Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-03 / 233. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. október 3.

Magyar semlegesség: program vagy vágyálom?

Tény, hogy a mai érvelő vagy indulatos, higgadt vagy éppen nekikeseredett, tárgyszerű vagy időnként a valóságtól elrugaszkodott politikai vitákban csak elvétve merülnek fel külpolitikai kérdések, és ezek száma sem túl nagy: romániai és NDK-beli menekülők; mit szól majd a Szovjetunió mindahhoz, ami nálunk történik?; ad-e majd pénzt a Nyugat? — és ehhez hasonlók. E nem túl kiélezett külpolitikai vitán belül is a vélemények figyelemre méltó egybeesése tapasztalható egy kérdésben, ez pedig Magyarország jövendőbeli semlegessége. A semlegesség mellett száll síkra a legtöbb új és régi-új párt programja; semlegességről szól az Országgyűlés elnöke, aki nemrégen még az MSZMP külügyi titkáraként a pártállam nemzetközi ügyeinek egyik legfőbb letéteményese volt s személyében is képzett és gyakorlott diplomata. Sőt, megfogalmazza a semlegességet az MSZMP új programja is — igaz, óvatos formában —, amikor a két katonai szövetség egyidejű feloszlatása mellett érvel.

Az igény

ősi vágyat tükröz

A nézetek ilyen egyöntetűsége első pillantásra meglepi az embert, aki kezd lassan hozzászokni a vita élesedéséhez, a polarizálódó álláspontokhoz, a szenvedélyességhez. Ám kicsit alaposabban szemügyre véve a kérdést, hamar bebizonyosodik: a semlegesség megfogalmazása népünk, közvéleményünk alapvető igényét, a lelkünk mélyén meghúzódó legősibb vágyat tükrözi: a békéét és az öntörvényű fejlődését. Hosszú az ezt alátámasztó érvek sora. Nem csak a régmúltat hordozzuk zsige- reinkben, az olvasmányokból ismert háborúskodások, emlékét, török, tatár, osztrák hadak dúlá- sát, idegenek országlását, de csaknem minden ma élő generációnak is vannak erről személyes élményei: a háború és 1956; 1968, a nyílt és kevésbé nyílt, hol gyengülő, hol erősödő külső nyomások, kényszerpályák, de a tőlünk földrajzilag távolabb eső történések is — Vietnam, Afganisztán. Sajnos hosszú a lista. Nem éppen megnyugtató az sem, hogy némelyek „a” szocializmust kezdik félteni attól, ami itt ma történik, és készek minden segítséget megadni az „egészséges” magyar erőknek. Nyomasztó a kis népek kiszolgáltatottságának érzése, s ettől mindenki szeretne megszabadulni, teljesjoggal. Jogos a vágy: ha már nem tudjuk jobbra szabni a világ sorsát, mert azt nálunknál hatalmasabbak intézik, legalább ne legyünk kiszolgáltatottak nekik.

Amiből lehet, máradjunk ki és hadd intézzük saját dolgainkat belátásunk szerint. E teljességgel legitim óhaj valóra váltásához tűnik csodaszernek,- varázs-receptnek a semlegesség.

Lám, vannak nálunk sokkal szerencsésebb nemzetek: Svédország ámulva irigyelt gazdaságához a svédek közismert szorgalmán túl hozzá tartozik az is, hogy területét lassan két évszázada nem dúlta háború, hogy Svájcról ne is beszéljünk. De itt van a szomszédos Ausztria vagy a testvér Finnország: nekik a közelebbi múltban sikerült az, ami nekünk nem. Ok semlegesek és sérthetetlenségüket sikerült szerződésekkel is körülbástyázni. S ami nekik sikerült, miért ne sikerülhetne egyszer nekünk is?

Elismerés és garancia

De valóban a semlegesség jelenti az áhított megoldást? Igaz, hogy nekünk nem sikerült, de másnak sem. Belgiumot és Luxemburgot semlegessége sem tudta megóvni az első világháborúban a német lerohanástól. Napjainkban pedig Írország és Málta kinyilvánította ugyan semlegességét, de ezt mások nem nagyon ismerték el, így ezen státusuk enyhén szólva megkérdőjelezhető. (De az is elgondolkoztató, hogy a semlegesség jellegzetesen európai kategória; a fejlődő világban — éppen a háborúk gyötörte térségekben — nemigen ismeretes.) Vagyis: a semlegességhez az óhaj kinyilvánításán túl további dolgok szükségeltetnek: egyrészt az, hogy mások ezt elismeijék, másrészt az, hogy valami módon garantálni lehessen. Egy ponton összefügg a kettő: nevezetesen ott, hogy a külső elismerés és a szerződéses garancia tulajdonképpen együtt jár, bár nem minden részletében: azon országok is elismerhetik a semlegességet, akik nem részesei a szerződéses garanciáknak.

De maradjunk még e garanciáknál. Nemzetközi jogi szempontból — a szakirodalom tanulsága szerint — a fogalom számos problémát fölvet, s a legfontosabb biztosítéknak mindig is azt tekintették, hogy a semleges ország kellően erős legyen önmaga megvédéséhez, bárhonnan fenyegesse is agresszió.

Kinek jó

a magyar semlegesség?

Ha szemügyre vesszük a semleges országokat, néhány körülmény azonnal feltűnik. Az egyik az, hogy olyan helyen fekszenek, amelyek nagy fegyveres egymásnak rohanás esetén másodlagos jelentőségűek vagy szakkifejezéssel élve: nem fő hadászati irányban. A másik: földrajzi adottságaik olyanok, hogy rendkívül kedvező feltételeket teremtenek a védelem számára — hegyvidék vagy tavak szabdalta erdőségek. A harmadik pedig az, hogy mindegyikük fejlett hadiiparral rendelkezik; Svédország és Svájc jelentős exportőrök is, de Finnország és Ausztria fegyvergyártása sem elhanyagolható.

Mindez Magyarország szempontjából végiggondolva a következőket jelenti: először is azt, hogy mi sem fekszünk „fő hadászati irányban”, de a Kárpát-medence mégiscsak fontosabb, mint az említett semlegesek, mert innen mód nyílik nagyszabású „átkaroló hadműveletekre”. Másodszor: területünk igen nehezen védhető, tehát a természetes akadályokat mesterségesen kellene pótolni és a légitámadások ellen is meg kellene védeni — és ez rendkívül költséges lenne! A magyar hadiipar pedig g- nos, nem összemérhető, de ez a jelenlegi körülményeink között nem feltétlenül sajnálatos. Vagyis mindebből aligha vonható le más következtetés, mint az, hogy a jelenlegi nemzetközi katona- politikai feltételek között és adott gazdasági teljesítőképességünk mellett az ország semlegessége saját fegyvereinkkel aligha lenne szavatolható.

Menjünk tovább. Hajlandó lenne-e akkor valaki más garantálni semlegességünket? Nyilvánvalóan csak az, akinek ez az érdeke — de kinek az? A Szovjetuniónak? Az Egyesült Államoknak? A kettőnek együtt? Esetleg másokkal — például Nyugat-Európával — közösen? De miért lenne az? A mai nemzetközi, s főleg európai viszonyok között aligha mutatható ki olyan körülmény, amely erre késztetné őket. Éppen ellenkezőleg: a kialakult egyensúlyi rendszer olyannyira bonyolult, annyira törékeny és mindenki számára olyan fontos, hogy aligha tenné kockára bárki, akármennyire is kedvelhet egyébként bennünket, magyarokat. Mert egy magyar semlegesség megbontaná egyrészt ezt a rendszert, másrészt beláthatatlan folyamatot indítana el: mindenki joggal tehetné fel a kérdést, hogy ha a magyarok igen, ők miért nem?

A megoldás kulcsa

Azt jelenti tehát mindez, hogy hazánk semlegessége pusztán vágyálom, és nem lehet reális program? Nem, erről nincs szó; ez valahol már önfeladással lenne egyenlő. A megoldás kulcsát azonban másutt — vagy másutt is ^ kell keresnünk.

Az európai a kelet-nyugati és a kelet-keleti

— viszonyok alakulása ugyanis magában hordozza egy másfajta gondolkodás ígéretét is. Számunkra azért fontos a semlegesség, hogy békében és saját belátásunk szerint élhessünk; azért, hogy senki ne támadhasson meg bennünket, senki miatt ne sodródhassunk érdekeinktől távol eső konfliktusba és senki ne kényszerítse ránk akaratát, tőlünk idegen törvényeit. Ha pedig az európai körülmények általában így alakulnak, akkor indokolatlanná válik bármilyen egyoldalú (s éppen ezért elhamarkodott lépés; akkor számunkra is a régi értelemben vett semlegesség vagy szövetséghez tartozás másodlagos jellegűvé válik.

Márpedig az európai viszonyok jelenleg pontosan ebben az irányban fejlődnek. A Varsói Szerződés átalakulása több tekintetben is megkezdődött. A védelmi jelleg erősödése kétségkívül mérsékli a ' fegyveres összecsapás veszélyét; a politikai egyeztetés növekvő jelentőségével és a szervezeten belüli demokratizálódással a katonai tényező egyre kevésbé szerepel az előtérben, s az öntörvényű fejlődés szempontjából legfontosabb, hogy éppen az idén nyáron erősítette meg a szövetség vezető testületé a saját útválasztás jogát, vagyis — közvetve- 1968 megismételhetetlenségét. Hasonlóan fontos az, ami ma. a kelet—nyugati kapcsolatokban történik. A leszereléshez — miként a tánchoz, a szerelemhez és sok minden máshoz —f két félre van szükség, és a tárgyalások ígéretesen haladnak. A gazdasági, politikai, humanitárius kapcsolatok kiteljesedése, az egymásrautaltság tudatosodása előbb-utóbb visszafordíthatatlan változásokat eredményezhet, s elvezethet oda, hogy a régi ellenségkép soha többé nem újulhat ki.

Mindez pedig jó, nagyon jó. Enyhít az egyoldalú függéseken, kiszolgáltatottság, a fenyegetettség érzésén, s ami talán még fontosabb: mozgásteret, értelmes cselekvési lehetőséget kínál azért, ami mindannyiunk vágya — hogy békében élhessünk és úgy, ahogyan mi magunk szeretnénk. Több lehetőséget nyújt — mert lehet Magyarország semleges, lehet különleges státusa a Varsói Szerződésen belül, törekedhet a két tömb egyidejű feloszlatásárai vagy meg lehet várni azt is, hogy a probléma jelentősége magától is háttérbe szorul.

Lehetőség tehát van több is, és talán nem lenne bölcs dolog egy és csakis egy megoldás mellett elköteleznünk magunkat — inkább mindig azt kell választanunk, amelyik az adott pillanatban a legcélszerűbb és amelyet a körülmények lehetővé tesz- nek. Csak így tehetünk okosan saját magunk — és Európa egésze — érdekében.

Lábody László

MINDEN JÓ (?), HA ...

Négy esztendővel ezelőtti könyvében a szilváról azt írja dr. Bálint György, hogy hazánkban e legelterjedtebb gyümölcsből minden állampolgárra két fa jut. Azonban azt is megjegyzi, hogy a statisztikusok a magról kelt és sarjról nőtt husángokat, no meg a házikertek szilvafáit is beleszámíthatták ebbe az adatba. Az viszont tény, hogy ilyenkor, szeptemberben ez a sláger, ami ládába szedhető, az mehet ilyen-olyan piacra, ami túlérett, az a lekvárfőző fazékba, üstbe, a maradék meg a cefrébe, pálinka-alapanyagnak.

Hogy a megyében mennyi lehet a szilvafa, annak még a saccolásával sem érdemes próbálkozni. Az biztos, hogy a nagyüzemi telepítés nem éri el az ezer hektárt.

Cefre lesz a szilvából

A Kecskeméti Alföld Szakszövetkezet „ezeregy” tevékenysége között a szilva termelése nem az első helyen áll. A közös, majd 10 éves, 37 hektáros ültetvény termését már leszedte az asszonybrigád, a bedolgozókkal és az évente visz- szatérő alkalmi munkásokkal. Az elmúlt másfél hónapra is lassan rossz álmaikban emlékeznek a munka szervezői. Hogy miért?

A történet még a múlt évben kezdődött, amikor — ahogy az illik — megköttetett a remélhető termésmennyiségre az átvételi szerződés. Nem nehéz kiszámolni, no, meg az előző évekhez is lehet viszonyítani, a teljes mennyiség 500 tonna, ebből a szerződés szerint átadnak 200 tonnával a Bács- fruetnak, 300-al a Tsz-kernek. A minőségi kikötés: szabvány szerinti első osztályú befőtt. A Tsz- ker a szerződésben 8 forintos árat garantált, a Bácsfruct a mindenkori napi (limit) árat jelölte meg. Ne felejtsük, decemberben, januárban.

A szilva „dolga” ezek után már a téli álom, aztán a virágzás, terméskötés, nevelés. A kertészé, hogy mindezt elősegítse, metszéssel, növényvédelemmel, gondozással. No, meg az, hogy szerződés ide, szerződés oda — a mai gazdasági helyzetben,cseppetsem meglepően P-' ne legyen biztos a „papírok szavában”. így aztán gyümölcséréskor biztos, ami biztos alapon konkrét ajánlatot is kell kérni. Augusztusban viszont már szedni illik az érett szemeket. Igen ám, de a meglepetés ilyenkor éri a termelőt — mármint az árakra vonatkozóan. Természetes, hogy mindenki a jobb árért hajtana, de a szedőkapacitás véges, vagy éppen túl nagy, a szállításokat ütemezni kellene. Az árak olyanok, amilyenek. Végülis -S sok idegeskedés, telefonálás, személyes megbeszélés után — megy a dolog a maga útján. Az összes megtermett szilvamennyiség elkél. A kollegiális kapcsolatok a feldolgozósorok teljesítményét ugyan nem képesek növelni, de sok mindent megoldanak. Egyetlen dologra nem képe, • A földre hullott szilvából már csak cefre lehet.

t A fákról még óvatosan jó minőségű termés szedhető.

sek, arra, hogy .a már minőségében romló — cefrének való — szemeket visszavarázsolják a fára, első osztályúvá.

Ez pedig kiesés, pénzben. Ha előkerül az elmúlt évek fedezeti összegét igazoló adatsor, akkor látni csak igazán, mekkora az elveszett összeg. A szilva a szakszövetkezetben első termésével 1986-ban 3,7 millió forintot, tavaly már csak 2,3 millió forintot hozott, az idén pedig a várható érték 1,8 millió. Csak azt ne mondja senki, hogy a szilvatermelést felejtették el itt Kecskemét határában!

A gazdaság tehát nem jár jól a szilvájával. A kérdés: ki nyer ezen a szilva-ügyleten? Persze, a kereskedők. Jól ismert a válasz, de igaz- e? Hiszen a kisebb mennyiségen kisebb a haszon. És — de sokszor elfelejtkezünk róla — ott is emberek idegeskedtek: hová lehetne tenni azt a szilvát, milyen áron, mikor és hogyan? A feldolgozó vajon jól jár? Nem mondhatni, hiszen e pillanatban tetemes szilvabefőtt- készlet a raktárban vár elszállításra. A zöldség gyenge termése miatt kevesebb a savanyúság, az állam- ~közi szerződésben kikötött meny- nyiség viszont adott. A pótlás egy része elképzelhető, mondjuk, szilvabefőttből. A gyár „ugrik”, hiszen szilva van, közvetlen feldolgozással gyárt tehát szilvabefőttet. Készletre! Akkor min múlik az ügy? Egy kallódó exportszállítási engedélyen, ami az illetékes minisztériumok között Valahogy léggé válhatott, a gyártóhoz ugyanis nem érkezett meg. Pedig amíg idáig elér, ketyeg a kamat-óra s nő a tárolási költség.

És érdekes, sem a termelő, sem a kereskedő, sem a feldolgozó nem ebben a körben keresi a mulasztót. Nincs rossz szavuk egymás ellen, még csak egymásra sem mutogatnak. Kérdésük egyöntetűen hangzik: miért, kinek jó ez így?

Gál Eszter

Ejtőernyős-kiképzés

— Parancsnok bajtárs, jelentem, hogy az Ejtőernyős Titkos Kiképző Bázis bentlakásos tanfolyamára berendelt személyi állomány 34 fővel a gyakorlati foglalkozásra készen áll, illetve ül — mondotta viszonylag katonásan az egyenruhás, kopaszodó, jó ötvenes fazon. Az állomány egyenruhája kék blézerből, szürke nadrágból és vörös nyakkendőből tevődött össze.

ityrfyErőt, egészséget, jó ugráskészséget, baj társak! — felelte a parancsok. .—Üljenek le nyugodtan, tudom, hogy sokuknak visszeres, trombózisos vagy reumás a lába. Akinek kellett, az a vízhajtót bevette, ugyebár? Meg vagyok értve? Köszöntőm egyébként önöket az első gyakorláti foglalkozáson. Ma azt fogjuk átismételni, hogyan kell magasból ugrani.

— Milyen magasból, parancsnok elv társ?— szólalt meg rémülten egy pocakos tag. — Tízezer méterről?- A magasságot titkos ejtőernyős-bázisunkon nem méterben mérjük — utasította helyre a közbeszólót a parancsnok.

— Talán lábban, mint az angolszászok? — tudálékoskodott egy cingár bajuszos.

— Abban sem! — dörrent rá a vezér. — A mi ejtőernyőseink a magasságot különböző beosztási szintekben mérik. Azaz: országos szint, megyei szint, városi szint, községi szint, tanyasi szint, továbbá földszint alatti szint. Ez megegyezik a Kerepesi temető munkásmozgalmi panteonjával. Ponto- sítom tehát az első feladatot. Egyeztessük az óráinkat. Nálam a 20. század vége van, nyugatról és keletről demokrata széljárás várható, talpúnk alatt a talajforró. Gyakorlat indul. Kovács bajtárs! Maga országos szintről bukik megyei szintre. Mi a teendő?

— Nyakamat, lábamat és fülemet-farkamat behúzom, hogy kisebbet csapódjak — suttogta az izza- dós Kovács falfehéren.

Húzza iám mindjárt a belét maga után, ha

kitaposom!-—förmedt rá aparancsnok. — Ellenkezőleg! Az ugrást hidegen mérlegelem, s úgy teszek, mintha felfelé buknék. A mellemet kihúzom, a fejemet felvetem, szájamat szigorúan összezárom, s a megérkezés pillanatában máris kemény kézzel akar- nokoskodok. Úgy nézzen ki a dolog, mintha én kértem volna az áthelyezésemet. Értve vagyok ? Ha igen, akkor nézzük a következő feladatot. Huizinga baj társ! Ön az Országos Vadgesztenye-begyűjtő Főhivatal éléről—jogilag nem, de etikailag kifogásolható vétségek miatt — ejtőernyőzik le a városi közegészségügyi és járványügyi hivatal szociális aligazgatójának. Hogyan hajtja végre a feladatot?

■x- A megérkezés pillanatától máris kemény kézzel akarnokoskodok, hogy parancsnok elvtárs szavait idézzem — stréberkedett Huizinga.

— Akarnokoskodik a harmadik felesége kihűlt tetemével Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, de nem a vázolt tényállás fennforgása esetén! Nyuszinak álcázza magát, akit a korrupt főnökök áldozatként kihánytak a süllyedő gályáról. Megnyeri az emberek bizalmát, mosolyog, somolyog, s ha munkatársai pacnik már, akkor csap le rájuk, mint egy kőszáli kecske, vagyis sas. Meg vagyok értve?

— Elöljáró!—kiabált közbe a kopaszodó ötvenes fazon. A terembe belépett a kiképzőbázis főparancsnoka.

— Kérem, folytassák csak nyugodtan a foglalkozást, mintha itt sem lennék. Közben azonban be kell jelentenem, hogy kiképzőparancsnokukat — az ellenzék által feltárt lakáspanamák miatt — sajnálatos módon át kell helyeznem egy alacsonyabb szintre. Szintmagasság: községi sintérség. Remélem, a parancsnok bajtárs mintaszerű ejtőernyős ugrást fog nekünk bemutatni.

— Parancs az parancs, máris repülök -— mondta a kiképző, és kiugrott az ablakon. Szerencsére a titkos bázis földszintes volt. A következő pillanatban a környékbeli kóbor kutyák inár szűköltek a félelemtől.. Ostorcsattogást lehetett hallani, majd egy vakkantásszerű hangot: — Értve vagyok!?

Majláth László