk József, a két szerelő. Magukkal hozták a vadonatúj vízmelegítőt, amelyet a legrövidebb idő alatt felszereltek. Másnap a Dégáz képvi­seleteben Keresztesi Sándor jött el hozzánk, hogy a bojler működését ellenőrizze, illetve beszabályozza. Azóta újból folyamatos és aavartalan a melegvíz-ellátá­sunk. Jól tudom, hogy a különféle szolgáltatók lassú és minőségileg kevésbé megfele­lő munkájára manapság sok a panasz. Ez okból szóltam én az ellentétes tapaszta­latomról. Úgy velem, a Degáz említett munkatársai a nyilvánosság előtt is megér­demlik a koszönetemet azért, amit családomért tettek gyorsan, szakszerűen vagyis követésre méltóan.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom