Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-15 / 271. szám

1989. november 15. 9 PETŐFI NÉPE 0 5

„A zenei élet apró tükre a politikának”

Interjú Kocsis Zoltán zongoraművésszel

Két évtizede már, hogy minden hangversenyen jelen vagyok, amit a bajai József Attila Művelődési Központ nagytermében tartanak. A sok rangos rendezvényből is messze kiemelkedett Kocsis Zoltán világhírű zongoraművészünk november 5-ei esti koncertje, mely a két karzatot is beleértve minden helyet betöltő közönségnek és természetesen nekem is örökké emlékezetes marad. A művész bajai vendégszerepléseit mindig megelőző felfokozott érdeklődést még növelte, hogy Kocsis Zoltán a koncert teljes bevételét olyan nemes cplra ajánlotta fel, mellyel a közvélemény a legteljesebb mértékben azonosult: a városban három évszázad során megbecsülést szerzett Fe- renc-rend visszatelepítésére. A hangverseny után a művész készséggel vállalta, hogy interjút ad a Petőfi Népe olvasói számára.— Mi indította arra, hogy zsúfolt programja ellenére — ha jól tudom, a múlt héten Londonban, holnapután pedig Regensburgban játszik —, Baján adjon jótékony célú hangversenyt, mégpedig egy méltatlanul elüldözött egyházi rend visszatelepítésének előmozdítására?

— Mondhatnám, hogy a gondolat már azért sem idegen tőlem, mert Liszt Ferenc is, akinek műveiből a program első részét összeállítottam, ennek a rendnek a ruháját öltötte fel élete alkonyán. De az igazság az, hogy a művelődési központ fiátal munkatársától, Dunai- Pétertől kaptam a felkérést. Hosszú ideig mentek ide- oda a telefonok, majd kiderült, hogy az intézmény vezetője nem járul hozzá az említett célú hangversenyhez. Erre megpróbáltam egy köztes megoldást, szóba került néhány műemlékvédelmi jellegű cél. Közben azonban az igazgató megvált az intézménytől, így az eredeti tervnek nem volt akadálya.

— Most azt kellene kérdeznem, hogy játszott- e már Baján? De mivel tudom, hogy igen, sőt az előző három alkalommal is jelen voltam a koncertjén, hadd érdeklődjem az iránt, hogy milyen benyomást keltett az itteni közönség?- Mindegyik bajai hangverseny esemény volt számomra. Először Simon Albert karmesterrel és a Zeneművészeti Főiskola kamarazenekarával jártam itt, amikor is Bach D-moll zongoraversenyét játszottam. Utána Vidovszky Lászlónak csináltunk egy szerzői estet, melyen az egyik versenyműve hangzott el. Harmadszorra következett a tanítóképzőbeli szólóestem, melyet,szintén nagyon melegen fogadott a közönség. így Baja mindig különleges élmények helyszíne az életemben. Nagyon örülök a mai estnek is, hiszen ez az első eset, hogy ilyen célra játszottam-. Hozzá kell -tennem, hogy nagyon Sok jótékony célú koncertet adok. A kérdésére-' visszatérve: Baján mindig úgy éreztem, hogy a hangverseny elejétől a végéig „megtörténik”. És ez nagyon fontos, mert előfordul, hogy nagy várakozás előzi meg a koncertet, aztán valahogy nem történik semmi. Japánban voltak ilyen tapasztalataim. Óriási várakozás, reklám, telt ház, és mégsem úgy megy a koncert és nem énmiattam. Nagyon sok múlik a közönség fogékonyságán. Talán nem is a siker a legfontosabb, hanem az a koncentráció, mellyel meghallgatnak. Londonban például nagyon rossz tapasztalatokat szereztem Schubert B-dúr szonátájával, azzal, melyet ma este is játszottam.

— Ha már a műsornál tartunk: első számként Wagner Trisztán és Izolda című operájából a Bevezetés és Izolda szerelmi halála hangzott el. Az utóbbit Liszt Ferenc, az előbbit az ön átiratában hallottuk.

— Arra gondol, hogy az átiratok ellen berzenkednek mostanában. Nem tudom, hqgy miért, de azt hiszem, hogy a két világháború közötti, és még inkább a negyvenöt utáni irányított, kicsit álprogresszív, kicsit magyar módra konzervatív zenepolitika eredménye az is, hogy. itt például egy Kreislernek, aki a műfaj egyik nagyjának számít, soha nem volt igazán sikere. Szinte törvényszerű, hogy Magyarországon egyes embereket kijátszanak egymás ellen: ahol Bartóknak sikere volt,-ott egy Dohnányihák nem lehetett, ahol Hubermannak áikere volt, Kreislernek nem lehetett, ahol sikere lehetett Kodály Zoltánnak, ott természetszerűleg Sztravinszkij vagy Rahmanyinov eleve bukásra volt ítélve. Az átirat olyan műfaj, mely könnyen anakronisztikusnak tűnhet. Rengetegen elfelejtik, hogy amióta zene a zene, az átírás igénye rögtön felmerült. Bach sok művét megírta több hangszerre is, Mozart Bach-átiratait ma ugyan senki sem játssza, de tudjuk, hogy vannak. Beethoven, aki híresen rossz átíró volt, külön opusszámot adott az átiratainak. Kevesen tudják, hogy a D-dúr hegedűversenyt zongorára is átdolgozta. Az átírás műfaja főként a 19. század második felében terjedt el, nyakra-főre születtek a jobbnál jobb, és sajnos, a rosszabbná) rosszabb átiratok is. A valódi ok abban rejlett, hogy bizonyos műveket népszerűsíteni akartak. Ezt a zongorán Liszt Ferenc kezdte el, aki mindmáig a legnagyobb mestere ennek a műfajnak. Miután Liszt a Bévezetést a Trisztán és Izoldából nem írta át, szükségesnek tartottam ai Izolda szerelmi halálát ezzel kiegészíteni. Egyébként sok Wagner-átiratom van, például a Mesterdalnokok-nyitány, a Parsifalból a Viráglányok jelenete, a Valkűrbpl a Tűzvarázs és az Istenek alkonya zárójelenete.

* — Kocsis Zoltánnál a közvélemény már régóta egyenrangúnak tudja a zongoraművész mellett a zeneszerzőt is. Dolgozik-e valamely új kompozíción?

— Most fejezek be éppen egy vonósnégyest, és egy hangszeres ciklust írok. Az utóbbinak a címe és a műfaja még nincs eldöntve. Ez a sorozat tulajdonképpen hangszeres illusztrációk fűzére Petri György egyes verseihez.

— Néhány zenei kérdést alaposan körüljárva, most hadd váltsak témát. Mi késztet arra egy világhírű zongoraművészt, hogy személyes bátorsággal és nem csekély kockázatvállalással szót emeljen a haladás és az embéri szabadságjogok tiszteletben tartásáért? Gondolok például a Charta ’77 aláírására.

— Erre csak azzal felelhetek, hogy az emberben születésétől kezdve van nagyon sok jó és nagyon sok rossz. A kisgyermek bizalommal és bizalmatlansággal, örök kettősséggel indul az életnek, hogy megismerje a világot.-Én soha / nem érdeklődtem igazán a politika iránt mindaddig, amíg nem éreztem soknak az iskolai súlykolást. Tehát, hogy a világ nyugati fele rothad, a keleti viszont a legnagyszerűbb. Moszkvánál pedig nincs kényelmesebb és szebb város ... Ezt gyanúsnak éreztem. Természetes, hogy szerettem volna az igazságról magam meggyőződni, utánajárni a dolognak. Egy nyugati és egy keleti út elegendő volt, hogy megkérdőjeleződjenek bennem az addig hallott axiómák, melyeket az általános, majd a középiskolában belém oltottak. Azt hiszem, egy pozsonyi és egy bécsi út következménye volt a felismerés számomra, hogy a szocializmus nem feltétlenül minden társadalmi formák legcsodálatosabbi- ka, és hát a kapitalizmust sem kell feltétlenül lenézni.

— Milyen konkrét tapasztalatokra gondol?

— Például, hogy Bécsben tisztábbak voltak a kirakatok, nagyobb volt a választék. Vagy a kultúra megbecsülését tekintve: Pozsonyban semmiféle jó lemezt nem lehetett kapni, Bécsben pedig mindent. Az ilyen és ehhez hasonló észrevételek nem jelentettek még kikristályosodott véleményt, de lassan kialakult bennem a meggyőződés, hogy a gazdasági élet területén a piacgazdaság, a társadalmi életben a polgári demokrácia a legjobb. Minthogy ezek közeli megvalósulásáról akkor álmodni sem lehetett, mind tudatosabbá vált bennem a fehsmerés, hogy álmainkért nemcsak szóval, tettekkel is harcolni kell. Ezért csatlakoztam — jobban mondva sodródtam — az úgynevezett ősellenzékhez. A cél érdekében hajlamos voltam elfelejteni azt is, hogy ennek a csoportnak a magja tulajdonképpen a korán meghasonlott kommunisták közűi került ki. A magam részéről sohasem rokonszenveztem a kommunizmus eszméjével, mert minden fennen hangoztatott racionalizmusával szöges ellentétben az emberi tényezőt idealisztikusán kezeli. Visszatérve az ősellenzéki maghoz. Az előbbi megállapítás semmit sem von le az érdemükből: az apák vétkeiért vagy téveszméiért a fiák nem bűnhődhetnek, bár ezt az erkölcsileg megalapozott törvényt nem mindig vették komolyan. Nem tudom például, hogy Nagy Imre családtagjainak milyen sors jutott az elmúlt húsz évben.

— Mely okok vezették az emlékezetes állás- foglaláshoz?

— Néha kizárólag az igazságtalanságok miatt bocsátkoztam teljesen kilátástalannak látszó harcokba. Amikor Duray Miklóst lecsukták — ő határozottan felemelte a szavát a szlovákiai állapotok ellen —, írtam egy levelet Gustav Húsoknak Prágába, a Hradzsinba címezve. Nem tudom, hogy végül is eljutottak-e a soraim hozzá, de a Charta ’77 igen, és nagy botrányt okozott. Harmincnégyen voltunk, akik aláírtuk. Akkor már Csehszlovákiában nagyon rossz volt a helyzet, de Magyarországon sem éppen rózsás. Tudtuk, hogy itt is — mint északi szomszédainknál — lehallgatják a telefonokat, megsértik a levéltitkot, korlátozzák az emberi jogokat.

t

— Az előzőekből úgy látom, hogy tagja valamelyik ellenzéki pártnak

__

— Nem. Most, amikor a politikai gondolkodás szabadsága tekintetében minden megengedett, most sem léptem be egyik pártba sem. Még mindig nincs meg az a part, még az SZDSZ sem, pedig azt tartom a legtisztább programúnak, melynek az elveit tiszta szívvel tudnám szolgálni. Amelyben valamivel ne kerülnék összeütközésbe.

— Hogyan csapódnak le a jelenlegi folyamatok a zenei életben?

— Úgy látom, hogy nagyon érdekesen tükröződnek vissza a mai változások, mivel a zene az egyetlen művészet, mely nem kötelez konkrét állásfoglalásra. Játszhatom én akárhogy azt a Schubert-szonátát, igen nehéz lenne rám bizonyítani, hogy marxista vagy éppen antimarxista szellemben interpretáltam. Bár volt idő, amikor ezt is megkísérelték. Például a Bartók Béla Szövetségnek vagy a Zeneművész Szövetségnek e témával foglalkozó plénumain nemcsak a műveket, hanem az előadói teljesítményeket is megkritizálták ilyen szempontból. Erről először csak hallomásból tudtam, de később aztán komoly jegyzőkönyvek, sőt nyomtatásban megjelent esszék, kritikák is, melyek még olyan nagyságokat sem kíméltek, mint Bartók. Gondolom közismert, hogy a zsdanovi határozat értelmében Bartóknak! is csak néhány művét volt’szabad előadni. A Csodálatos Mandarin műsorra tűzésére példáül még gondolni sem lehetett. Olyannyira érvényesült a zenei világban a kemény vonal, hogy nekem még 1986-ban is problémáim adódtak miatta. Akkor komponáltam Csernobil című zenekari darabomat. A címet a hivatalos magyar vezetés propagandisztikus- nak ítélte. Propagandisztikus címet pedig csak a „nagy testvért” vagy a mindenkori vezetést eleve dicsőítő szándékkal lehetett csak adni. Megpróbálták a darab cimét elvenni, de ebbe nem egyeztem bele. Adtam ugyan egy másikat, Memento, de a Csernobil ’86 megmaradt. Azt, hogy ma mi a helyzet a zenei életben, nem tudom felmérni. Egy biztos, hogy a mélyben még mindig megvannak ugyanazok az erővonalak, melyek az MSZMP-t kettészakították, melyek a monobtikus rendszert szétrobbantották. A zenei élet nem más, mint apró tükre a politikai életnek. Gál Zoltán

Az újságárusoknál hiába keresnénk az alternatív kiadványokat. Anatolij Jezselov képviselő nem is keresi ott ezeket, mert tudja, hogy a fővárosban a Puskin téren találja meg okét. Jezselov hosszú évek óta gyűjti azokat az újságokat, amelyeket a peresztrojka előtt szamizdatnak, disszidens lapoknak neveztek, s szerzőiket, terjesztőiket szovjetellenes cselekedet címén gyakran fenyegette bírósági eljárás.

Ma ezeket a kiadványokat nem hivatalos vagy alternatív jelzővel illetik. A köztársaságokban a népfrontok és a velük szemben álló internacionalista mozgalmak, a sokféle választói klubok, a még nagyobb számú környezetvédő mozgalmak, az újjászülető anarcho-szindikalizmus hivei a kiadványaikra azt nyomtatják: szabad és független lap.

— Igencsak sok pénzt hagyok a Puskin téren—mondta Jezselov, aki hosszú éveken át az Izvesztyija leningrádi tudósítója volt. — A „független bibliofil” című tájékoztató szerint ma 548 ilyen kiadvány jelenik meg csupán oroszul, a köztársaságokat is figyelembe véve számuk ennél sokkal több.

A leningrádi képviselőt nem a gyüjtőszen- vedély fűti, nem az, hogy összeszedje a glasz- noszty és a peresztrojka idejének kiadványait. Meg akarja érteni ezt az új, szemünk láttára formálódó jelenséget és választ keres arra, hogyan lehet elválasztani a búzát az ocsútól, vagyis a kisebbség ellenérzést nem szülő álláspontjáról hírt adó lapokat azoktól, amelyek szabad vélemény címén erőszakot, sovinizmust és nemzetiségi viszályt szítanak. Hol van az a határ, amelyet átlépve a kiadó és az újságíró megsérti az emberi jogot, az ember jó hírnevét és méltóságát, megbontja a társadalom erkölcsiségét és

egészségét? Milyen kapcsolat legyen egyrészt az újságiro és a kiadó, a szerkesztő, másrészt az újságíró és az olvasó között? Végül pedig a kulcskérdés az, hogy a megújuló szocialista társadalomban milyen jogi normák határolják be a sajtó szerepét, milyen legyen felelőssége és mik a jogai.

Anatolij Jezselov tagja a Legfelsőbb Tanács munkacsoportjának, amely előkészíti a sajtótörvényt.

—■ Rendkívül bonyolult munka ez mondta a képviselő. — Vagy nyolc változatot vitattunk meg, számtalanszor egyeztettük és tettük pontossabbá a cikkek megfogalmazását. Irányadónak tekintjük a helsinki folyamatban részt vevő államok bécsi záródokumentumát, nevezetesen az emberi jogokkal és a humanitárius tevékenységgel foglalkozó pontokat. Három parlamentibi- zottság már jóváhagyta a tervezetet. Véleményük szerint a sajtótörvény gyakorlatilag kész és pontosabb jogi szövegezés után országos vitára lehet bocsátani, majd első olr vasásra előterjeszthető a Legfelsőbb Tanács mostani ülésszakán. A törvénytervezet kimondja, hogy a sajtó és más tömegtájékoztató eszközök szabadok, a cenzúra megengedhetetlen, minden szervezet, társaság, szövetség, állampolgári egyesülés és magánszemély alapíthat új kiadványt. Aki kiadói tevékenységben akarja kipróbálni erejét, annak a hatóságok előtt nem kell felfednie pénzalapját, papírforrását és a nyomdát és engedélyt kérnie. Elegendő, ha bejegyezteti a kiadványt, annak további sorsát már az .olvasók döntik el. Amennyiben megsérti a jogi és erkölcsi normákat, akkor a bíróságé a döntő szó.

(APN—MTI-Press)

A Karamell kísérletei

A hamburgi Lucas—Meyer cég, a Csongrád Megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat, valamint a Karamell Sütő- és Édesipari Vállalat közös szervezésében országos élelmiszer-ipari szakmai konferenciát tartottak a napokban Kalocsán. A sütő-, hús- és tejipari vállalatok több mint 200 képviselője a lecitin élelmiszer-ipari felhasználásának hazai, valamint NSZK-beb eredményeit és tapasztalatait vitatta meg.

A növényi eredetű fehérjét, a lecitint széles körben alkalmazzák a gyógyszeriparban, a kozmetikában, a festékgyártásban, de nagy jelentősége van az élelmiszeriparban is. Különböző elemekkel vegyítve serkenti az agysejtek működését, könnyíti a zsír emésztését, biológiailag tehát létfontosságú anyag. Jelentőségét napjainkban nálunk is egyre inkább felfedezik. A sütőiparban az úgynevezett adalékanyagok készítésénél alkalmazzák. A Karamell például Prior néven hozza forgalomba hatóanyagait, új fejlesztése a Rekord fantázianevű adalék. A vállalat nemrégiben fejezte be egy adalékanyaggyár építését, amelyet kft. formájában üzemeltetnek.

A konferencián Carlo Tielker, a hamburgi Lucas—Meyer cég exportigazgatója beszélt az.on erőfeszítéseikről, hogy a nyugatnémet fogyasztó asztalára is mind több lecitint tartalmazó sütőipari termék kerüljön. Nem lehetetlen, hogy a cég adalékanyagaival dúsított, itthon készült termékeket hamarosan mi is megvásárolhatjuk. A Karamell kísérletei alapján úgy tűnik, a Lucas—Meyer adalékainak felhasználása gazdaságossági szempontból nem lenne előnytelen. Bár üzletkötésről egyelőre nincsenek híreink.

KÉPERNYŐ

Szemünk előtt készül történelmünk?

AíZ elmúlt héten egyaránt jelen volt a képernyőn a múlt a jelen és a jövő.

Sokaknak az újdonság érdekességét is jelenti a már megélt idő számos történése. Milliók és milliók csak elszenvedtük a históriát, nem tudtuk hol, kik, hogyan döntöttek rólunk, nélkülünk. Már a kisgyerekek szétszedik a játékokat, kíváncsiak, mi van bennük, hogyan működnek...

A felnőtteket is érdekű a hogyan.

Ismerve— finoman szólva — moszkvai függéseinket, mindig is kiváncsiak voltunk a szigorúan őrzött Kreml belső világára, miként dőltek el a hatalmi harcok, hogyan élnek a vörös téglafalak mögött. Még a legtapasztaltabb hivatásos poütikai elemzők is találgatták bizonyos döntések, szerepcserék indítékait.

A Panoráma Brezsnyev és kora című összeállítása utólag sok mindent megvilágított, a hogyanokra kereste a választ. Hiteles, jól válogatott apró részletekkel fogadtatta el a Brezsnyev-korszak lényegét kifejező következtetéseket. Jól beszéltek a képek, pontosan jellemeztek, érzelmeket keltettek, gondolatokat csíráztattak. A tárgyilagosságra igényes szerkesztők csak futólag utaltak például a főtitkár emberi gyöngeségeire. Néhány villanásra láttuk csak a „jóképű moldován” zakóját elborító plecsniket'. (Sohasem engedtem meg magamnak komoly ügyekben a tréfálkozást, de itt közzé kell tennem egy fontos információmat. Megbízható forrásokból tudom, hogy az éremgyűjtő főtitkár holtáig hiányolt egy speciáhs magyar kitüntetést: a Tiszta udvar, rendes házat).

Nincs igazuk a fanyalgók- nak: miért áldoz értékes műsorperceket letűnt korszakra a jelenidejű ügyekről tájékoztató külpobtikai szerkesztőség. Éppen azért, mert nem biztos, hogy letűnt. Biztos, hogy nem tűnt le.

Akarva-akaratlanul ma is hat ránk a közöny, kényelmesség, nemtörődömség, a „nyicse-. vo”.

Azt is el kell mondani, — lévén a Panoráma világpohtikai érdekeltségű — hogy a birodalmi szellem, a hódítás vágya, az eszmék fegyveres terjesztésének erőszakolása esetenként ma is érzékelhető a nagypolitikában. A tegnap még jó ideig a napi politika tényezője, különösen a szocialista világban.

Aggasztó tényezője, láthattuk a magát MSZMP-nek valló párt némely összejövetelén. Természetesen természetes, hogy gyűléseikről tájékoztatott a televízió. így legalább országvilág láthatta, hogy egymás mellett ült Ribánszky és Berecz, Grósz Károly és Púja Frigyes. Ebből a tényből mindenki levonhatja a maga nézeteinek, gondolatainak, felelősségtudatának megfelelő következtetést.

A felvételt nézve, arra gondol-j tam, hogy vajon a volt külügyminiszter ina iS fönntartja^ aiX '' a — néhány hónapja e sorok írójának is kifejtett — nézetét, amely szerint már csak azért is le kellene állítani a reformokat, mert veszélyesen egyedül maradunk a szociahsta táborban. Mit szól Berlinhez, Szófiához? (Bocsánat a kitérőért, de úgy vagyunk legtöbben, szüntelenül állásfoglalásra késztetnek bennünket a jó képernyős műsorok, közvetítések.)

Azt hiszem, hogy akkor is hitelesen írhatná meg hazánk mostani történetét egy későbbi kutató, ha csupán a Magyar Televízió műsoraira támaszkodhatna, mint forrásanyagra. Érzékelhetné a vidéki gyűlésekről, egyelőre még kevesen áldoznak órákat egy-egy politikus meghallgatására, hovatartozásuk kinyilvánítására. Érzékelhetné a részérdekek mind erőszakosabb tobzódását, azt a furcsa helyzetet, hogy a nagyobb bajokat megelőzőket állítják a sarokba, s nem a bajok előidézőit. Megszűnt a világ fekete és fehér bemutatása. Nálunk csak jó történhet (vagy amit annak véltek egyesek) máshonnan csak rossz, kellemetlen, riasztó hírek érkeznek. Láthattuk a Vörös téren ünneplő Moszkvát és láthattuk a tüntetőket.

Jegyzetem elején arra hivatkoztam, hogy a jövő is megjelent a képernyőn. Pontosabban fogalmazva úgy érzem, hogy most már végre a kamerák előtt is formálódik a jövő. A képernyőn ütköznek gondolatok, vélekedések, előítéletek, illúziók.

Olykor attól tanulunk sokat, akitől legkevésbé várták egyesek. Ki hitte volna, manipulált közvéleményünkben, hogy éppen a Szabad Európa egykori alapító részlegalapító igazgatója óv mindenkit mindenfajta szélsőségtől, sürgetve a nemzeti összefogást, ajánlja értékeink megbecsülését.

H. N,

KÉSZÜL A SZOVJET SAJTÓTÖRVÉNY

Alternatív lapok a Puskin téren